„Cause every time I see you, I don't wanna behave
I'm tired of being patient so let's pick up the pace
Take me all the way”
- Nem igazán bírom a tésztaételeket, de ez nagyon finom.
A gyertya halvány fénye világította be a szobát. Az árnyak a falon a láng lassú lobogásával egyenletesen mozogtak, miközben odakint még javában dúlt a vihar. Az eső zuhogott, így a cseppek elég hangosan csapódtak neki az ablaknak, amit a szél süvítése követett. Akkora volt az égiháború, hogy az egész városban lecsapta az áramot, ezért arra kényszerültünk Damiennel, hogy a vacsoránkat egy gyertyafényes asztalnál együk meg. Nem ez volt az első alkalom, hogy fitogtatta tudását a konyhában, de talán ekkor először vett le a lábamról az elkészült étellel.
Miután túlestem a rendőrökkel minden procedúrán a betörés miatt, Damient nem lehetett eltántorítani attól, hogy magához vigyen és nála aludjak az éjszaka. Igazából, ez egyáltalán nem bántam, hiszen azok után, ami történt, a legkevésbé sem szerettem volna egyedül maradni a házban. Viszont macskámat véletlenül sem szándékoztam az ősellensége házába vinni, ezért Szellem Nicole-éknál töltötte az éjszakáját.
- Elmondod, mi ez? - kérdeztem mosolyogva, miközben feltekertem a villámra a spagetti tésztát. Nem a szokványos, paradicsomos módon volt elkészítve, így meglehetősen fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi lehet ez a finomság.
- Áruljam el a titkom? Azt már nem. - Mosolya játékos volt, mindent megtett annak érdekében, hogy kiverje a fejemből a délelőtt történteket.
- Ugyan már. Ki vele!
- Csak egy módon árulom el. - Közelebb hajolt hozzám, hogy a nagy viharban a suttogását is meghalljam. - Ha kényszerítesz.
Arcomra egy sejtelmes mosoly ült ki, jobb oldali szemöldököm felszaladt a homlokon, míg azon agyaltam, miként vehetném őt rá mindenre.
- Kihívás elfogadva - simítottam végig a kézfején.
Az asztal közepén lévő gyertya felé hajoltam, majd elfújtam az egyetlen dolgot, ami fényforrásként szolgált az éjszakában.
- Mire készülsz? - Nem láttam, de éreztem a hangján, hogy vigyorog.
A székből felállva Damien mögé sétáltam, miközben reménykedtem, hogy a sötétség miatt nem fogom leütni, vagy megsebesíteni. Kezemet a vállára helyeztem, majd a füléhez hajoltam.
- Kényszerítelek - súgtam.
Finoman haraptam rá fülére, mialatt ingjét kezdtem kigombolni. Ajkam nyakára tévedt, ott hintettem be őt gyengéd csókokkal. Eközben kezem sem maradt tétlen, lassan simítottam végig mellkasán egészen hasáig. Halk hümmögéssel adta tudtomra, hogy tetszik neki, amit csinálok, ezért ezt a mozdulatot még egyszer megismételtem. Mivel a látásra már nem támaszkodhatott, a figyelme teljesen rám összpontosult, na meg arra, amit épp csináltam vele. A keze után nyúltam és felhúztam őt a székről. Ekkor odakint egy óriási villámlott, ami bevilágította az egész helyiséget. Emiatt láttam meg, mire is készül a barátom, így szerencsére gyorsan letudtam állítani, mikor meg akart csókolni.
- Majd, ha elmondod - tettem ujjamat a szája elé.
- Akkor a gyönyörű ajkad még egy ideig magányos lesz.
Bár bókja igencsak megmelengette szívemet, mégis tudtam, mire megy ki az udvarlása.
- Azt majd meglátjuk.
Tolni kezdtem őt a hálószoba felé, ám a teljes sötétségnek hála nem ment teljesen zökkenőmentesen.
Meglepetésként ért a dolog, mikor a szobája előtt mindenféle előjel nélkül a falnak nyomott, és igaz, a számat nem, de a testem többi részét puszilgatni kezdte.
- Ne csalj - suttogtam csukott szemekkel, miközben fejemet oldalra döntöttem, hogy még jobban hozzáférhessen a nyakamhoz.
Keze a derekamra vándorolt, majd továbbra is azt markolva irányított be a szobájába. Az ágyához érve lehúztam róla teljesen az inget, aztán, hogy a nadrágjától is megszabadítsam az alvóhelye szélére ültem. Az övéhez nyúltam, és szépen kikapcsoltam azt. Éreztem, amint teste minden porcikája megfeszül, mikor nagyon lassan húztam le a cipzárját és gomboltam ki a gatyáját. Hagytam, hogy kibújjon belőle, aztán amint már csak egy alsónadrág választotta el a teljes meztelenségtől felállított az ágyról.
- Most te jössz - simította meg az oldalam.
A felsőm aljához nyúlt, majd lehúzta rólam. Ekkor az én nadrágom eltüntetésén volt a sor, amit Damien azért is élvezett nagyon, mert ugyanazzal a lassúsággal szabadíthatott meg tőle, mint, ahogy azt én is csináltam. Mikor csak a fehérneműim voltak rajtam, határozott mozdulattal ültettem le barátomat az ágyra. Az ölébe ültem, szemben vele, mire ő végig húzta kezét a testemen.
- Van valami, amit elakarsz mondani? - kérdeztem a szájához közel hajolva.
- Még így is, hogy nem látlak, tudom, mennyire pokolian szexi vagy. És ez rettentően megőrjít.
Ujjai felvándoroltak a hátamon, mitől bőrömön az apró pöttyök újra helyet kaptak. Egyetlen mozdulattal húzta le rólam a melltartómat, majd hajította le a ruhadarabot a földre. Az érintéseitől a testem szinte lángra kapott, epedeztem azért, hogy ajkaink végre találkozzanak. A sármja, a modora és az a gyermeteg nevetése azok a dolgok közé tartoztak, amik miatt ellenállhatatlan volt a számomra. Ezért is következett be az a felállás, hogy én magam szegtem meg a nemrég kigondolt tervemet, és csókoltam meg őt, ezzel megpecsételve az este további részét. Ahogy a karjába zárt egyszerűen elfeledtette velem minden bajom. Tüzes, vágyakozó tekintetét az enyémbe fúrta, miközben lassú és gyengéd mozdulatokkal lendített át mindkettőnket az élvezet határán.
A sötét éjszakában még mindig zengette az ég és a fák között elsuhanó szellő mély morgása egy kicsit sem tette barátságosabbá az időjárást. A villámok fénye továbbra is bőszen meg-megvilágította a helyiséget, ahol Damien és én egymáshoz bújva feküdtünk a takaró alatt. A pár perccel ezelőtt még szapora légzése lecsillapodott, így kényelmesen pihentettem fejem a mellkasán.
- Elmondod valaha az étel nevét? - törtem meg a csendet. Éreztem, amint halkan felnevet, majd finoman végig halad gerincem vonalán az ujjával.
- Ha az lenne a kívánságod, akkor meg is tanítanám, hogyan készíts Carbonara spagettit.
- Tudtam ám, hogy így hívják - néztem rá fel. Ajkát vigyorra húzta, és egy lágy csókot nyomott az arcomra.
- Egyből gondoltam - suttogta a szemembe nézve. - Akkor ez az előbbi kényszerítős terved…
- Az csak elterelés volt - vágtam bele a szavába, mire bólogatni kezdett.
- Nem mintha nem tetszett volna. - A lábamhoz nyúlt, és áthúzta dereka felett, hogy kényelmesen tudja simogatni.
- Valahogy sejtettem - mosolyogtam rá, majd megcirógattam az arcát. - Gondolkoztam azon, amit „majdnem mondtál” az erdőben.
- Tényleg?
- Igen. És arra jutottam, hogyha nem akarod még elmondani, akkor akármi is legyen az a nagy titok, amit őrzöl a szíved mélyén, még egy ideig rejtve maradhat. Én sem mondtam el rögtön mindent. Szóval, ha még nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell.
Nagyot nyelt, mintha valamit mondani szeretett volna, de mégsem mert.
- Csak félek attól, hogyha megtudod, elveszítelek.
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen - vigyorodtam el, mire újra hallatta az édes, kisfiús nevetését. - És tudod, miért nem?
Úgy éreztem, eljött a megfelelő pillanat, hogy bevalljam neki az iránta táplált érzéseimet. Hátha ezzel elijesztem minden olyan gondolatától, hogy magára hagynám őt. De aztán valamiért mégis elbizonytalanodtam. Eszembe jutott, milyen lenne, ha nem viszonozná azt, amit én érzek. Gáz lett volna, és abban az állapotban úgy voltam vele, hogy nem szeretnék nevet változtatni, Mexikóba költözni és kecskepásztorként leélni életem hátralévő részét a szégyenem miatt.
- Azért… - próbáltam a lehető legjobban összeszedni a gondolataim. - Mert még sosem nézett rám senki így.
A kezdeti meglepettsége gyorsan átváltotta vidámságba, ami megnyugvással töltött el.
- Biztosíthatlak, hogy még senkire nem néztem így, mint rád.
És íme Damien Rollins, a tagadhatatlanul romantikus srác, aki szereti zavarba hozni a barátnőjét. Nem is tudtam mit felelni erre a megnyilvánulására, így inkább csak szorosan hozzábújtam, amit ő örömmel fogadott.
Kellemesen csípte a bőrömet a hűvös levegő. Hallottam, amint odakint még mindig nagy erővel fúj a szél, de ahhoz túl lusta voltam, hogy kinyissam a szemem és saját magam csodáljam meg mennyire borzasztó az időjárás. Túlságosan egyedül éreztem magam az ágyban, így, hogy meggyőződjek róla, Damien mellettem van még, hátra nyújtottam a kezem, de mindössze hűlt helyét találtam. Fáradtan kezdtem pislogni és nyújtózkodni annak érdekében, hogy teljesen felébredjek. A lábam rettentően fázott, így még jobban magamra húztam a takarót, miközben elfordultam a másik oldalamra. Szemem egyből kipattant, mikor megpillantottam Damient az ágyszélén ülve egy fehér tálcával a kezében.
- Jó reggelt, kicsim - vigyorgott rám önfeledten. - Emlékszem, az első éjszakánk után azt mondtad, nekem kellett volna reggelit készíteni, így most megtettem - pillantott le a tálon található ételekre.
- És még ágyba is hoztad - mosolyodtam el.
Nem tudtam betelni vele. Annyira kedvesen és figyelmesen viselkedett velem mindig. Lehetetlen volt őt nem szeretni.
A reggelink után meggyőztem Damient, hogy fontos elintéznivalóim vannak, így muszáj lesz pár órára magára hagynom őt. Ez igaz is volt, mindössze abba nem avattam be, hogy ehhez a házamba kell visszamenni. Tudtam jól, hogy mennyire nem örült volna neki, így ezt az apró részletet inkább kihagytam a mondandómból.
A süvítő szél átfurakodott a dzsekimen, emiatt még szorosabbra húztam magamon a ruhát, mialatt közeledtem a bejárat felé. A veranda fapadlója megreccsent lábam alatt, mikor ráléptem, de még a cudar időjárás és a házban hallott neszek sem tudtak eltántorítani a tervemtől. Amint magam mögött tudhattam a kisebb szélvihart, lekaptam magamról kabátomat és az előszobában lévő fogasra akasztottam.
Leakartam zárni ezt az egészet. Normálisan szerettem volna élni, nem pedig egy kísértetekkel teli épületben, ahova naponta betörnek őrült papok és a világvégéről kezdenek ordibálni nekem. Ezt megelégelve érkeztem ide, hogy magam mögött hagyjam a furcsaságokat. Mindörökre.
- Deborah, itt vagy? - tettem fel a kérdést. - Véget akarok vetni ennek. Szóval, vagy elmondod teljesen, mi történt itt… vagy pedig menj vissza oda ahonnan jöttél - emeltem meg egy kicsit a hangom, hogy biztosan meghallja, majd suttogva hozzátettem. - Akárhol is legyen az.
Őszintén, fogalmam sincs, mit vártam. Talán tényleg kezdtem begolyózni…
- Nem kell kiabálnod. Itt vagyok - hallottam az ismerős hangot a nappaliból.
Lépteim a helyiségbe vezettek, melynek falán továbbra is ott díszelgett a Zugzwang felirat. Sötétség telepedett a szobára, még úgyis, hogy a függönyök leszaggatva lógtak lefelé az ablakból. Deborah alakja volt az egyetlen fényforrás, ugyanis az ő halvány bőre, melyet a sebesülések tömkelege fedett be elsőre kitűnt a nagy szürkeségből. Hosszú, vörös haja, mint mindig, ekkor is kócosan terült el a vállán, ruhája pedig a megszokott szobalány öltözet volt.
- Mire fel ez a nagy sietség? - érdeklődött egy halvány mosoly kíséretében.
- Mi vagy te? - Közvetlenül előtte álltam meg. - Egy szellem? Egy látomás? Ember? Ez valamiféle átverés? - tártam szét a karom. - Te nem lehetsz az igazi Deborah. Mert ő meghalt.
Mintha megsértődött volna, keresztbe tette maga előtt a kezét, majd így felelt.
- Ha nem én lennék az igazi Deborah, akkor hogyan mutattam volna meg az emlékeimet?
- Egy lefejezett macskát mutattál. Álmodhattam is.
Megrázta fejét. Tekintete szomorú lett, reményvesztett.
- Ha igazán te vagy Deborah, akkor mondd meg, ki ölt.
- Tudod, hogy ki volt - suttogta a szavakat.
Meglepett a válaszával, ugyanis szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Volt egy sejtésem, ami azután fogalmazódott meg bennem, hogy láttam azt a jelenetet közte és Noel Lived között. Annyira egyértelmű volt, hogy Noel szerelmes a szobalányba. Nem csodálkoztam volna azon, ha erre Suzanne is rájött volna. Talán bosszúból megölhette őt, és akkor bekattanhatott neki valami, amiért a személyzet többi részét is ugyanarra a sorsra juttatta, mint Deborah-t. Ő okozhatta a tűzet, ami miatt leégett a ház. Ezért menekült el a telekről, és hagyta, hogy a férje a lángok közt lehelje ki utolsó lélegzetét. Azzal viszont lehet nem is számolt, hogy a fia túléli és sokkal több szenvedés éri, mint a többieket. Hallottam már olyanról, hogy azok a lelkek, kiknek befejezetlen ügyük maradt, visszatérnek a holtak soraik közül, hogy bevégezzék azt. Ha ez igaz, és Deborah ezért állhatott előttem, tudtam, hogy a többieknek is vele kell lenni. Ez lehetett az, amit Suzanne később megosztott a lányával, Juliettel; hogy ő maga volt a gyilkos.
- Megmutathatom - szólalt meg újra. - De akkor meg kell ígérned, hogy nem hagyod el ezt a helyet. Ha megmutatom, akkor addig nem hagyhatsz itt, míg véget nem ér ez a borzalmas gyötrődés. Segítened kell elhagyni a házat. Ígérd meg! - Annyira kétségbeesett volt, én pedig tanácstalan, hogy egy pillanatig, csak álltam ott, mint Bálám szamara. Aztán arra jutottam, hogyha elmondja, mi történt igazából, akkor a lelke felszabadul, és továbbléphet.
- Rendben. Ígérem, hogy nem megyek el.
Mosolya boldogsággal töltött el, még engem is. Szemében megcsillant a remény halvány fénye, majd kezét felém nyújtotta.
- Megmutatom az utolsó estém kezdetét. Egészen a végéig.
Ahogy kézfejemet megragadta, újból éreztem a fejbevágáshoz hasonló fájdalmat, melyet a lassan elsötétülő kép követett. Aztán a pár pillanatnyi feketeség után egy erősen világító fény következett, majd szépen kitisztult előttem minden. Az erősen izzó fény egy lámpa volt, mely csillagokat megszégyenítően világította meg a szobát, ahol álltam. Vörös színű szőnyeg, és sötét barna lambéria falak ismeretlenek voltak a számomra, még sosem láttam ezt a helyiséget. Oldalra pillantva észrevettem az egymás mellett sorakozó könyvespolcokat, amin könyvek ezrei roskadoztak. Ekkor esett le, hogy a ház dolgozószobájában álltam. Egy cseppet megijedtem, mikor a hátam mögül beszélgetések hangját véltem felfedezni. Megfordultam és láttam, amint Deborah a szokásos öltözetében egy gramofon mellett álldogál, miközben Noel Lived szorgosan magyaráz neki valamit a zenelejátszóról.
- Nagyon gyönyörű - mosolygott Deborah kedvesen.
- Ha hallanád, milyen mikor életre kell. Mintha egyenesen a Mennyországból szólna a muzsika.
- Biztosan nagyon boldog, amiért végre betudta szerezni.
- Igen - somolygott Noel, majd a fiatal lányra pillantott. - Hittem benne, hogy egyszer végre az enyém lesz. Hasonlóan, mint te, hogy egyszer ülhetsz egy repülőgépen.
- Oh - nevetett fel Deborah, majd legyintett. - Már nem is hiszek benne, hogy egyszer sikerülhetne.
- Még mindig nem értem, mi ez a nagy repülés mánia nálad, de egy valamit jegyezz meg: Ha nincs kitartásod álmodozni, harcolni sem lesz erőd.
- Köszönöm - húzta hálás mosolyra ajkát a lány. - No, de. Nem fogom elhinni, hogy tényleg annyira angyalian szól ez a gép, mint amilyennek mondja, ha nem mutatja meg.
- Azonnal - csillant fel Noel szeme, majd az egyik polc felé fordult, amin könyvek helyett lemezek sorakoztak fel.
- Nagyon sajnálom, hogy a felesége nem értékeli a lejátszót. Látszik, milyen sokat jelent magának.
- Suzanne szerint másra kéne költeni a pénzt - morogta az orra alatt egy kis bosszúsággal a hangjában a férfi, miközben a zenék között kutatott. - Ismered Bing Crosby-t?
- Ki nem ismerné?
- Igaz - vigyorgott Noel, majd kihúzta a tartóból a lemezt, és nagy óvatossággal a gramofonra helyezte.
Igaza volt a férfinek, tényleg mesésen szólt a dal. A muzsika dallama bejárta az egész szobát, sőt, talán az egész épületet, de ebben az esetben egy cseppet sem volt zavaró. Kettőjüket figyeltem, nagyon boldognak néztek ki.
- Nem túlozott, ez tényleg igazán lélegzetelállító.
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? - nyújtotta felé kezét Noel, mire Deborah először csak elvigyorodott, azt hihette, csak szórakozik vele, de mikor aztán a férfi nem tágított kérdésétől lefagyott a lány arcáról a mosoly.
Óvatosan a kezébe csúsztatta az övét, mire Noel finoman közelebb vonta magához. Mivel a zene lassú volt, nekik is hasonlóan kellett mozogniuk. Mikor a dal a refrénjéhez ért a jóképű úr bátorkodta megpörgetni a vöröskét, aki készségesen követte partnere ki nem mondott utasításait.
Ekkor vált számomra biztos, hogy igaz az elméletem. Suzanne ölte meg Deborah-t. Tuti itt leskelődött valahol, és várt a megfelelő alkalomra, hogy szegény lány egyedül maradjon. Még a vak is látta volna, hogy Noel odáig van Deborah-ért, de mellette szóljon az, hogy egyszer sem akarta megcsókolni a szobalányt. Ennyi tisztelet még élt benne a feleségével szemben. Szívem összeszorult a boldog és önfeledt Deborah láttán, mielőtt még minden rosszra fordult volna. Bárcsak tehettem volna valamit érte. Annyira gyönyörű, fiatal és jólelkű volt. Nem érdemelte meg azt, ami következett ezután. De legalább az utolsó óráit azzal tölthette, aki iránt valószínűleg érez valamit. Ez volt Deborah utolsó tánca.
Mikor a zene abbamaradt még egy ideig csevegtek arról, milyen nehezen jutott hozzá a lejátszóhoz, majd a vöröske fáradtságra hivatkozta magára hagyta a házurát a szobában. Követni kezdtem őt, bár sejtettem mi következik, és azt egyáltalán nem akartam látni. Amint kiléptünk az ajtón mindketten egyszerre ijedtünk meg a sötét alaktól, ami a folyosó közepén álldogált. Először azt hittem, Suzanne az.
- Lucius? - kérdezte Deborah kételkedve, ugyanis az éjszakai órának hála nagyon sötét volt már mindenhol.
- Rosszat álmodtam - szólalt meg gyermeteg hangon a kisfiú, majd tett pár lépést felénk, hogy a lámpa fénye megvilágítsa őt.
Lehet csak a rossz fény viszonyok miatt, de úgy láttam, mintha a haja, ami a legutóbbi alkalomkor még dús szőke volt, ekkorra sokkal inkább sötétebb lett, szinte már fekete.
- Jaj, édesem - guggolt le elé a szobalány. - Mami hamarosan hazaér, de addig is szeretnéd, hogy szóljak a papának?
- Olvasol mesét?
- Hogy én? - lepődött meg Deborah, mire a fiú hevesen bólogatni kezdett. - Hát, jó. Gyere - egyenesedett ki, majd lassan sétálni kezdtek a hálószobák felé.
- Aludhatok itt? - állt meg Lucius az egyik ajtó előtt.
- Nem lenne jobb a saját ágyadban? - érdeklődött kedvesen a vöröske, mire a kisgyermek azzal válaszolt, hogy benyitott szülei hálószobájába.
Ez volt az első alkalom, hogy a régi formájában láthattam ezt a helyiséget. Meglehetősen hasonlított ahhoz, amiben én is aludni szoktam. Ugyanolyan fehér falak, egy erkély ajtó és egy kisebb kandalló: a tökéletes hálószoba.
Lucius felugrott az ágyra, majd Deborah is leült a szélére. Amint teljesen benn voltam a szobában az ajtó hirtelen becsapódott mögöttem, mitől ijedten rezzentem össze én is és a szobalány is. A hangirányába kapta a fejét, majd kissé megrémült tekintettel visszafordult a fiú felé. Ekkor Lucius lassan a lány kezére csúsztatta a sajátját, aztán egymás szemébe néztek. Mintha mindketten lefagytak volna, csak bámultak egymásra. Odasétáltam hozzájuk, hogy megnézzem közelebbről őket, de valami olyat láttam, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak akkor. Deborah mogyoróbarna szeme teljesen elszürkült, tekintete semmitmondó lett, mintha lélekben teljesen másol lett volna. Hirtelen a kis srác felállt az ülőhelyzetéből, és továbbra is az elvarázsolt lányka kezét markolva leugrott a földre. Olyan volt, mintha Deborah-nak semmi hatalma nem lenne a saját teste felett. Hallottam, amint mögöttem fülsüketítő nyikorgással nyílik az erkélyre vezető ajtó, pedig senki nem nyúlt a kilincshez. Aztán történt az, amitől féltem. Lucius megindult a szobalánnyal kézen fogva az erkély felé. Odakint rettentően hideg volt, ami valószínűleg a téli időjárás miatt lehetett. A hó nagy pelyhekben hullott befelé a szobába, miközben azok ketten kisétáltak. Nem gondolkoztam, csak utánuk siettem, hátha megtudom állítani őket, de meglepetésemre az orrom előtt csukódott vissza az ajtó, és akárhogy erőlködtem, nem tudtam kinyitni. Hiába rángattam a kilincset, vertem az üveget, az sehogy sem akart eltörni. Nem tehettem semmit. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, amint Deborah továbbra is a legifjabb Lived kezét szorongatva fellépett a kerítésre. Aztán a következő pillanatban a fiú elengedte őt. Ekkor a homályos tekintete visszanyerte a régi pompáját, de bárcsak ne tette volna. Deborah pupillái kitágultak a félelmében, amint felfogta, hol tartózkodik.
- Lucius?! - Ez volt az utolsó szava, ugyanis az említett személy ekkor minden erejét összeszedve lelökte őt a mélységbe.
Hallottam azt az éles és keserves sikítást, mely odakintről szökött be a házba. Megölte őt. Az a hat éves kisfiú elvette az életét egy ártatlan embernek. Lucius a gyilkos.
