2016. március 26., szombat

3. fejezet

Sziasztok!
Először is kellemes húsvétot mindenkinek! Másodszor pedig újból csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm azt a sok dicséretet, ami az előző fejezethez érkezett, nagyon megtisztelő, hogy sokatoknak ennyire tetszik a sztori, és hogy többetekkel megszerettettem a horrort, mint műfaj. A mostani fejezettel nagy bajban voltam, ugyanis nem igazán volt tapasztalatom az egyházi dolgokkal kapcsolatban, így itt is szeretnék köszönetet mondani barátnőmnek, aki lelkesen segített a 3. fejezet létrejöttében, higgyétek el, nélküle még most sem lennék kész vele.:D 
Jó olvasást kívánok!

Nicole






„I know I'm older, but there are still monsters 
in all of my closets
Sometimes I feed them and some, 
they get bigger than others”




   Szemem hirtelen pattant ki, kezemmel azonnal nyakamat kezdtem el vizsgálni, de semmi vészjósló dolgot nem találtam rajta. Kicsit megkönnyebbülve nyúltam az éjjeli szekrényemen lévő lámpához, hiszen tudtam jól, hogy csak egy rémálom volt az egész. Miután a szobát átjárta a világosság, körülnéztem a helyiségben, és szerencsére mindent rendben találtam. Az erkély ajtó csukva volt, az ágyam előtt nem állt senki, és még a levegő sem volt olyan hideg, mint, amit álmomban éreztem.  Viszont, mint, ahogy az általában lenni szokott, ekkor is nagyon nyugtalan állapotba kerültem, így a lámpa oltás után sokáig csak forgolódtam az ágyamban, míg végül megtaláltam azt a tökéletes pozíciót, ami segített újból álomba merülni.   
A reggeli ébredés után utam a városba vezetett, ugyanis korgó gyomrom nem hagyott más választást. Szerencsémre nem kellett sokat vezetnem, míg szembe találtam magam egy pékséggel, ami előtt aztán leparkoltam, majd, miközben szálltam ki az autómból, kiszúrtam magamnak egy padot, ahol perceken belül elfogyaszthattam a reggelimet. A pékség ajtaján belépve finom illatok csapták meg az orrom, és féltem, hogy emiatt gyomrom újból tudtomra fogja adni, hogy elég üres már. Nagyvárosban nőttem fel, ami miatt nem igazán találkoztam sosem a kíváncsiskodó szempárokkal, amik abban a pillanatban fogadtak engem, ahogy beálltam a pénztár előtti sorba.
Friss hús.
Miután kifizettem a croissant-omat, ahogyan azt elterveztem, a pékség melletti padon foglaltam helyet, hogy békésen eltudjam fogyasztani a reggelimet. A levegő kezdett felmelegedni, érezni lehetett, hogy közeledik a nyár, így a rengeteg diáknak, akik elsétáltak előttem már nem kellett sokáig az iskola padjaiban ülniük. Jó pár felnőtt is elhaladt a közelemben, aminek hála eszembe jutott, hogy akár én is lehetnék a munkába, vagy éppen iskolába siető emberek egyike, hacsak ott nem hagyom az egyetemet. Tinédzserkoromban az volt az álmom, hogy egyszer pszichológus lesz belőlem, ám az elmúlt pár évben történt tragédiák ráébresztettek arra, hogy ideje búcsút intenem gyerekkori elképzeléseimnek, és valami könnyebb, diplomát nem igénylő munkát keresni, ami eddig nem ment a legjobban.  
   Elmélkedésből a szemközti utca lakásából kilépő ismerős személy zökkentett ki. Nem volt nehéz felismerni őt, ugyanis nagyon jellegzetes kiállású fiatalember, és ha nem épp a házamban találkoztam volna vele először, még szimpatikus is lenne. A lakás, amiből Damien távozott nem volt olyan modern, mint a silvermeadi épületek többsége. Mindössze három emeletes volt és a falak, melyek néhol meg voltak már kopva téglából készültek. Ő szaggatott farmert, és egy fekete inget viselt, ami más volt, mint a tegnapi öltözéke. 
Talán amiatt, hogy sokáig figyeltem őt, egyszer csak felém fordította a fejét, aminek hatására, én azonnal elkaptam róla tekintetem, és reménykedtem abban, hogy nem ismert fel. Mikor újból felé pillantottam meglepetten konstatáltam, hogy szó szerint köddé vált, aminek egy részem örült, ám a másik felem nem. 
Vegyes érzelmekkel keltem fel a padról, majd sétáltam vissza autómig, amibe aztán beszálltam és elindultam napom második állomására, a bevásárló központba. Tegnap, miközben Nicole mutatta az utat jelenlegi házam felé, pár darab bolt mellett is elhaladtunk, így egész gyorsan egy kisebb üzletben találtam magam, ahol már jóval többen voltak, mint a pékségben, aminek hála könnyebben eltudtam vegyülni. 
Az üdítőknél álltam, mikor a sorral szemben lévő húsos pult előtt tekintetem újból találkozott Damienével. Amiatt, hogy sokkal közelebb voltunk egymáshoz, mint legutóbb, jól láttam, hogy inge felső gombjai nincsenek begombolva. Talán ez volt az, ami annyira szemet szúrt jó pár körülötte lévő embernek, és kerülgették őt úgy, mint macskák a forrókását. Annak reményében, hogy megint eltűnik, fejemet visszafordítottam az italok felé, ám amikor óvatosan oldalra fordítottam a fejemet, nem hogy nem tűnt el, de ezúttal is ugyanolyan közel állt hozzám, mint előző nap a padláslejárónál. 
- Te követsz engem? - kérdeztem azt, ami legelőször eszembe jutott, és tettem egy lépést hátra, ami miatt neki ütköztem a polcoknak. 
- Én is pont ugyanezt szerettem volna kérdezni. 
- Nos…- végig néztem rajta, és a mellette lévő kosarán, amiben, még semmi sem volt. - Mivel a te kosarad még üres, az enyém meg nem, így egyértelmű, hogy te vagy az, aki csak azért jött ide, mert követtél.  
Nevetni kezdett, majd vigyorogva adott választ a megállapításomra. 
- Jó megfigyelés, Sherlock! 
Büszkén elmosolyodtam, majd folytattam a beszélgetésünket. 
- A következő teóriám pedig az, hogy te egyáltalán nem tűnsz vásárló típusnak. 
- Ezt most bóknak veszem. 
- Akkor biztosan rosszul mondtam - mosolyogtam.  
- Mivel egyedül élek, muszáj gondoskodnom magamról, amibe beleszámít a bevásárlás is. Mondjuk, ezt te is tudhatnád, hiszen ha jól láttam elég egyedül vagy abban a nagy házban. Egyedül a szöszi barátnődet láttam veled, de ő is elég hamar elmenekült. 
- Igen, Nicole nem érezte jól magát, így egyedül kellett rájönnöm, hogy valaki van a padlásomon. De ne aggódj, nem sokáig leszel egyedül. Hamarosan érkeznek hozzád a rágcsálóid - válaszoltam, mire elnevette magát. 
Tetszett, hogy nem sértődött meg a csipkelődéseimen. Elég kevés embert ismertem, akik ennyire jól bírnák az efféle humort. 
- Szóval mióta is élsz itt? - törtem meg a csendet, miközben a sorok között sétálgattunk. 
- Itt születtem, tehát elég régóta. 
Biztos voltam benne, hogy nem lehet az én huszonegy évemnél sokkal több, hacsak nem végeztek rajta plasztikai műtéteket.
- És te, miért jöttél ide? 
Szívem szerint elmeséltem volna neki, hogy mi történt a családommal egy évvel ezelőtt, ám aztán eszembe jutott, hogy csak tegnap óta ismerem, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem kéne mindent megosztani vele rögtön. 
- Ott hagytam az egyetemet, így jó ötletnek találtam a költözködést. Nicole, a barátnőm pedig felajánlotta a házat, ami a családjáé volt… de ezt biztosan tudod, hiszen tőle kellett kivenned a lakást. 
Nem válaszolt, így újból csend telepedett közénk, ami kezdett egyre kínosabb lenni. Ahogy jobban megszemléltem őt észrevettem az öklein lévő horzsolás nyomokat. Elég frissnek tűntek, a napokban szerezhette a sebeket, és feltehetőleg eléggé fájhatott is neki. 
- Néha kissé heves természetű vagyok - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre a sebeivel kapcsolatban. 
- Megvertél valakit? - torpantam meg egy pillanatra. 
- Hogyha a falitükröm valakinek számít, akkor igen - felelte lazán, mintha hétköznapi dolognak számítana az, amit mondott. 
Reagálni szerettem volna, de a közelünkben lévő három nő tekintetére lettem figyelmes, ahogy sugdolózások közepette, lenéző pillantásokkal illetik Damient, aki, amint észrevette őket próbált tudomást sem venni róluk. Körbetekintettem az üzletben, és meghökkenve vettem észre, hogy elég sokan hasonló megvetéssel méregették a srácot, de ő állta a sarat. Nem akartam rákérdezni, hogy mit tett, amiért ilyen csúnyán néznek rá az emberek, míg ki nem értünk a boltból, így egészen addig, míg a kosárba tett dolgainkat külön ki nem fizettük meg se szólalt egyikünk sem. Az épületből kiérve hasonlóan, mint pár perccel ezelőtt fel se kellett tennem a kérdéseimet, máris megválaszolta azokat. 
- Annak ellenére, hogy elég régóta lakom itt az emberek nem bírják elviselni, hogyha valaki kilóg a sorból. Régebben sokkal családiasabb hangulatú volt ez a hely, ám mára mindenki nagyon zárkózott lett, ha valaki valami újat akart azt kitaszították. Csak rám kell nézni, és máris láthatod, hogy sokkal másabb vagyok, mint a begyepesedett félkegyelműek, akiket odabent láthattál - mutatott végig magán, én pedig próbáltam megtalálni benne azt, ami annyira szúrhatná az emberek szemét, de semmi rosszal nem találkoztam.
Vékony testalkatú, és magas fiatalember. Elképesztően ragyogó kék szemei voltak, ami tökéletesen passzolt sötét hajához. Semmit nem találtam, ami nem oda való lett volna, így megpróbáltam minél jobban a dolgok mögé látni, és rájönni mi az, ami miatt az emberek elítélhetnék őt. Hirtelen csapásként ért a felismerés, hogy talán azért nem kedvelik őt az emberek, mert meleg. 
- Hű, hát ez igazából nagyon felháborító, hogy emiatt elítélnek. 
- Szerintem is! Nem értem mi baja az embereknek ezzel...
Az igazat megvallva szörnyen zavarba jöttem a kialakult helyzet miatt. Még sosem volt olyan ismerősöm, aki a saját neméhez vonzódna, így fogalmam sem volt, hogy mivel kéne bátorítanom őt arra, hogy ne foglalkozzon a támadásokkal. 
- Most már igazán mennem kéne, szóval… - kezdett bele, majd megdörzsölte tarkóját jobb kezével. - Jó volt veled találkozni. 
Őszintének tűnt, ami miatt kedvesen rámosolyogtam. Boldog voltam, amiért megosztotta velem ezt az óriási titkot az életéből, úgy éreztem tényleg barátkozni szeretne velem. 
- Veled is, bár arra még mindig nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi a vezetékneved. 
Beszédre nyitotta ajkait, viszont hosszú másodpercekig nem hagyta el hang a száját, ám aztán elmosolyodott. 
- Damien Rollins. Akár bejelölhetsz Facebookon is.
- Biztosíthatlak, hogy amint hazaértem ez lesz az első dolgom - vigyorodtam el. 
- Remek! Akkor majd még látjuk egymást. 
Kissé kínos volt a búcsúzkodásunk, egyikünk sem tudta, hogy miként kéne elköszönnünk egymástól, szinte vártam, hogy vállba veregessen, amitől még kellemetlenebb lehetett volna a helyzetünk, de szerencsére nem tette, hanem lassan távolodni kezdett tőlem fekete autója felé. Miután elhajtott a bolt parkolójából még pár másodpercig egy helyben álldogáltam, mintha várnék valamire, aztán a szemem sarkából megpillantottam egyetlen barátnőm szőke tincseit és ragyogó ég kék szemét. Nicole Lived azon a napon egy térdig érő, fehér nyári ruhát viselt, melynek alja csipkés volt, lábát pedig egy szintén fehér színű lábbeli takarta. Mikor teljesen felé fordultam egy szoros öleléshez húzott magához, aminek köszönhetően megérezhettem parfümjének kellemes illatát.  
- Fura, hogy így összefutunk - szólalt meg barátnőm miután elhúzódott tőlem. 
- Kezdj rá felkészülni, hogy akár mindennap láthatod ezt az arcot - mutattam magamra. - Mit csinálsz itt? 
- Épp úton voltam valahova, mikor megláttalak…kivel beszéltél? 
Örültem neki, hogy rákérdezett, így legalább nem nekem kellett felhozni azt a témát, hogy valami oknál fogva elfelejtett beszámolni Damienről. 
- Ó, csak a ház előző lakója. 
Próbáltam minél lazábban közölni vele a tényeket, de mint az kiderült a lazaság nem az én műfajom. Hangomból sugárzott az a kicsi kis düh, amiért Damien hülyének nézett tudatlanságom miatt. 
- Milyen ház? - kérdezett vissza Nicole, és karba tette kezét. 
- Hát, amibe tegnap beköltöztem. Elfelejtettetek szólni arról, hogy lakott előttem valaki ott, de nem baj, csak egy kicsit kaptam sokkot, mikor szembe találtam magam vele a padláson. 
Szemei elkerekedtek, és hirtelen nem is tudott mit válaszolni, úgy tűnt, mint aki csak ekkor hallott először a dologról, de azt lehetetlennek tartottam. Damien nem nézett ki úgy, mint aki hazudna arról, hogy mit csinált a házamban, viszont Nicole eléggé meglepettnek tűnt a hírek hallatán. 
- Senki nem élt abban a házban előtted. Arról tudnék - tárta szét a karját, majd egy pillanatra elbizonytalanodott. - Hacsak… 
- Hacsak? 
- A drága férjem nem adta oda valamelyik haverjának a házat a tudtom nélkül. Mi a neve a pasinak? - Nicole szeme vérben forgott, ami kissé ijesztő látványt nyújtott a számomra, tekintve, hogy barátnőm volt a nyugalom emberi megtestesítője. 
- Damien Rollins. 
Ha eddig azt hittem, hogy Nicole mérges volt, akkor ezek után már nevén nevezni se tudtam volna az arcára kiülő érzelmeket. 
- Ha ez igaz, akkor én magam fogom megverni Jamiet. 
- Remélem te nem azért nem kedveled őt, amiért a város többi lakója sem. 
- Ó, de igen! Rollins megbízhatatlan, veszélyes, és… - nem hagytam, hogy befejezze, tudtam jól, hogy mi következne, és nem akartam elárulva érezni magam amiatt, hogy Nicole mégsem olyan megértő, mint amit eddig hittem róla. 
- Oké, rájöttem én is, de emiatt tényleg nem kéne elítélni őt. Nem tehet róla. 
- De igen tehet. Viszont ezt ne most vitassuk meg, mert dolgom van…és te is jöhetnél velem. 
- Hova? - kérdeztem csodálkozva, miközben az autóm felé húzott, majd amint oda értünk megvárta, hogy felnyissam a csomagtartót, és bedobjam a vásárolt cuccokat. 
- Templomba. 
Hogy minél jobban kimutassam nem tetszésemet az ötlettel kapcsolatban tettem egy lépést hátrafelé, de Nicole-t még ez sem tántorította el tervétől. 
- Ugyan már, nem lesz semmi bajod tőle. Amúgy is csak a papot kell meglátogatnunk, aki a családom régi barátja, és most tért vissza a szabadságából. Szegény eltörte a lábát. 
- De én nem szeretem az öreg papbácsikat. Ijesztőek. 
- Még jó, hogy Joseph atya se nem öreg, se nem ijesztő. Na, gyere! - mondta izgatottan, majd elsétált a kocsim elejéhez, és beült a vezetőülésbe. 
- Hé, miért te vezetsz? 
Nem telt sok időbe, míg elértünk az említett templomhoz, ami rendezettnek és nagyon modernek tűnt, csak úgy, mint a város nagy részében található építmények. A fehér falú plébánia előtt két darab cédrus fa is ékeskedett, mellette pedig színes virágok tették még csinosabbá a helyet.
- És mit fogunk most csinálni? - kérdeztem, miközben sétáltunk a bejárat felé. 
- Csak beköszönünk neki, és ennyi. Olyan vagy, mint egy félénk kisgyerek - mosolygott rám kedvesen, mire én szégyenlősen lehajtottam a fejem. 
- Nem vagyok az, csak furán érzem magam az ilyen helyeken azóta, hogy történt a baleset. 
Nem néztem rá, de tudtam, hogy arcáról süt a sajnálkozás, és, hogy mindennél jobban szeretne segíteni nekem. Megfogta a vállamat, ami miatt a szemébe néztem, majd bátorítóan rám mosolygott. 
- Ez a hely nem különbözik a többitől. Semmi rossz nem fog történni veled. 
- Rendben - sóhajtottam megadóan. 
   Nem telt sok időbe, hogy Nicole kopogtatása után a plébánia lakója, a helyi pap ajtót nyisson nekünk. Barátnőm nem túlzott, tényleg nem volt öreg, sőt egészen fiatalnak tűnt a férfi, aki kitörő örömmel fogadott bennünket. Sötét barna, rövidre vágott haja, enyhén borostás arca és mogyoróbarna szeme biztos sok női szívet megdobogtattak már, főleg ha vigyorra húzta ajkát, mint, ahogy abban a pillanatban is tette, mikor meglátott minket. Mindössze annyit tudtam meg róla a kocsikázásunk alatt, hogy Joseph Reednek hívják, és sokat segített régebben Nicole anyjának, aminek köszönhetően szoros barátságot ápolnak azóta is. 
- Joseph atya! - mosolygott örömtelien barátnőm. 
- Nicole, de jó hogy látlak! - mint két régi jó barát ölelték egymást az ajtóban állva, majd miután elléptek egymástól mindketten felém fordultak. 
- Ő itt a legjobb barátnőm, Amanda Safford - mutatott be minket egymásnak Nicole. 
- Örvendek a találkozásnak - mosolyogtam rá a férfire, és a kezemet nyújtottam felé. 
- Szintén. Már elég sokat hallottam rólad - válaszolta, majd finoman kezet rázott velem. 
Egy röpke pillantást vetettem barátnőmre, amivel sugallni szerettem volna számára, hogy reményeim szerint csak jókat mesélt rólam.  Miután Joseph atya beinvitált minket a lakhelyére, megfigyelhettem, hogy a díszes külsőhöz képest, a plébánia belseje a fasorban sincs. Átlagos berendezés, semmi fényűző díszlet, sőt lemertem volna fogadni, hogy az egyik sarokban elkezdett lekopni az élénk narancssárga színű falfesték. 
- Kértek valamit? - kérdezte udvariasan, mire mindketten egyszerre nemmel feleltünk. 
- Igazság szerint csak azért jöttünk, hogy megnézzük sikerült-e visszarendezkedned ide a hosszú kihagyás után - szólalt meg újból Nicole, majd körül nézett a helyiségben. 
- Ó, igen. Minden a legnagyobb rendben, sőt! Elvállaltam, hogy segítek az önkormányzatnak embereket toborozni a karitatív tevékenységekhez. Nincs kedvetek jelentkezni?  
- Nekem van! - lelkesedett Nicole, majd rám pillantott, én pedig kétségbeesetten próbáltam elkerülni a tekintetét, de mivel jól tudtam, hogy úgyis találna valami indokot arra, amiért jelentkeznem kéne a feladatra nekem is, inkább beleegyeztem, hátha a jövőben elfelejtik. 
- Aha, tök jól hangzik! Minden vágyam, hogy önkéntes legyek. 
- Ez egy nagyon jó alkalom lenne, hogy jobban megismerd a város lakóit, és így könnyebben is találhatnál majd munkát. 
- Hosszútávra tervezel? - kérdezte Joseph atya mikor már a kanapéján ültünk mindhárman. 
- Ha úgy vesszük, akkor igen. Gondolom Nicole már mesélte, hogy a családja régi házába költöztem be, ami valljuk be elég nagy a számomra, de amit eddig láttam a városból az nagyon elnyerte a tetszésem, szóval, ha nem is a házban, de ezen a településen szívesen élnék.  
Hosszú monológomat mindketten figyelmesen hallgatták, és még jó magam is meglepődtem azon, hogy ilyen könnyedén megnyíltam egy idegen előtt is. Bár abban, amit mondtam volt egy kis valótlanság, ugyanis még mindig nem voltam kibékülve az emberek reakciójával, Damien másságát illetően. 
- Ezt örömmel hallom. Amióta itt vagyok tudom, hogy az a ház nagyon nagy becsben van tartva a városban. Az elődeim is sokat foglalkoztak vele, és nem csak a tragédiák miatt. 
- Nem igazán részletezték még mik is történtek azon a helyen, de talán nem is baj - nevettem fel kínosan. 
- Még nem is kérdeztem - kezdett bele Nicole. - Milyen volt az első éjszakád? 
- Nem történt semmi szokatlan. 
Nem terveztem őket beavatni abba, hogy már az első éjszakámon rémálmok gyötörtek, ugyanis azt gondoltam, hogy ez mindenkinél így van, a hirtelen jött környezetváltozás miatt. 
- Ennek örülök - mosolygott rám barátnőm. 
- Nagyon sok feljegyzésem van elraktározva a telekről, és a házról is egyaránt, ha szeretnéd, akkor odaadhatom őket, hogyha úgy gondolod, szeretnél Nicole-nál is többet tudni arról a helyről. 
- Persze! Miért is ne? - feleltem izgatottsággal a hangomban, mire a fiatal férfi felállt, hogy előkeresse az iratokat, ám azzal a lendülettel Nicole is felpattant a helyéről.  
- Te maradj csak itt, de nekem haza kell mennem tanulni. Holnapután vizsgám lesz! - csapta össze a tenyerét, majd kedvesen Joseph atya felé fordult, és búcsúzóul megölelték egymást. 
- Vigyázz magadra - mondtam barátnőmnek, aki miután egy utolsót intett nekünk, kisétált a plébánia ajtaján. 
Kicsit feszengve éreztem magam kettesben a pappal, de ő próbálta feloldani a bennem rejlő feszültséget. 
- Mindjárt itt is vagyok a papírokkal - mosolygott, majd kisétált a folyosóra. 
Csendben várakoztam mikor éreztem, hogy a zsebemben lévő mobilom rezegni kezdett. Előhúztam onnan, és mikor elolvastam, hogy milyen értesítést kaptam, akaratom ellenére egy vigyor ült ki arcomra. 
Damien Rollins ismerősnek jelölt Facebookon. 
Szememet megforgattam, ám mielőtt még visszaigazolhattam volna őt, Joseph atya visszatért egy kissé idejétmúlt könyvvel a kezében. 
- Sajnos nem találtam meg mindet, lehet a régi holmijaim közt maradt, majd előkeresem őket neked később. De ezekben is sok érdekesség van a házról - nyújtotta át nekem a könyvet, - Bár kétség sem fér hozzá, a legérdekesebb az eltűnt kisfiú ügye volt. 
- Ó, ne is említse. A hideg is kiráz, ha rá gondolok, hogy mik történhettek vele.
- Igen, az elmondások szerint az egész várost nagyon megrázta a hír, főleg a rejtélyes gyilkosságok miatt, amik az eltűnése előtt mentek végbe. 
A fekete könyvborító kicsit poros volt, a benne lévő lapok pedig utaltak arra, hogy nem mai darab. 
- Mi volt a kisfiú neve? - kérdeztem. 
- Lucius. Lucius Lived. 

2016. március 19., szombat

2. fejezet

Sziasztok! 
Először is szeretnék köszönetet mondani a sok kedves szóért, a születésnapom alkalmából, és a rengeteg dicséretért, ami az előző részhez érkezett. Elképesztő, hogy ennyien szeretitek már most a történetet, és remélem ez a továbbiakban is így lesz. Most pedig szeretnék rettegésekben gazdag olvasást kívánni a folytatáshoz!


Nicole













Don’t get too close
It’s dark inside
It’s where my demons hide




   Mobiltelefonom a padlón landolt, amit egy vörös színű tulipán mintájú szőnyeg díszített. Az érintés a vállamon azonnal arra késztetett, hogy teljesen hátraforduljak, amit egy kisebb botladozás után sikerült is véghez vinnem. A sötétség, mely nemrégiben még uralta a mögöttem lévő teret tovaszállt, amint megpillantottam a nálam egy fejjel magasabb férfi alakját.
Szemem elkerekedett és bekapcsolt bennem a vészjelző, így, ha az idegen személy nem nyitja beszédre az ajkát, a hozzám legközelebb lévő tárgyat használtam volna arra, hogy megvédjem magam tőle.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban megrémíteni téged.
Mély, rekedtes hangja járta át a padlást, ami előbb a sikoltásomtól volt hangos. Szívem még mindig hevesen vert, és egy részem továbbra is azt szerette volna, hogy hozzá vágjak valamit, amivel egy időre elterelném figyelmét, utána pedig elmenekülnék. De a másik részem a bocsánatkérése hallatán kíváncsian várta a magyarázatot arra, hogy mit keresett barátnőm házában. Jobban mondva, az én házamban.
   Ijedt tekintettel figyeltem őt, minden egyes porcikáját alaposan szemügyre vettem, és boldogan állapítottam meg, hogy nem egy nagydarab, kigyúrt alakkal volt dolgom, hanem egy vékonyabb, ártalmatlannak tűnő, húszas éveiben járó sráccal. Haja sötét volt, akárcsak a varjak tollai, nem rég nyírathatta fel oldalt, ugyanis elég rövidnek tűnt. Pár darab kósza tincs lógott a szemébe, de őt ez nem igazán zavarta. Szeme a lelkemben dúló vihar alatti tenger kékségére emlékeztettek, melyen egy hajó hánykolódott érzelmeimmel együtt, amik abban a pillanatban, miközben megcsodáltam az előttem álló férfit, újra összegabalyodtak, hogy még véletlenül se tudjam megállapítani mit érzek a kialakult helyzettel kapcsolatban.
- Jól vagy? - amint újból észleltem mély hangját kicsit összerezzentem, és megpróbáltam visszarángatni a józan eszemet, hogy segítsen megoldani a problémámat.
Ekkor jutottak el a fülemig a még mindig vonalban lévő barátnőm mérgelődő szavai, ezért villámgyors mozdulattal hajoltam le a készülékért, és szóltam bele meg se várva míg Nicole befejezi monológját arról, hogy mennyire nem vicces, amiért megpróbáltam ráijeszteni.
- Bocsi, most mennem kell. Szia! - kinyomtam őt, majd zsebre dugtam a telefont.
Tekintetemet az idegenre emeltem, és megpróbáltam minél határozottabbnak tűnni, viszont elcsukló hangom elárulta, hogy az általában magabiztos énem zokogva kuporog egy sarokban.
- Te meg mi az ördögöt csinálsz itt?
Hirtelen nem is tudtam mire kéne először rákérdeznem. Természetesen fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi a neve az előttem álló személynek, de azt jobban szerettem volna megtudni, hogy mit keresett a házamban.
- Én itt élek - válaszolta egyszerűen, és láttam rajta, hogy meglepte a kérdésem, de valószínűleg nem annyira, mint engem a válasza.
Biztos voltam benne, hogy Nicole azt mondta senki nem élt ezen a helyen mióta fel lett újítva a ház. Homlokán ráncok jelentek meg, amint észrevette, hogy mennyire meghökkentem a felelete hallatán. Kezét széttárta, és úgy szólalt meg újra.
- Ez az én házam.
Nem tűnt mérgesnek, sőt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy jól szórakozik a megrémült arcom láttán, és a hirtelen feltűnő félmosoly be is bizonyította az állításom.
- Nem hiszem, ugyanis ez az én házam! - jelentettem ki összeszedetten, és éreztem, visszatért belém a bátorság, minek hála tettem felé egy lépést, jelezvén, hogy nem félek tőle.
Tisztában voltam a képességeimmel. Igaz sosem jártam önvédelmi órákra, de a nővéremmel való verekedéseinknek hála elég erősnek hittem magam ahhoz, hogy elintézzek egy hozzá hasonló, vézna férfit. Leutánozva őt, én is egy mosolyt varázsoltam arcomra, aminek láttán elvigyorodott.
- Akkor legyen a mi házunk - hangja gyengédebb volt, mint eddig, emiatt először kissé megszeppentem, főleg miután eljutott tudatomig a válasza.
- Elmondanád, hogy mégis ki a halál vagy? - kérdeztem kissé ingerülten, ugyanis nem tetszett, hogy egy betörő, aki azt állítja abban a házban él, ahol én is, megpróbál flörtölni velem.
- Elárulom a nevem, ha te is a tiédet.
Éreztem, hogyha elkezdek ellenkezni nem fogja beadni a derekát, ezért úgy döntöttem, elárulom neki a nevemet.
- Amanda Safford. Te jössz!
Pupillái összeszűkültek, és valamiért feszültebbé vált a hangulata, emiatt pedig újból inába szállt a bátorságom.
- Damien.
Csak ennyit mondott. Arckifejezésemmel próbáltam arra ösztönözni, hogy árulja el vezetéknevét is, de mint, aki nem értené mit akarok, meg se szólalt.
- Csak ennyi?
- Egyelőre legyen ennyi elég.
Hitetlenkedve nevettem fel.
- A rendőrségen is ezt mondod, miután elvittek innen, amiért betörtél a házamba?
- Én nem törtem be ide, hiszen itt élek.
Nem nézett ki úgy, mint aki hazudna, ezért a rendőrség riasztását egy időre elvetettem.
- Nekem azt mondták nem lakik itt senki. Ezért is jöttem ide. És nem igazán láttam lent a cuccaidat sem. Nekem pedig kulcsom is van mindenhova - zsebemből előhalásztam a kulcscsomót, majd felé tartottam a tárgyat. Miután alaposan szemügyre vette a szobákat nyitó kulcsokat megadóan sóhajtott.
- Gondolom akkor szeretnéd, hogy elmenjek.
Kezdtem azt hinni, hogy ez az egész csak egy nagy félreértés lehet. Nicole biztos elfelejtette megemlíteni, hogy lakott itt valaki, aki szemmel láthatólag még nem állt készen megválni a ház biztonságot nyújtó falaitól.
- De ugye lesz hova menned?
Hirtelen magam sem tudtam, miért, de bekattant nálam valami, és megesett a szívem a csupa sötétséget sugárzó, de mégis angyali külsővel megáldott férfin, amint ráeszméltem, hogy lehet azért maradt itt, mert máshol nem lehetne fedél a feje felett.
- Ne aggódj, nem kerülnék a híd alá - vigyorgott szórakozottan.
Valószínűleg arckifejezésemből jöhetett rá, hogy min járt az eszem, ezért megpróbáltam érzelemmentes maradni.
- Akkor pedig kívül tágasabb, hacsak nem szeretnéd, hogy rendőrt hívjak.
Nem reagált, egyszerűen csak megtartotta azt a szemtelen vigyort az arcán, amit, ha sokáig kellett volna néznem egy idő után arra késztetne, hogy pofon vágjam. A padlásfeljáróhoz hátrált, ezért követni kezdtem, majd mikor lába újra a hosszú folyosó padlóján állt, én is elkezdtem lemászni. Félszemmel arra figyeltem, nehogy félre lépjek, közben pedig elkalandoztam a gondolataim rengetegében, és szembe találtam magam egy megválaszolatlan kérdéssel, az idegennel kapcsolatban.
- Mit csináltál a padláson? - kérdeztem, miután az utolsó lépcsőfokról leléptem. Gondoltam jobb, ha felveszem vele a szemkontaktust, így felé fordultam, ám arra nem számítottam, hogy egy-két centire áll tőlem.
Tekintete elvesztette azt a ragyogást, amit odafent láthattam, szabályszerűen ijesztő volt, amikor pillantásunk találkozott.
- Hallottam valamit. Azt hittem van oda fent valaki - válaszolta sejtelmesen, majd egy sóhaj után szeme újból visszanyerte a csillogást.
- Érdekes. Én is azért mentem fel, mert azt hittem van oda fent valaki.
Kezdtem úgy érezni, hogy gúnyolódni próbál.
- Lehet van még fent valaki, meg kéne nézned - a padlásfeljáróra meredt, majd újból rám. Ekkor vált még biztosabbá, hogy gúnyolódik rajtam, ami miatt muszáj volt hasonlóképpen viselkednem vele szemben.
- Biztos vagyok benne, hogy az élősködő barátaidat, majd egy rágcsálóirtó elintézi helyettem - megpróbáltam minél utálatosabb hangnemben beszélni hozzá, és hogy még sikeresebb legyek, egy rosszindulatú mosoly ült ki arcomra.
- Ne bántsd őket. Ők az egyetlenek, akik megértenek - felelte kétségbeesetten.
- A patkányok?
Hiába próbáltam türtőztetni mosolyomat, miután hevesen bólogatni kezdett, egyszerűen muszájnak éreztem, hogy elnevessem magam.
- Rendben, majd utánad küldetem őket.
Hálás mosolyra húzta ajkát, majd elindultunk mindketten a földszint felé vezető lépcsőhöz. Egy újabb kérdés villant fel a fejemben, ami miatt meg kellett törnöm az eluralkodó kellemes csendet.
- Nincsenek cuccaid, amiket magaddal kéne vinned?
Nem válaszolt rögtön, amit igazán gyanúsnak találtam.
- Minden holmim a lakásomban van.
Megtorpantam. Ha eddig nem értettem mi történik körülöttem, akkor abban pillanatban már tényleg elvesztettem a fonalat. Hogyha volt egy másik lakása, akkor mégis miért ebben a házban találtam rá?
- Akkor miért nem abban a lakásban élsz?
- Csak körülnéztem itt, hogy minden rendben van-e - válaszolta nem túl magabiztosan.
Azt követően, hogy leértünk a lépcsőn és elhaladtunk a bőröndjeim mellett, hamar a bejárati ajtóval találtuk szembe magunkat. Kezemet a kilincsre tettem, és kinyitottam az ajtót, melynek köszönhetően hideg levegő áramlott be odakintről. Az ég enyhén borús volt, a vihar közel járhatott már, de semmiképp nem akartam tovább egy légtérben lenni vele, hiszen nem is ismertem őt. Igazság szerint Nicole-on és Jamie-n kívül mást nem tudtam volna keresni, ha beszélni akarok valakivel, és nem igazán szerettem volna folyton a nyakukon lógni, tehát egy idő után úgyis el kellett volna kezdenem barátkozni más emberekkel.
- Amúgy... - kezdtem bele mondanivalómban, ami miatt lassan felém emelte tekintetét. - Mivel nem sok mindenkit ismerek itt, párszor összefuthatnánk.
Annak érdekében, hogy minél természetesebbnek tűnjek, neki dőltem az ajtófélfának, ám valami azt súgta, hogy ez póz sokkal inkább volt természetellenes, mintsem normális.
- Remek ötlet! - mosolygott sokat sejtetően, majd kilépett az ajtón. - Hamarosan látjuk egymást, Amanda Safford! - fordult felém.
- Alig várom Damien „Nem Mondom El Mi A Vezetéknevem Mert Ez Így Menő”! - válaszoltam, mire elnevette magát, és lassan elsétált a kúriától.
Az ajtó csukódása után nagy levegőt vettem, és próbáltam úgy tenni, mintha az elmúlt tíz perc mindennapi eseménynek számítana az életemben. Hirtelen nem is értettem, mit gondoltam pár pillanattal ezelőtt. Barátkozni próbáltam egy idegen férfival, aki valószínűleg hazudott arról, hogy mit csinált a házamban. Ez az egész nagyon nem vallott rám, ezért megígértem magamnak, hogy a lehető legtávolabb tartom magamtól Damient. A maradék két bőröndömhöz siettem, majd felcipeltem őket az emeletre, ahol megpróbáltam eligazodni a sok szoba között. Először a jobb oldalra nyíló szárnyat kezdtem el felfedezni, ahol összesen öt darab szobaajtót számoltam meg. Egyenként benyitottam mindenhova, és boldogan vettem észre, hogy mindegyik egy hálószobába vezet. Próbáltam megtalálni a legjobbat, ám az összes ugyanolyan volt, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy ezek csak vendégszobák lehetnek. Miután végig értem a folyosón, megfordultam, és elindultam a szembe lévő szárny felé. Míg sétáltam, megcsodáltam a falakon lévő festményeket, melyek közül az egyik nagyon gyorsan szemet szúrt. A képen lévő építmény meglehetősen hasonlított, arra amiben álltam, és mivel a házat körülvevő környezet is nagyon hasonlított a festményhez gyorsan rájöttem, hogy ez a kép a felújítás előtti állapotában ábrázolja a kúriát, mielőtt még a tűz felemésztett volna mindent. Nicole jó párszor rákérdezett, hogy nem találom-e majd kényelmetlennek a házat a múltban történt események miatt, amire általában nemleges választ adtam, de a szívem mélyén a tudat, hogy az épület egyik lakója a tűzbalesetben meghalt, és hogy családomat én is hasonló körülmények között vesztettem el, furcsa érzést keltett bennem.
Amikor egy áprilisi éjszakán arra az elhatározásra jutottam, hogy alvás helyett meglátogatom az egyik szórakozóhelyet barátaimmal a saját életemet mentettem meg. Legalábbis ezt kellett, hogy gondoljam. Viszont mindig eszembe jutott az, hogy mi lett volna ha, otthon maradok? Talán időben észrevettem volna, hogy a bútorok lángra kapnak? Megtudtam volna menteni a családomat, vagy én is arra a sorsra jutottam volna, mint ők?
   Tekintetem azonnal elkaptam a festményről, hogy eltereljem a gondolataimat. Mielőtt még könnyeim eláztatták volna szememet gyorsan megindultam a másik folyosóra, ahol aztán az első ajtó kinyitása után megtaláltam azt, amit kerestem. Kellemes illat csapta meg az orromat, mikor beléptem a főhálószobába. A falak világos színű, csíkos tapétával voltak lefedve, ami tökéletesen passzolt a fehér színű padlószőnyeghez. Közvetlenül az ajtó melletti sarokban egy barna fotel volt elhelyezve, aminek oldalán pedig egy szintén fehér színű kandalló díszelgett. Felette egy újabb festmény volt felakasztva egy tóról, ami nagyon azt súgta, hogy a ház területén található. A kandalló tetején egy kis tükör, pár darab hó gömb és angyalokat megformáló szobrocskák voltak felsorakoztatva. Úgy éreztem magam, mint Nicole régi szobájában. A szobának külön fürdője is volt, ami első ránézésre nagyon tágasnak tűnt. Pontosan az ajtóval szemben,- amin nem rég beléptem - volt az óriási üvegajtó, ami az erkélyre vezetett. Bőröndjeimet megállítottam a fal mellett, majd kinyitottam az erkély ajtót, ahol aztán gyönyörű kilátás tárult elém. Sejtéseim beigazolódtak, a kert mérete megegyezett egy kisebb városi parkkal, amit abban a pillanatban egyáltalán nem bántam. Nem messze a terasztól egy medence volt beépítve, melynek közelében virágok feküdtek a zöld pázsiton. Bokrokkal körbe vett kis útszakasz vezetett el a festményen is látható tóhoz, melynek végében egy terebélyes fűzfa állt. Olyan érzés kelt bennem életre, aminek köszönhetően sosem akartam volna elhagyni ezt a helyet.
Miután abbahagytam a gyönyörködést felfedeztem a ház többi helyiségét is. Találtam egy külön dolgozószobát, még kettő darab fürdőszobát, és még egy különlegesen szépen feldíszített hálószobát, amit valószínűleg gyerekeknek rendeztek be. Az alsó szinten az óriási nappali mellett volt az étkező, és a konyha, ami egész modernek tűnt, csak úgy, mint újdonsült hajlékom többi része. Mikor rájöttem, hogy a hűtőben nincs semmi étel eszembe jutott, Nicole külön szólt arról, hogy nekem kell majd bevásárolnom. Miután elfogadtam a tényt, hogy aznap üres gyomorral hajtom álomra a fejem, felmentem a hálószobámba kipakolni a ruháimat és a többi cuccomat.
Este kilenc óra körül döntöttem úgy, hogy abbahagyom a tévézés közben folytatott gépezést, így miután kikapcsoltam mindkét készüléket gyors pillantást vetettem a telefonomra, ahol még válaszoltam Nicole üzenetére, majd az ágyam melletti éjjeliszekrényre helyeztem mobilomat. A lámpa fénye kialudt, és teljes sötétség lepte el a szobát, mindössze a Hold világított be az erkély ajtón. Kinyújtózkodtam a feltűnően kényelmes ágyon, és nyakig betakaróztam a puha és meleg pléddel. Valami oknál fogva csak azon járt az eszem, hogy vajon Damien is ebben az ágyban aludt, vagy pedig valamelyik másik szobában. Nicole-nak még nem beszéltem a történtekről, jobbnak láttam, ha személyesen mondom el neki, hogy valaki lakott előttem a házban, és ezt elfelejtette nekem megemlíteni. Látni szerettem volna az arcát. Kellemes csend telepedett rá a házra, aminek hála szempillantás alatt elmerültem álmaim tengerében.
Hideg szellő hatolt be takaróm alá, és hallottam, amint szobám erkély ajtaja lassan csapódik vissza helyére. A padlószőnyeg szálai összefonódtak, minek köszönhetően észleltem a felém közeledő óvatos lépteket. Ágyam vége lassan kezdett el lesüppedni, ebből tudtam biztosra, hogy valaki van velem a szobában. Egyre közelebb éreztem magamhoz az illetőt, tisztában voltam vele, hogy védtelen testem felett tornyosul, de szememet sehogy sem bírtam kinyitni, mintha összeragadtak volna. Szívverésem gyorsulni kezdett, legszívesebben sikoltásommal törtem volna meg a házban eluralkodó csendet, hátha valaki a segítségemre siet, ám mindössze akkor hagyta el ajkamat segélykiáltás, mikor a felettem lévő személy hideg keze torkomat kezdte el szorongatni.

2016. március 12., szombat

1. fejezet

Sziasztok! 
Végre elérkezett ez a nap is. Nektek csak egy hetet, nekem viszont három hónapot kellett arra várnom, hogy megosszam veletek a történet első fejezetét, ami elkalauzol benneteket egy nem mindennapi helyre. Köszönöm az eddig érkezett dicséreteket, elképzelni nem tudjátok milyen jól esett látni, hogy már csak az előzetes és a fülszöveg ennyire megfogott benneteket. Bízom benne, hogy ugyanúgy tetszeni fog nektek, amit olvashattok az elkövetkezendő percekben. A mai nap nagyon fontos a számomra, ugyanis ma töltöttem be a 16. életévemet, és hát mi lehetne a nagyobb ajándék egy író számára, mint az, hogy az összes olvasójának tetszik a munkája?
Félelemben gazdag olvasást kívánok!❤ 

Nicole










Seven devils in my house!
See they were there when I woke up this morning
I'll be dead before the day is done




   Hirtelen tapostam rá a fékre, amit valószínűleg autóm kerekei nem igazán szívleltek, legalábbis a hosszú fülsüketítő hang hallatán erre következtettem. Őrületesen szerencsésnek éreztem magam, amiért senki nem közlekedett mögöttem, ugyanis szinte biztosra mentem, hogy az előbbi manőveremet nem úsztam volna meg egy karambol nélkül. Szívem még mindig hevesen vert, mikor a majdnem pórul járt őz lassan elsétált előttem, majd, amint patája újból a fű borította részhez ért pillanatok alatt eltűnt a látókörömből. Pedig azt hinné az ember, hogy ezek a kisállatok csak éjszaka merítenek elég bátorságot, ahhoz, hogy kimerészkedjenek a magas és terebélyes fák védelmező árnyékaik közül. Vártam egy kicsit, hogy újból nyugodt lelkiállapotban tudjak vezetni, majd erősen megmarkoltam a kormányt és finoman ráléptem a gázra, ezzel folytatva a majdnem két órája tartó utamat. Nem kellett sokat mennem, míg a körülöttem lévő növények egyre csak ritkultak, majd, amint elhaladtam a várostábla mellett minden kietlenné vált, egészen addig, míg meg nem jelentek az első épületek. 
   Silvermead utcái tágasak, tiszták és szinte már túl rendezettek voltak. A magas épületek pedig még jobban azt sugallták magukból, hogy egy elit és káoszt nem tűrő helységet ékesítenek. Nem túl sok információt gyűjtöttem be a városról, hiszen fene se gondolta, hogy ilyen hatalmas, ám mázlimra a végállomásom utcanevét sikerült megkeresnem még indulás előtt. Életemből mindössze tizenöt percet vesztegethettem el arra, hogy megtaláljam a keresett utcát, azon belül is a megfelelő házat. A kétemeletes épület fehér téglákból készült, a falakon cserepes virágok és más-más futónövények díszelegtek. Mikor kiszálltam az autómból bezártam azt, majd kis izgalommal megindultam a kapu felé. A kilincslenyomása után nyikorgás zavarta meg a csendes környék egyhangúságát, majd amint beléptem rajta ugyanazzal a nyikorgó hanggal zárult be mögöttem. Lépteimet mindenféle színben pompázó virágok kísérték, melyek a gondosan kikövezett út mentén voltak megtalálhatók. A három lépcsőfok megtétele után a teraszon álldogáltam, míg végül mély levegőt véve, talán kissé túl vehemens mozdulatokkal kopogtattam be a szintén fehér színű ajtón. Nem tudtam, miért kezdtem el feszengeni a gondolattól, hogy hamarosan újra szemtől szemben találom magam barátnőmmel. Azt hittem, hogy csak az új környezet játszik az érzéseimmel.  
Nem telhetett el pár másodpercnél több mire végre nyílt az ajtó, és megpillantottam a nálam kicsivel alacsonyabb Nicole Lived vállig érő szőke haját, világos kék szemét és fülig érő mosolyát, ami nagy valószínűséggel miattam ült ki csinos arcára. 
- Isten hozott Silvermeadben! - vigyorgott még mindig tele energiával, majd szorosan magához ölelt, amit én örömmel viszonoztam. 
- Igazából csak az autóm - viccelődtem, és a pillanatnyi hatásszünetből arra következtettem, hogy nem esett le neki rögtön a szuper poénom mondanivalója. 
- Jól utaztál? - kérdezte, miközben elhúzódott tőlem, és félreállt az ajtóból, hogy betudjak lépni a lakásba. 
Sejtésem beigazolódott, ugyanis a ház belseje is világos színek sokaságában fürdőzött. A hatalmas ablakokon beszűrődött fény átjárta az egész teret, és megvilágította az épület minden szegletét.
- Azt leszámítva, hogy a városhatár előtt majdnem elütöttem egy őzet… igen, egész jól utaztam. Szerintem szegény állatka megpróbálta megakadályozni, hogy ide jöjjek - feleltem barátnőm kérdésére, amin sejtelmesen elmosolyodott. 
- Ne aggódj, ebben a városban semmi rossz dolog nem fog veled történni. Ezért hívtalak ide. 
Szívből reméltem, hogy igaza lesz. Elég kellemetlen dolgok történtek velem az elmúlt évek során. Azért hagytam magam mögött mindent, hogy megszabaduljak múltamtól, mielőtt az még teljes egészében felemésztene. Silvermead, Nicole elmondása szerint csendes, és békés környék, ahol a legrosszabb dolog, ami történhet veled az az, hogy eléd állnak a sorban a pénztárnál. 
Tekintetem újból végig szaladt a folyosó falain, miközben barátnőm mellett sétáltam. Szemem megakadt pár fényképen, ami a nem rég lezajlott esküvőn készült, és én is ott virítottam rajtuk.  
- Azokat csak most tettem ki, hogy azt hidd, gondolunk rád mindennap - szólalt meg komoly tekintettel. 
- Sejtettem - vigyorodtam el, mire az ő ajka is felfelé ívelt. 
A nappaliba érkezvén szembe jött velünk Nicole férje, Jamie. Barátnőm egy évvel fiatalabb nálam mégis elég korán döntött úgy, hogy egy egész életre elkötelezi magát egy olyan férfi mellett, aki még az én válogatós ízlésemnek is megfelelt volna magas termetével, kissé hosszúra hagyott szőke hajával, és mélykék szemével, ami miatt teljes mértékben megértettem, hogy barátnőm miért volt annyira biztos a döntésében. Jamie és Nicole nem csak külsejük, de személyiségük alapján is nagyon hasonlítottak, amit egyszerre tartottam jó és rossz dolognak. Nagyon melegszívűek, figyelmesek és tapintatosak mindenkivel szemben, ezek mellett pedig mindkettőjüknek angyalpofijuk van, amiből árad a makulátlanság. 
- De jó téged újralátni, Amanda - mosolygott rám kedvesen a férfi, amit én ugyanúgy viszonoztam, majd barátságosan megöleltük egymást. Karja körém fonódott, és annak ellenére, hogy milyen gyengéd volt, sugárzott belőle az erő és a tettrekészség, ami minden embert megnyugvással töltene el. 
- Titeket is - mosolyogtam a friss házaspárra. - Meséltem Nicole-nak, hogy idefele majdnem elütöttem egy őzet, ami valószínűleg megpróbálta megakadályozni, hogy idejöjjek. Tuti te küldted oda azt a szerencsétlen állatot. 
Jamie arcára fülig érő vigyor ült ki, amiből rögtön tudtam, hogy sikerült jó hangulatot teremtenem. 
- Igen. Már most féltékeny vagyok, amiért több időt fogsz eltölteni a feleségemmel, mint én. 
Szeme megállapodott az említett személyen, aki kissé elpirulva ugyan, de szeretetteljesen libbent férje mellé. Jobb kezét finoman arcára helyezte, majd lágy csókot lehelt ajkára. 
- Cuki vagy - felelte röviden Nicole, miután elhúzódott tőle. - Éhes vagy? - fordult felém mosolyogva. 
- Nem, nem igazán. Már nagyon szeretném látni a házat - jelentettem ki, és éreztem, hogy testemet izgatottság járja át az ideiglenes lakóhelyem gondolatától. 
Pár hónappal ezelőtt döntöttem úgy, hogy ideje magam mögött hagyni a régi életemet, ugyanis rettegtem attól, hogy soha többé nem lehetek olyan felszabadult, mint régebben voltam. Minden egyes ott töltött napon egyre jobban süllyedtem a mélységbe, ami a lelkemben tomboló vihar okozta sérülések miatt egyre mélyebb, s mélyebb lett, és tudtam, hogy fulladásomból nem térhetek vissza soha többé.  Mikor Nicole megtudta, hogy költözni szeretnék, szinte azonnal felajánlotta, hogy lakjak náluk. Ezt először elutasítottam, ám mikor felvetette az ötletet, hogy családja régi házában telepedhetnék le, míg nem találok egy állandó lakhelyet, kis vacillálás után belementem. Normális esetben rögtön elfogadtam volna az ajánlatot, ám mivel volt szerencsém megismerni a ház történetét, ami módfelett hasonlít a múltamban történt eseményekhez, kicsit vonakodtam, annak ellenére, hogy nagyon szerettem volna barátnőm közelében lenni, és végül bele is mentem.  
- Nagyon tetszeni fog a ház, pompásan be lett rendezve, csak miattad - kezdett bele az ego simogatásba Jamie, ugyanis mindannyian tisztában voltunk, hogy ő és Nicole szerelte fel a lakást. 
Kíváncsi voltam, hogy előttem miért nem lakott senki a felújított épületben, ugyanis tudtommal Nicole egyik rokona sem tartott rá soha igényt. 
- Persze, hogy imádni fogja…hiszen az én felügyeletem alatt rendezték be - szólalt meg önelégülten barátnőm, amin vigyorogva megráztam a fejem. - Induljunk! Jamie itthon marad, mert meglátogatja őt az édesanyja, amiről fájó szívvel ugyan, de most lemaradok - karolt belém Nicole majd megindult velem az előszoba felé. 
- Mi bajod az anyjával? - kérdeztem kicsit halkabban, miután úgy tűnt, Jamie hallótávolságon kívülre szorult. 
- Bajom? - hitetlenkedett, szinte kiabálva. - Imádom őt! Ő a legjobb anyós, akivel valaha is találkozhattam. 
Szavaiból arra következtettem, hogy egyáltalán nem kedveli a hölgyet, bár se az esküvőn, se máskor nem tűnt fel, hogy vitába gabalyodtak volna, ami miatt nem értettem, miért nincsenek jóban. Távolból Jamie kacagását véltem felfedezni, amiből sejtettem, hogy jól szórakozik feleségén. 
Miután külön-külön autóba ültünk követni kezdtem Nicole-t, aki már valószínűleg úgy ismerte a várost, mint a saját tenyerét, így semmi esély nem volt arra, hogy eltévedünk, miközben új lakóhelyem felé tartunk. Áthaladtunk a város központján is, ahol emberek sokasága tartózkodott épp. A gyalogátkelőn rengetek egyenruhás diák haladt át, miközben mi vártuk, hogy a közlekedési lámpa pirosról zöldre váltson. A település másik fele is ugyanolyan jó módúnak bizonyult, mint, ahol barátnőmék háza állt, így igencsak kíváncsi lettem, hogy aki nem teheti meg, hogy ilyen fényűzésben éljen, mint a városlakóinak nagy része, az merre települhet le. 
Kis kocsikázás után az útmentén fák tömkelege sorakozott fel egymás mellett. A napsugarak csak néhol tudtak befurakodni a sűrű lombkoronák között, ezzel egy igazán hangulatos légkört teremtve a ház felé vezető szakaszon. Éppen, hogy csak kigyönyörködtem magam az elém táruló tájban, egy kis emelkedő után megérkeztünk az elkövetkezendő hónapok alatt otthonomként szolgáló épülethez. Miután alaposabban szemügyre vettem azt, a meglepettség és düh első szikrái ébredtek fel bennem. Alig vártam, hogy végre kiszállhassak az autómból, és számon kérjem barátnőmet. Amint lábam újra a betont súrolta megindultam Nicole fehér kocsija felé, és meg se várva azt, hogy kiszálljon belőle, kinyitottam az ajtaját és kiabálva kezdtem bele mondandómba. 
- Ez meg mi a franc? - bal kezemmel a hátam mögött tornyosuló hatalmas házra mutattam, és még mindig nem bírtam felfogni azt, amit látok. 
Barátnőm csak kínosan mosolygott, miközben óvatos mozdulatokkal kiszállt a járműből, majd füle mögé tűrt egy hajtincset. 
- Milyen szögből fényképezted te a házat, hogy sokkal kisebbnek tűnt a képeken? Egyáltalán erről a házról készültek azok a képek? 
- Nyugodj meg, Amanda. Ez a ház tökéletes lesz a számodra - szólalt meg higgadt és lágy hangján, miközben finoman végig simított a karomon. 
Az óriási épület mindössze két emelettel rendelkezett, ám az a két emelet olyan hatalmas volt, hogy egy kisebb falu összes lakója elférne benne. A falak barna színű terméskőből készültek, melyeken ovális alakú, világosbarna kerettel körbevett ablakok helyezkedtek el. A tető szürke színű volt, csak úgy, mint a két oszlop, ami a bejárati ajtó előtt állt őrt. A kúria körül sűrű növényzettel találhatta szembe magát az ember, ha a kert felé vezető kis ösvényen haladt át, ami mellett lámpák fénye mutathatta éjszaka a megfelelő irányt. Bár nem láttam, de sejtettem, hogy a ház túloldalán lévő kert nem lehet kisebb, egy rendes parknál. 
- Ez nem egy ház… ez egy palota, Nicole. Ami túl nagy a számomra. 
- Nézd a jó oldalát! Ha sétálni van kedved csak átgyalogolsz a ház egyik feléből a másikba, és máris elfáradtál. 
Éreztem, hogy csak oldani próbálja a bennem megbújó feszültséget, így egy gyors, és szinte alig látható mosolyt engedtem meg magamnak az előbbi kijelentése hallatán. Tovább panaszkodhattam volna, hogy milyen egyedül leszek majd a házban, ám eszembe jutott, hogyha nem ajánlja fel ezt a helyet, valószínűleg még mindig a kicsi lakásom négy fala közt őrlődnék, ezért egy kis vonakodás után elfogadtam a tényt, hogy egy nagycsaládosoknak kitalált villa lesz az új otthonom. 
- Sok cuccod van? - mosolygott Nicole, miközben a kocsim felé sétált, majd kinyitotta a csomagtartót. 
Bőröndjeimmel együtt sétáltunk befelé az építménybe, aminek belseje ugyanolyan gyönyörű volt, mint a külseje. A falakat sötét barna tapéta takarta, melyeket különféle mintázatok tettek még díszesebbé. Az ajtóval szemben rögtön egy két felé ágazó lépcsővel találtam szemben magam, mögötte pedig egy óriási helyiséggel, amit első látásra nappalinak néztem. 
- Miért nem lakott itt előttem senki? 
Kezemben tartott csomagomat a földre dobtam, hogy körül tudjak nézni új otthonomban. A sarkokban vázákat vagy figyelemfelkeltő szobrokat véltem felfedezni, amiknek hála úgy éreztem, mintha nem is a ház felújított verziójában lennék, hanem a körülbelül száz évvel ezelőtt épültben, amit fiatal korom ellenére, nem igazán bántam. 
- A rokonaim nem igazán szerettek volna itt élni a történtek miatt. Azt se nagyon támogatták, mikor a nagyszüleim vették a fáradságot, és felújíttatták az egész telket. Végül mégsem költöztek be, de szerintem megérte - kezdett bele a mesélésbe, miközben én megvizsgáltam a nappalit, ami kétszer akkora lehetett, mint a régi lakásom. - Idegeneknek pedig nem lett volna szívem eladni. Féltem, hogy eltörnek valamit - kezét az egyik szoborra helyezte, ami egy angyalt ábrázolt. 
- Ne aggódj, én nem fogok eltörni semmit - vigyorogtam. - Egyébként tényleg nagyon szép lett itt minden. Lefogadok, hogy a második emelet is ilyen lesz. Bár van valami, ami nem hagy nyugodni. 
- Mi az? - emelte rám tekintetét ijedten. 
- Ez az egész villa tudod, mire emlékeztet? - tettem fel a költői kérdést. - Egy horrorfilmbeli házra. Vannak itt szellemek is? 
Barátnőm édes nevetése járta be az épület alsó szintjét, amint elhangzott tőlem a kérdés. 
- Nincsenek szellemek. Én már csak tudom…a gonosz lelkek megérzésére specializálódtam. 
- Biztos? Hisz tudjuk mi történt itt - a lépcső korlátjához léptem, és végig húztam rajta az ujjam. Hideg volt. 
- Akik a tűzeset előtt itt laktak -beleértve a rokonaimat is- mind rejtélyes módon haltak meg…egyedül a dédnagymamám élte túl az egészet, ugyanis mielőtt felgyulladt volna minden, elutazott innen. Na meg a fia, akinek holteste a mai napig nem került elő, annak ellenére hogy bent volt az égő házban.  
- Igen. Már mesélted, és rohadtul kiráz tőle a hideg, szóval többet ne említsd - nevettem fel kínosan majd karba tettem kezemet, és úgy dőltem neki a lépcső korlátjának. 
- És azt mondtam már, hogy utálom, mikor úgy káromkodsz, hogy értem is? 
- Igazad van. Már megszoktam, hogy nincs ki rám szóljon. 
Hirtelen homlokához nyomta ujjait, és vidám arckifejezése cudarrá váltott. 
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva, és megindultam felé. - Nagyon elsápadtál. 
- Persze, csak megfájdult a fejem. 
Magamban egy kérdés fogalmazódott meg Nicole állapotát illetően, de mivel nem akartam tolakodó lenni, és bíztam benne, hogy úgyis beavatna, nem kérdeztem rá arra, hogy várandós lenne-e. 
- Akkor menj csak haza, kipakolok egyedül - mosolyogtam rá biztatóan. 
- Biztos nem lenne baj? - nézett rám bágyadt szemekkel, ami láttán még biztosabb voltam az előbbi kijelentésében. 
- Persze. 
- Hát akkor... - belenyúlt a zsebébe, és előhúzta a ház kulcsait, - Jó szórakozást a felfedezéshez. 
   Kezembe nyomta a kulcscsomót, és én izgatottan szorítottam össze ujjaimat. Miután kikísértem őt az autóig türelmesen vártam, hogy kikerüljön a látókörömből. A levegő fokozatosan változott fülledté és párássá, ami igazán meglepett, ugyanis pár perccel ezelőtt még vígan sütött a nap. Nem tudtam miért, de jól esett odakint álldogálni, és nem csinálni semmit. Vágytam a nyugalomra, és úgy tűnt az új környezet ezt megadja a számomra. Az előzmény nélküli időjárás változás miatt jobbnak láttam, hogyha odabent folytatom az új életem élvezését, mielőtt még eláznék. A házba érkezvén megcsapott az a kellemes illat, amit már az első belépéskor megéreztem. Mosolyogva indultam meg a bőröndjeim felé, hogy felcipeljem őket az emeletre, ahol elképzelésem szerint a hálószobáknak is lenniük kellett. Amint kezem ügyébe került az egyik táska, odafentről egy csapódás szerű hang zavarta meg a már-már idilli csendet. Ijedten dobtam le a kofferemet a földre, és néztem körül a helyiségben. Lassú mozdulatokkal fordítottam a fejem a lépcső felé, ami a hangforrásához vezetett, de nem hallottam semmi szokatlant, így kissé felkavart lelkiállapotban nyúltam ismét cuccaimért, hogy végre meginduljak az eddig soha nem látott második emeletre. Lépteim különösen óvatosak voltak, emiatt voltam biztos abban, hogy az újabb zaj, ami már sokkal inkább hasonlított lépésekre, nem tőlem származik. 
- Mi a szar? - kérdeztem magamtól, miközben újból a földre helyeztem a bőröndöm, és azon agyaltam, hogy sikítva menekülök vissza barátnőmhöz. Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni, ezért azzal győzködtem magam, hogy a fa berendezések miatt néha hallani fogok oda nem illő zajokat, de nincs mitől félnem.  - Gyerünk Amanda. Nincs oda fent senki.
Határozott mozdulattal kaptam a kezembe egyik táskámat a földről, és indultam meg a lépcsőn felfelé. A semmiből előbújó adrenalin löket olyan sok bátorsággal ruházott fel, hogy az sem állított meg a lépcsőfokok megtételében, mikor ismételten lépések csaptak kisebb lármát a fejem felett, amin igencsak meglepődtem, ugyanis azzal nem számoltam, hogy egy padlás is van az épületben. Amint felértem a második emeletre megcsodáltam az elém táruló hosszú folyósokat, és szinte biztosra mentem, hogy egyszer ezeken a folyosókon elfogok tévedni. A baloldalra nyíló szárny plafonján egy padlásfeljárót vettem észre, és annak ellenére, hogy nemrégiben legjobb döntésnek a menekülést találtam, elindultam a feljáró felé. Elmém egy része megakart állítani, ám, ahogy közeledtem egyre biztosabb lettem abban, hogy Nicole szórakozik velem. A fogantyúért nyúltam, majd óvatosan lehúztam magam elé a feljárót, aminek kivételesen fehér színe volt, így viszonylag hamar kitűnt a ház barna színben tündöklő falai közül. Fülem a legkisebb zajt is képes lett volna abban a pillanatban meghallani, viszont amint elkezdtem felfelé mászni nem észleltem semmit. Azt hittem barátnőm ráébredt, hogy vesztett, ugyanis rájöttem a tervére, így sokkal nyugodtabban tornáztam fel magam a dohos szagú padlásra. Mikor felértem alaposan körbe néztem, de nem láttam senkit, ezért úgy döntöttem, hogy beljebb megyek. Lépéseim megfontoltságot sugalltak magukból, miközben egyre csak távolodtam a feljárótól. Körülöttem régi holmik voltak szét dobálva, valószínűleg Nicole cuccai lehettek. Szerencsétlenségemre a hátam mögül újból hangokat hallottam, ami miatt szívem újra hevesen vert, és éreztem, hogy lábaim remegni kezdenek. Telefonomért nyúltam, ami fekete dzsekim zsebében lapult meg, és tárcsázni kezdtem barátnőm számát, hiszen tudtam jól, hogyha itt van, akkor hallani fogom, amint csörög a mobilja. De nem hallottam. Síri csend telepedett a helyiségre, amit az én egyre szaporább lélegzetvételem zavart csak meg, aztán meghallottam Nicole meglepett hangját a telefonból. 
- Amanda. Mi a baj? 
Zavaromban meg se tudtam szólalni. Elképzelni nem tudtam, hogy mi történik. Ha Nicole nem idefent volt velem a padláson, akkor kinek a lépéseit hallottam? 
- Hol vagy most? - kérdeztem feszülten, amit valószínűleg ő is érzett. 
- Épp most sétálok be a házunkba. Miért? - hangjából csodálkozás szűrődött ki, és talán egy kis aggódás is. 
Nem tudtam válaszolni. Sosem tartottam magam félős lánynak, ám ez az eset más volt, mint a többi. Szinte magamon éreztem a hátam mögött lévő sötétség felém nyúló karmait, és rettegtem attól, hogy mi lesz, ha megfordulok. 
- Megijesztesz. Történt valami? - szólalt meg újra Nicole, és épp azon voltam, hogy felelek a kérdésére, viszont a semmiből jött érintés a vállamon, teljesen elfeledtette velem, amit mondani akartam és mindössze egy hosszú, és hangos sikítás hagyta el torkomat. 

2016. március 6., vasárnap

Nyitás


Drága jövendőbeli olvasóim!

Köszöntelek benneteket az Ördög bújt beléd című horrorisztikus elemekkel teli, misztikus és romantikus műfajú történetem oldalán. Óriási örömmel tölt el, már csak az, hogy ezeket a sorokat olvassátok, és remélem, ti is örültök annak, hogy egy ilyen történetre bukkantatok. Többen akár már ismerhettek engem, ugyanis én vagyok a Diary of -A című Pretty Little Liars fanfiction blog megalkotója.
Úgy éreztem, hogy ennek a blognak nem szükséges írni prológust, így az 1. fejezet lesz majd az, ami bevezet benneteket a magabiztos Amanda és az ördögien szexi Damien történetébe.
A sztori előrehaladtával próbálok minél jobban ráijeszteni az olvasókra, elvégre a horror jelzővel is megillettem a blogot, ám romantikus, olykor akár még erotikus tartalom is található lesz a részekben. Már most elképesztően izgulok, képzelhetitek mi lesz akkor mikor meghozom az 1. fejezetet.:D 




1. fejezet érkezése: 2016. március 12.

Mivel már egy jó ideje tervbe vettem a blog létrehozását, készítettem egy előzetest is, ami sokkal több mindent elárul a történetről, mint maga a fülszöveg, szóval érdemes meglesni. 




Legközelebb az 1. fejezet érkezésekor találkozunk, addig is vigyázzatok, nehogy ördög bújjon belétek! ;)
Nicole