Sziasztok!
Azt hiszem, hivatalosan is visszatértem a már tőlem megszokott hosszú fejezetekhez.:3
Sajnos ez az utolsó olyan szombat, ahol nem kell a suli miatt aggódni, de sebaj. A részek továbbra is ebben az időpontban fognak érkezni.^^
Egyébként, nemrég elgondolkoztam azon, hogy hamarosan az utolsó tíz fejezet következik az ÖBB életében, ami nagyon megijesztett.:o De ennek következménye az is, hogy egyre több dolog fog kiderült végre. Ebben a részben például a sztori főgonoszának a titulusa.:3
Jó olvasást!
Nicole
„You're the only love I've ever known
But I hate you, I really hate you,
So much, I think it must be...”
Nem is tudom, mi volt a fájdalmasabb; az esésem, vagy pedig a tudat, hogy Damien előtt kellett tornagyakorlatokat bemutatnom? Az az egy másodperces nagy feketeség meglehetősen rám hozta a frászt, azt hittem, el fogok ájulni. De szerencsére nem ez történt. Hallottam, hogy barátom a nevemen szólongat, majd azt is, amint őrületes sebességgel leszáguld mellém. Titkon reménykedtem abban, hogy ő is elesik, úgy legalább ketten osztozhattunk volna a szégyenen. Ám mindenféle botladozás nélkül ért oda hozzám, majd ereszkedett le a térdére.
- A rohadt életbe, Amanda. Mondd, hogy jól vagy!
Először leszedte rólam a táskát, aztán a hátamra fordított, de én továbbra sem nyitottam ki a szemem. Szorosan magához húzott, éreztem minden mozdulatán, mennyire ideges. Viszont az én arcom még mindig nem mutatott semmi arra utaló jelet, hogy a tudatomnál lennék.
- Hé, kérlek, kelj fel. - Hangja eléggé kétségbeesett volt ahhoz, hogy tudjam: nagyon meg fogom bánni, amit csinálok. - Kicsim, nem lesz baj. Csak tarts ki.
Eddig bírtam. Nem kínozhattam tovább.
- Azt hiszem, megmaradok - suttogtam egy halvány mosoly kísértében, miközben lassan kinyitottam szemem.
Az első, ami elém tárult, az Damien aggódó tekintete lehetett. Még sosem láttam ilyen tanácstalannak és reményvesztettnek. Rögtön meg is bántam, hogy rá hoztam a frászt.
- Ugye te most nem… - Be se kellett fejeznie, tudtam, mire célzott.
- Sajnálom. Nem bírtam megállni.
Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a csodás kék szemekkel, amik akkor a dühtől csillogtak. Abban reménykedtem, hogy sikerül megbékítenem őt, ezért gyengéden végig simítottam állán az ujjaimmal.
- Ha az megnyugtat, a térdemet lehorzsoltam. - A lehető legártatlanabb nézésemet vettem elő, hogy ezzel is megpróbáljam levenni a lábáról.
- Tudod, mit tennék most legszívesebben veled? - kérdezte, majd az arcába lógó fekete tincseit hátratűrte, mialatt még mindig a karjában tartott.
- Vannak elképzeléseim - vigyorodtam el játékosan.
Közelebb hajolt hozzám, majd pontosan a fülembe kezdett suttogni.
- Szeretnék nyalogatni valamit. - Szerencsére nem látta, mennyire elkerekedett a szemem a szavai hallatán. Mielőtt még bármit is reagálhattam volna rá, folytatta. - A véred az ujjaimról, miután feláldoztalak a Sátánnak.
Bár még mindig óvatosan, de fejemet visszafektette a földre, majd a saját táskájában kezdett kutakodni. Hála Damiennek az érzelmeim néha a hullámvasutazáshoz hasonló meneteket élnek át. Ekkor éppen azt érte el nálam, hogy a fájdalmasan égető érzést nevetéssel próbáljam meg elviselni.
- Addig nevess, míg a rovarok bele nem másznak a hajadba.
Több se kellett, azonnal felnyomtam magam a talajról, hogy aztán a könyökömmel támaszkodhassak meg. Láttam, amint a szája széle felfelé ível. Ebből rögtön tudtam, hogy egyáltalán nem haragszik rám, amiért ilyen csúnyán megrémisztettem.
Miután befejezte a keresgélést, a kezében egy kicsi fehér dobozzal fordult a vérző térdem felé.
- És ha most ne bánja a kisasszony, akkor ellátom a sérüléseit, ha már volt ilyen ügyes, hogy elesik egy kis sziklában.
- Csak nyugodtan, nem fogok elszaladni.
Szórakozott mosollyal pillantott rám, majd vissza a sebemre. Először letisztogatta azt, végül egy fehér ragtapasszal fedte be a megsérült felületet. Amint megbizonyosodott arról, hogy gondosan ellátta a lábamat, egy sokat sejtető vigyor ült ki arcára. Azt hittem, mindössze a kötszerekkel teli dobozt teszi vissza a táskájába, azzal nem számoltam, hogy sunyi módon így próbál meg minél előnytelenebb képeket készíteni rólam a gépével.
- Hé, ez nem ér! - takartam el a lencsét a kezemmel.
- Dehogyisnem - nevetett fel. - Kiplakátolom egész Silvermeadben, hogy így túrázik Amanda Safford, aki Indiana Jones-nak képzelte magát.
- Tudod, van számodra valamim a zsebemben - néztem rá szúrós tekintettel.
- Meghiszem azt. De inkább add ide a kezed, mutogatás helyett - nyújtotta felém a karját.
Kézfejemet finom mozdulatokkal fogta meg, majd húzott fel lassan a kemény földről. Maga elé állított, mire én bátorkodtam kezemet a nyaka köré fonni, míg ő átkarolta a derekamat.
- Utállak - suttogtam a szemébe nézve.
- Én is téged - válaszolta mosolyogva.
Tekintete a számra tévedt, majd a következő pillanatban gyengéden csókolni kezdett, amibe a fájós lábam még jobban beleremegett. Az erőd közepén, ahol csend és nyugalom van romantikázni Damiennel egy hétfői napon egyszerűen tökéletes volt a számomra, még úgyis, hogy hülyét csináltam magamból. Ahogy ajka az enyémet súrolta minden fájdalom, amit a testem bármely pontjában éreztem tovaszállt.
- Szóval, eljutunk végre ahhoz a tóhoz? - kérdeztem örömteli arckifejezéssel.
- Ha rajtad múlna, holnap este is itt álldogálnánk - vigyorgott rám, majd gyorsan felkapta magára hátitáskáját.
- Rajtam? Te hibád, hogy elestem. - Amint már az én hátamon is ott volt a táskám, ítélkező pillantásokkal kezdtem méregetni őt.
- Hogy én? - nevetett fel.
- Igen. Szólnod kellett volna, hogy ne rohanjak előre. - Úgy véltem, megtaláltam a legújabb kedvenc elfoglaltságom: szórakozni Damiennel.
- Mégis, honnan kellett volna tudnom, mire készülsz?
- Belém kéne látnod - válaszoltam a lehető leghalkabban, miközben ujjamat lassan végig simítottam a mellkasán. Ajkát résnyire nyitotta ki, talán mondani akart valamit, de én nem hagytam, ugyanis szépen elsétáltam tőle a patak irányába.
Azt hiszem, Damien humorérzéke is közrejátszott abban, hogy szerelmes lettem belé. Sosem sértődött meg, ha piszkálódtam vele, sőt, még azt is mondhatnánk, hogy a reakciói is viccesek voltak. Egy dolgot megtanultam Nicole-ról, ő nem bírja a humorom. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy sokszor visszafogtam magam mellette. Damiennel végre az a gonosz és kegyetlen szarkasztikus nőszemély lehettem, aki mindig is voltam.
A tóhoz vezető utat ezután viszonylag gyorsan megjártuk, annyira gyorsan, hogy alig vártam a célállomásunkat. Ugyanis nem elég, hogy le sérültem, a lábam igencsak leakart már szakadni a sok sétától.
A füves rész, ahol letettük a cuccainkat pontosan a víz mellett helyezkedett el. A júniusi időjárásnak hála elég meleg volt ahhoz, hogy éjszaka ne fázzunk, viszont az óriási fáknak hála nappal sem kellett a megsüléstől félni. A napsugarak meg-megcsillantak a víztükrén, ahol szitakötők és lepkék repdestek. Mellettünk a tóban egy kidőlt farönk biztosította az átjárást a másik oldalra, míg a távolban pár darab sziklát véltem felfedezni, ami az átkeléshez alkalmas lehetett.
- Tudod, hogy kell felállítani a sátrat? - kérdeztem miután kigyönyörködtem magam a kilátásban.
- Azt hittem, te vagy a profi erdőjáró - nézett rám csodálkozva.
- De te vagy a férfi. Neked kell megcsinálnod - vigyorodtam el.
- Felőlem aludhatunk a szabad ég alatt is - dőlt hátra a földön.
- Jól van, segítek - adtam meg magam, mire ő diadalittasan rám mosolygott.
Nehezen, de végül sikerült közösen felállítani az alvóhelyünket nem messze a tábortűztől, ami az erre kirándulóknak volt oda készítve. Reménykedtem benne, hogy Damien hozott mályvacukrot is, ugyanis sokáig sírt volna a lelkem, ha nem sütögetnénk azt.
Amint készen lettünk a sátorral, én lehettem az első, aki kipróbálhatta belülről is. Nem volt túl nagy, de kicsi sem. Pontosan akkora, amire nekünk kellett, és ez még tökéletesebbé tette az egészet.
- Na, milyen? - mászott be Damien is.
- Lenyűgöző - néztem bele a szemébe. Miután mellém feküdt elmosolyodott.
- Nélküled nem ment volna.
- Tudom - suttogtam a fülébe, mire felnevetett. - Van valami terved, hogy mit fogunk csinálni a nap további részében?
- Voltak terveim. De mivel lesérültél - nézett végig a lábamon -, talán nem kéne olyat csinálnunk, ami megerőltető lehet a számodra.
- A lábam jól van - vágtam rá gyorsan.
- Igazán? - kérdezte egy kaján vigyor kíséretben, majd a könyökére támaszkodva ujjával finoman megsimította említett végtagomat.
Nem is kellett ennél több. Azonnal libabőrős lettem érintésétől, amit ő sikernek könyvelhetett el.
Kezével átnyúlt felettem, míg a másikkal, amivel eddig támaszkodott, felnyomta magát, hogy teljesen felém tornyosulhasson. Közel hajolt hozzám, azt gondoltam, meg fog csókolni, ám mindössze csak a fülembe búgta a szavakat.
- Akkor irány hegyet mászni.
Nos, legalább azt is megtudtam Damienről, hogy imádja a természetet. Igaz, hogy a sétánk során egy párszor megbántam, amiért azt mondtam, már nem fáj annyira a lábam, de amint elértünk a célunkhoz, rájöttem, hogy megérte a sok gyaloglás.
A madárcsicsergéshez és a vízcsobogásához egy csodálatos látvány társult. Nem is sejtettem, hogy Silvermead erdeje ennyi meseszép hellyel rendelkezik. Egy hatalmas szikla jelezte, hogy pontosan itt a vége a pataknak, ha tovább mentünk volna a kőhalmaz mögé valószínűleg már csak a füves részt találtuk volna. A szikla oldalán kisebb-nagyobb kövek helyezkedtek egymásra, amin simán fellehetett volna mászni, és volt egy olyan sejtésem, hogy Damiennek pontosan ez a célja. A víz ennél a résznél sokkal mélyebbnek tűnt, mint ami mellett eddig sétáltunk, és ahogy egyre jobban néztem, annál biztosabb lettem abban, hogy szívesen megmártóznék benne.
- Nem vagy tériszonyos, ugye? - nézett vissza rám Damien, miközben egyre csak közeledtünk a mohákkal díszített sziklák felé.
- Dehogyis. Engem inkább az aggaszt, hogy ott hagytuk a cuccainkat a semmi közepén.
- Ne aggódj, szórtam rájuk védővarázslatot. - Egyik kezét felém nyújtotta, amit én egyből megragadtam.
- Ezt csak úgy tudom elképzelni, mint ahogy a kutyák megjelölik a területüket - kuncogtam. Mielőtt még elkezdtünk volna mászni a kövekre felém fordult és reagált az előbb hallottakra.
- Akkor elég bizarr fantáziád lehet - vigyorodott el, majd fellépett az első sziklára.
A kövek tetejére érkezvén talán tíz-tizenöt méterre lehettünk a talajtól, de a kilátás így is megfizethetetlen élmény volt a számomra.
- Szóval, ha lejjebb megyünk egy kicsit akkor bele is ugorhatnánk a vízbe - vetette fel a zseniális ötletet Damien. - Persze, csak akkor, ha akarsz, és nem bánod, hogy nedves lesz a ruhád. - Mindeközben lefelé bámult a szakadékba, ami egy olyan helyzetet eredményezett, melyet vétek lett volna kihagyni.
- Emiatt ne fájjon a fejed - mosolyodtam el, majd mielőtt még visszafordulhatott volna felém lelöktem őt a szikláról.
Repülj, Damien! Szabad vagy.
Amint hallottam a csobbanást én is utána ugrottam, nehogy egyedül érezze magát odalent. A víz meglepő módon kellemes hőmérsékletű volt, hidegebbnek gondoltam. Ami igazán meglepett az a tisztasága lehetett. Az érkezés után egy ideig a víz alatt maradtam, ahol bátorkodtam kinyitni a szemem és az általános homályos látást leszámítva mindent tisztán érzékeltem. Mikor Damien is a víz alá bukott integetni kezdett nekem, melyre én egy mosollyal válaszoltam, majd oda úsztam hozzá. Éreztem, hogy a levegőm kezd elfogyni, így a felszínre törtem.
- Ez neked mióta volt lejjebb? - kérdezte nevetve, majd finoman magához húzott. Lábamat dereka köré, míg kezemet a nyakába fontam, úgy simultam a testéhez, miközben ő továbbra is próbált a víz felett tartani mindkettőnket.
- Ismersz. Nem hagyhatok ki ilyen alkalmakat.
Annak érdekében, hogy biztosan megbocsásson előbbi tettemért, egy édes csókkal jutalmaztam meg, amit gondolkozás nélkül viszonozni kezdett. Hajából csöpögő vízcseppekből jutott az arcomra is, de nem igazán zavart.
- Még egyszer? - érdeklődtem, mire arcára egy vigyor kerekedett. Rögtön tudtam, mi lesz a válasza.
Talán az összes létező módon kipróbáltuk az ugrálást, de mind közül a kedvencem az volt, mikor Damien hátán ülve csobbanhattam a langyos vízbe. Kis gesztus volt tőle, hogy elhozott erre a helyre, mégis egy felejthetetlen élményt okozott.
Az este eljövetelével nem csak a környezetünk lett sötétebb, hanem a hangulatunk is. Már ami engem illet, eléggé félni kezdtem a legkisebb ágreccsenésektől, a baglyok és egyéb állatok hangjától, ellentétben Damiennel, aki nagyon jól szórakozott még a mályvacukor sütögetése közben is. Megtudtam, hogy kiskorában sosem volt lehetősége erdőben aludni, felnőttként pedig csak a fotózások kedvéért túrázott.
Minden alkalommal, mikor megemlítette gyermekkorát, miszerint árvaházban lakott összeszorult a gyomrom, és legszívesebben egész nap csak vigasztaltam volna. De úgy tűnt, őt nem igazán viselte meg, amikor a múltjáról kérdeztem. Könnyedén beszélt róla, szinte már feltűnően könnyedén.
Tücskök ciripeltek, a közelben még parázslott a tábortüzünk, miközben valahol az egyik faágon egy kedves kis bagoly tette hangulatossá az éjszakát. A víz halk csobogása pedig csak plusz ráadás lehetett az így is tökéletes estében. A sátorban feküdtünk jól betakarózva és egymáshoz bújva, nehogy fázni kezdjünk. Azt hittem, már elaludt, mikor aztán hirtelen megszólalt.
- Boldoggá teszlek?
Mit ne mondjak, eléggé meglepett ezzel a kérdéssel. Először nem is tudtam, mit kéne rá felelnem, ugyanis, azt gondoltam, nem kell hangosan kimondanom, mennyire jól érzem magam vele. Hogy mennyi mindenben segít a tudat, hogy ő velem van. Hogy kérnem sem kell, és már rögtön támaszt nyújt nekem.
Hogy szeretem őt…
- Persze! - pillantottam rá ráncolt homlokkal. - Miért kérdezel ilyet?
- Csak biztos akartam lenni - suttogta.
- Nem is lehetnék boldogabb - mosolyodtam el. Eléggé álmos lettem, de láttam rajta, hogy még mondani akar valamit, így hagytam beszélni.
- Akkor jó, mivel én is nagyon boldog vagyok. Pedig meg sem érdemlem.
- Ne hülyéskedj! Megérdemled, hogy boldog legyél - simítottam végig az arcán.
Egy pillanatra szünetet tartott, visszakozott a folytatástól.
- Valamit el kell mondanom.
- Bármit elmondhatsz nekem.
Úgy éreztem, valami komoly dolgot akar bevallani, így én is megpróbáltam a lehető legkomolyabban megközelíteni a témát. Fogalmam sem volt, mi lehet az, amit mondani szeretne.
- Azt, hogy én… - Amennyire hirtelen túl akart esni rajta, olyan hirtelen is hagyta abba a mondat közepén. Egy pillanatra elnézett a vállam felett, majd mintha valamit látott volna, a komoly, szinte már-már félő arckifejezésből szórakozott lett. - Nagyon álmos vagyok.
- Mi? - nevettem fel kínomban. - Mit láttál? - néztem a hátam mögé, ahol a tűznek köszönhető árnyékokon kívül semmi nem látszott. - Egy szúnyog azt mondta neked, hogy „kuss legyen, aludni akarok” vagy mi?
- Valami olyasmi. De egyébként tényleg álmos vagyok.
- Jó, de mit akartál mondani?
- Nem annyira fontos, majd elmondom holnap.
- Biztos? - Nem voltam meggyőzve arról, hogy tényleg nem számít, amit mondani akart.
- Persze - mosolygott rám, majd magához húzott. - Jó éjt, kicsim.
- Jó éjt, szépfiú. - Amennyire csak lehet szorosan hozzá bújtam, nehogy bárki is elszakítsa tőlem.
Biztos voltam benne, hogy valamit titkol előlem. Az is megfordult a fejemben, hogy talán gyereke van, vagy pedig tagja a maffiának. Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatokkal ostoroztam magam egészen addig, míg végül álomba nem szenderültem.
Másnap reggel még mindig az előző este hatása alatt álltam, és bár Damien nem hozta fel a témát, nekem továbbra is fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Miközben pakoltuk a cuccainkat borzasztó érzés fogott el, mintha valaki figyelt volna bennünket a fák közül. Először még csak a madarak halk és messzinek tűnő csivitelése rázta fel az erdőt, néha pedig az éjszaka is elég aktív bagoly is megszólalt, jelezvén, hogy még mindig velünk van. A levegő elég hűvösnek bizonyult mikor elindultunk visszafelé, emiatt jóval könnyebben és gyorsabban eljutottunk a farengeteg kijáratához.
Annak ellenére, hogy reggeliztünk, még mindig elég éhes voltam, így alig vártam, hogy végre otthon lehessek. Persze már a saját fürdőmben való tisztálkodás is meglehetősen hiányzott, de semmi pénzért nem cseréltem volna el azt a napot.
- Meddig leszel még szabadságon? - kérdezte, miközben az ajtónak támaszkodva figyeltem őt.
- Még holnap is - mosolyogtam édesen, mire derekamat átkarolva vont magához közelebb.
- Akkor láthatlak holnap?
- Talán - sóhajtottam fel. - Majd megnézem a naptáramban, hogy beleférsz-e a sok tennivalóm közé.
- Megtisztelnél - felelte, majd ajkát az enyémre tapasztotta. Csókja bénítóan hatott a testemre, teljesen letaglózott. - Biztos nem akarsz inkább átjönni hozzám?
- Nem, van egy kis elintéznivalóm itthon. Miért akarod ennyire, hogy átmenjek? - vontam fel egyik szemöldököm.
- Nem is tudom. Rossz érzésem van - nézett fel a házra, majd vissza rám.
- Jól vagyok, majd sikítok, ha kellenél - pusziltam meg az arcát, aztán lenyomtam a kilincset.
Az ajtó hangos nyikorgással tárult ki, ami szokatlan volt, ugyanis eddig még sosem hallatott ilyen hangot. Belépve megtapasztaltam a magány csendjét, ami mélyen a lelkembe hatolt. Megszokhattam volna már a sok egyedül létet, de az óriási ház valamiért nem engedte, hogy beletörődjek a sorsomba. Ahogy beljebb lépkedtem, a fejem felett a padló meg-megreccsent, ezzel azt az érzést ébresztve bennem, mintha a ház saját életet élne. A lépcső mellett egy pillanatra elidőztem, eszembe jutott mennyire rendetlenséget hagytam az előszobában, mielőtt még elmentem volna Damiennel kirándulni. Ám, ekkor láthatólag a kupinak semmi nyoma nem volt. Mintha lábam földbe gyökerezett volna, nem tudtam megmozdulni. Nagy bátorság kellett ahhoz, amit terveztem. Ugyanis, ha kiderül, nincs is semmiféle természetfeletti dolog ebben a házban, akkor ideje lenne orvoshoz mennem, ám, ha mégis van… Ebbe bele sem mertem gondolni igazán.
- Deborah, itt vagy? - Hangom fülsüketítőnek tűnt ebben a nagy csendben.
Válasz nem érkezett, de éreztem, amint tarkóm bizseregni kezdett, a hátamon pedig végig futott a hideg. Pontosan, mint mikor valaki figyel.
- Tudom, hogy itt vagy - szólaltam meg újra. - Érzem.
Mintha valami elsuhant volna mellettem, olyan erővel vágódtam neki a lépcsőkorlátjának, amiben szerencsére megtudtam kapaszkodni, hogy ne essek el. Az áramlathoz hasonló löket egyenesen a nappali felé szárnyalt tovább a virágok leveleinek hirtelen remegése alapján, ezért gyorsan befutottam a helyiségbe. De bárcsak ne tettem volna.
Először nem is tudtam, merre nézek. Szemem csak úgy cikázott egyik sarokból a másikba az óriási felfordulás láttán. Minden szanaszéjjel volt, a bútorok a fejük tetejére fordítva, a virágok a cserepekből kiborítva, földjük pedig szétterülve a padlón. Ám a legaggasztóbb mégis a falon lévő vörös felirat volt.
Zugzwang
A vér vörös felirat még nem volt megszáradva, a cseppek folyamatosan folydogáltak lefelé a falon, ezzel hosszú csíkokat hagyva maguk után. Szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy mindkét kezem remeg. Nem tudtam elfutni, pedig akartam. Segítséget kellett volna hívnom, de nem jött ki hang a számon. Elakartam szakítani a tekintetemet a feliratról, de mintha az csapdába ejtett volna, képtelen voltam elnézni. Pontosan tudtam, mit jelent a felirat. Hogy mennyire fenyegető lehet a számomra.
Menekülnöm kell!
Azonnal megfordultam, hogy kitudjak szaladni a házból, ám fejem neki csapódott valaminek. Pontosabban valakinek.
Szerintem abban a pillanatban szívem megszűnt dobogni, annyira a félelem hálójába estem. Két erős kéz ragadta meg karomat, aminek szorításából nem tudtam szabadulni. Felnéztem és egy ősz hajú idegen férfi pillantott vissza rám kétségbeesett tekintettel.
- Meg kell őket ölnöd! - rivallt rám idegesen. - Mindkettőt! Tedd meg, amit apám nem tudott!
Olyan erővel szorított, hogy azt hittem menten letépi a karom. Figyelni se tudtam arra, amit mond, a fájdalom túlságosan is nagy volt. Próbáltam kihúzni a kezemet a fogásából, először sajnos kevés sikerrel. Ruhája hasonló volt azokhoz az egyenruhákhoz, amikben a papok is öltözködnek.
- Máté azt írta: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket. Mert sokan jőnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek” - hadarta el, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.
Végre sikerült jobb karomat megszabadítani a szorításból, ezért, hogy elérjem az egyik vázát -amiből a virágok a földön hevertek- próbáltam hátrafelé vonszolni magamat és az öreget is.
- Míg János levele így hangzik: „Fiacskáim, itt az utolsó óra; és amint hallottátok, hogy sok Antikrisztus eljő, így most sok Antikrisztus támadt; ahonnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra.”
Pillantásom egyszer rá, egyszer pedig a vázára vándorolt, egészen addig, míg meg nem ragadtam a tárgyat. Nem gondolkoztam, azonnal a fejéhez vágtam. Azt hittem, ez nem lesz elég ahhoz, hogy leterítsem őt, így amikor az öreg férfi a padlóra esett a közelemben lévő kandallónak hála egy piszkavasat ragadtam meg, mellyel újból fejbe vertem az idegent. Az adrenalin csak úgy tombolt bennem, hirtelen nem is tudtam mit kezdjek az eszméletét vesztett öreggel. Végül tárcsázni kezdtem a rendőrök számát.
Bár odakint már hét ágra sütött a nap én mégis rettenetesen vacogtam. Az egyik rendőrnek próbáltam felidézni a bent történteket, sikeretlenül, míg a házban a többi munkatársa próbálta beszédre bírni a betörőmet és feltérképezni a tetthelyet. Mint azt megtudtam, az öreget, akit leütöttem Marcel Gordonnak hívták és már egy jó pár hete körözte őt a rendőrség. Papként dolgozott Philadelphiában, ami egész közel terült el Silvermeadhez, de mégsem gondolták, hogy pont itt fog felbukkanni. Hátam mögött hatalmas porfelhőt kavarva parkolt le egy fehér Sedan, amiből Nicole szállt ki sietősen. Abban a pillanatban el is felejtettem, hogy épp haragban voltunk. Szükségem volt a barátnőmre.
- Annyira sajnálom, hogy múltkor itt hagytalak - mondta, mikor még oda sem ért hozzám.
- Semmi baj - öleltem meg szorosan.
- Jól vagy? - kérdezte féltő hangon. - Ugye nem bántott?
- Nem, csak nagyon megijesztett.
- De, mégis mi történt?
Őszintén, nem igazán emlékeztem a negyed órája történt eseményekre. Mintha valaki kiszakította volna az emlékemből, és jól elrejtette volna őket egy olyan helyre, ahol sosem találom meg.
- Egyszer csak megjelent mögöttem és valamit magyarázott az apjáról - próbáltam összeszedni a gondolataimat. - És az egész nappalit felforgatta, mint a múltkor.
Bár az első alkalommal nem hagyott maga után feliratot, és pillanatokkal később mindent rendben találtam, mégis biztos voltam abban, hogy ő felel azért az incidensért is.
- Sajnálom, hogy nem hittem neked.
- Nem gond, én sem hittem volna magamnak. Csak azt nem értem, hogy miért pont idejött?
- Az újságban is írtak már róla. Volt, hogy egy mise közben hirtelen elkezdett kiabálni arról, hogy itt a világvége, és a Sátán már közel.
Ekkor mintha halvány emlékfoszlányok jelenetek meg volna előttem. A pap az utolsó órát emlegette nekem, ami talán egyenlő lehet a világvégével.
- Egyébként, hogy kerülsz ide? - kérdeztem meglepetten, ugyanis én nem hívtam.
- Még mindig az én nevemen van a ház. Értesítettek, hogy betörés történt.
Elmélázva merengtem a tájban, közben pedig próbáltam minél jobban felidézni a történteket. Aztán egy újabb hangos robaj kíséretben Damien fekete autója is megjelent a ház előtt.
- Na, jó, az ő nevén is rajta van a ház? - kérdeztem cinikus tekintettel, mire Nicole szégyenlősen rám mosolygott.
- Én hívtam - kezdte halkan. - Azt gondoltam, jólesne még egy támasz.
Mit ne mondjak, eléggé meglepett, hogy pont Nicole volt az, aki felhívta barátomat. Tekintettel arra, mennyire ki nem állhatják egymást.
- Soha többé nem hagylak magadra - mondta Damien, miközben kiszállt a kocsijából.
Amint karjába font újra biztonságban éreztem magam. Olyan volt, mint egy védő pajzs, ami minden bajtól megvéd.
- Mi történt?
Ő volt a harmadik személy, aki ezt kérdezte tőlem, de az egyetlen olyan, akinek rendesen tudtam választ adni.
- Mikor bementem láttam a nappaliban a zugzwang feliratot, és hogy az összes bútor a feje tetején áll.
- Várjunk csak… - szólalt meg Nicole. - Zugzwang? Az nem…
- De igen. Ez egy sakkozáskor használt kifejezés. Azt jelenti, hogy nem számít merre lépsz, úgyis veszteni fogsz - magyaráztam el Damiennek is a szó jelentését. - Aztán valamit beszélt nekem az apjáról, hogy meg kellett volna ölnie valakiket. Majd idézett az apostoloktól.
Láttam rajtuk mennyire ledöbbentek. Ennek örültem, ugyanis így legalább osztozhattam az értetlenségben.
- Nem értem, miért engem fenyeget a zugzwang kifejezéssel - tettem hozzá. - És hogy kiket kéne megölni. Meg, hogy nekem mi közöm van az apostolokhoz? Nem is vagyok hívő keresztény.
- Csak rád akart ijeszteni, az az ember őrült - nyugtatgatott Damien. Ujjait az enyémre kulcsolta, és bátorítóan rámosolygott.
Ekkor hallottam, amint nyílik a bejárati ajtó. Azonnal a hang irányába fordultam, ugyanis tisztában voltam vele, hogy ki fog kilépni a házból. Marcel Gordon, azaz a pap, akit percekkel ezelőtt rám támadt egy fokkal jobban nézett ki, mikor a kiért a friss levegőre. Legalábbis tekintete addig tiszta maradt, míg újra meg nem pillantott engem. Akkor azonban eszeveszett ordibálásba kezdett.
- NE! - kiáltotta újra és újra. - Ne engedd! Használd a tört! Végezz a fenevaddal! - Rángatózott, hátha úgy elengedik, de a rendőrök nem enyhítettek a szorításon és a bilincs fogságán. Az autó felé vonszolták, de a férfi határozottan ellenállt. - Engedjenek el! El kell pusztítani!
Damien magához húzott, hogy végre elforduljak a férfitől, de egyszerűen nem tudtam. Tudni akartam, miért tette ezt velem.
- NE! - ordított fel újból, mire Nicole megelégelve a kiabálást elém lépett.
- Elég a hülyeségeiből - sóhajtott fel a barátnőm.
- Ne engedd! - A pap szavai továbbra is kétségbeesettek voltak, de végül egyet kellett, hogy értsek Nicole-lal.
Fogalmam sem volt, miről hadovált nekem az az ember. És valószínűleg tényleg őrült volt egy kicsit, de mégis elgondolkoztatott. Nem tűnt olyannak, mint aki csak riogatni akarna engem. Ő teljesen komolyan mondta, hogy végeznem kell valakivel. És ez rettentően megrémített.
