2017. január 11., szerda

ÖBB

Sziasztok!
Nem fogok sajnálkozó szöveget írni, mert igazából nincs értelme.:D A történet részei jelenpillanatban egyáltalán nem íródnak, ennek pedig én örülök a legkevésbé, azt elhihetitek. Egyszerűen valami okból kifolyólag nem érzem úgy, hogy folytatni tudnám. Legalábbis nem ezt a verziót... Ez furán hangzik, de tényleg így van. Visszagondolva az eddig történekre folyton az az érzésem támad, hogy valami hiányzik a sztoriból, és ez a valami meggátol abban, hogy folytassam. Emiatt nincsenek hónapok óta új fejezetek. 
Viszont én meg úgy vagyok vele, hogy ezt a történetet már csak azért is beakarom fejezni, mert imádom Damient.:D Így jutottam arra a döntésre, - amit egyébként már egy jó ideje tervezgetek - hogy újra írom az egészet. Először csak magamnak. Aztán pár hónap (év :D) múltán, ha végzek vele újból hallani fogtok erről a történetről a csoportokban, azzal a felhívással hogy azoknak akiket érdekel a történet befejezése szívesen elküldöm a kész változatot, amit egyszer talán a közel jövőben könyvként szeretnék a kezemben tartani.

Tehát, rólam továbbra is hallani fogtok, ugyanis az ihleteim nem fogytak el, a történet ötletek csak úgy száguldoznak a fejemben, mindössze az Ördög bújt beléd-re kell várnotok. Szeretem ezt a sztorit, nagyon is...csak, amit említettem: valami hiányzik belőle. Ezt fogom kijavítani a következő verzióban.:) 

Remélem, akkor is lesztek páran, akik szívesen olvasnátok Amanda és Damien ördögi történetét. ;) 

Puszi!

2016. november 19., szombat

26. fejezet

Sziasztok!
Végre ÖBB nap van! Elhiszitek ezt? Mert, én aligha.:D
Mindenesetre nagyon örülök, hogy visszatértem, remélem ti is. Lesz néhány változtatás a részekkel kapcsolatban, hogy még egyszer ne forduljon elő ez a hosszú szünet. Tehát a nyugalmam megőrzése érdekében két hetente érkeznek a fejezetek, így mindenféle stressz nélkül készülhetek el az új részekkel.
A mostani rész kifogja verni nálatok a biztosítékot, előre sejtem. De azért remélem, megbocsátotok.:D Oh, és ettől a résztől fogva a legkisebb dolognak és nagy jelentősége lehet, szóval figyeljetek. ;) 
Jó olvasást! 

    
Nicole








„Make you wonder
how the other have died
Devil inside 
every single one of us”






A morajló szél szinte egybeolvadt azzal a hangos, mondhatni már erőszakos kopogtatással melyet véghez vittem Nicole és Jamie házának ajtaján. Még jó, hogy nem esett ki a helyéről. 
Az izgatottságtól felpörögve billentem egyik lábamról a másikra, miközben ujjaimat tördelve vártam, hogy valaki végre beengedjen. Azután, ami történt nem volt kérdés a számomra: muszáj beszélnem Nicole-lal. 
Elvégre ez leginkább az ő családját érinti. Sőt. Ez csak az ő családját érinti. De fogalmam sem volt, mégis miként fogalmazzam meg neki finoman, anélkül, hogy őrültnek nézne, azt, hogy a ház, amit annyira nagyra tartott kísértetekkel teli, és hogy az őse legyilkolta az egész famíliát, mikor még csak hat éves volt. 
Miután felébredtem Deborah hipnózisából - amiben megmutatta az utolsó emlékét az életéből - ahelyett, hogy megoldódtak volna az elvarratlan szálak, egyre csak több és több lett belőlük. Mióta képes egy kisgyerek, szó nélkül rávenni arra bárkit is, hogy kiálljon az erkélyre, majd mikor a szerencsétlennek leesik, hogy hol van, mindenféle magyarázat nélkül lelöki? Még ha meg is látta volna Deborah-t és Noelt, ahogy enyelegnek egymással, akkor sem lehetett volna képes ezt megcsinálni. Képtelenség. Bár azok után, hogy nyilvánvalóvá vált a szellemek létezése, talán mégsem olyan lehetetlen.  
Azon voltam, hogy újra bekopogtatok az ajtón, mikor aztán végre kinyílott és megpillantottam Nicole-t. 
- Tudom, ki ölte meg a dédnagymamád családját! 
Ennyit arról, hogy finoman közlöm vele a tényeket. 
- Tisztában voltam vele, hogy érdekel téged a svéd kultúra, de azt nem gondoltam volna, hogy ott így köszöntik egymást. 
- Nincs idő csevegni. Valami fontosat kell mondanom - sürgettem. Heves mozdulatokkal toltam visszafelé a házba, majd amint mindketten bent álltunk, körülnéztem. - Egyedül vagy? 
- Aha. Jamie dolgozik. 
Megragadtam a karját és a nappalijukba vonszoltam, ahol aztán leültettem a kanapéra. Láttam az arckifejezésén, hogy nem ért semmit. 
Na, tessék. Nem elég, hogy a tervem első része sem sikerült, még őrültnek is néz.
- Elmondod, mi folyik itt? 
- Igen, de előtte meg kell ígérned, hogy megpróbálsz nyitott lenni. Mivel, amit hallani fogsz, egyáltalán nem megszokott és valószínűleg őrültségnek fog hangzani, de…
- Csak bökd már ki! - vágott bele a szavamba. 
- Rendben. Szóval… - vettem egy mély levegőt, majd ami az elmúlt hónapban felgyülemlett bennem, mind kijött belőlem. - Már az első éjszakán furcsa dolgok történtek velem. Először azt hittem, csak álmodom, de aztán be kellett látnom, hogy ez mind valóság. Abban a házban, valamiféle természetfeletti erő lehet, ugyanis a veszély ellenére, ami ott vár rám, továbbra is minden porcikámmal ragaszkodom hozzá. Először nem értettem, mi lehet ez. Aztán ma megértettem. A házban élő lelkek azok, akik itt tartanak, azért, hogy valaki végre felszabadítsa őket. 
Jó érzés volt végre kiadni magamból mindent. Hogy végre hallhattam hangosan, azt, amit eddig gondolni is alig mertem, olyasfajta erővel ruházott fel, melyet már régen éreztem. Akkor úgy éreztem, képes lennék bármire. 
- Nem hülyítesz? - tette fel a kérdést Nicole, mire azonnal megráztam a fejem. Láttam rajta, hogy bár kételkedik bennem, valamiért mégis hinni akar. - És hogy kerültek oda azok a lelkek? 
- Mindig is ott éltek. Ők azok, akiket meggyilkoltak évekkel ezelőtt. És azt is tudom, ki tette. 
- Ki? - kerekedett el a szeme. 
- Lucius. Lucius Lived. 
- Várj… amikor azok a gyilkosságok történtek, Lucius még kisgyerek volt. 
- Tudom. Épp ez benne az igazi rejtély. Van ez a képessége az itt ragadt lelkeknek, hogy megtudják mutatni egy emléküket. Pontosan az egyik emlékben, láthattam, ahogy Lucius minden szó nélkül lelöki Deborah Duffy-t az erkélyből. Olyan volt, mintha valami megszállta volna Deborah-t, mikor a fiú hozzáért. 
- Oké… és mit akarnak tőled ezek a lelkek? 
- Van egy olyan sejtésem, hogy azért nem léphetnek tovább, mert az, aki megölte őket, még mindig él. 
Láttam, amint arcára kiül a döbbenet, és hogy nem tud mit válaszolni. 
- Ez lehetetlen - nevetett fel kínosan. - Még ha élne is, akkor már körülbelül nyolcvan éves lenne. De ez elég valószínűtlen, hiszen, mikor felgyulladt a ház…
- Igen, tudom. Elveszett az erődben. De mi van, ha az a tűz is az ő műve? Talán Suzanne azért hagyta ott azon az estén, mert meglátta Lucius sötét oldalát. És mivel tudta, hogy Noel úgy sem hinne neki, elmenekült. 
Legyünk őszinték, magamnak nem hittem volna. Túlságosan is bonyolult és lehetetlen az egész, hogy ezt bárki is elhiggye. De mégis mindent, amit mondtam a saját bőrömön tapasztaltam. Láttam, amit láttam, és ebben Nicole földhözragadottsága sem fog elbizonytalanítani. 
Meglepetésemre először nem mondott semmit, csak felállt a kanapéról és az óriási ablakokhoz sétált. Az esőcseppek beterítették az üveget, így lehetetlen volt rendesen megszemlélni a tájat, ami a ház mögött terült el. Az erdő, mely Silvermeadet körbe ölelte igencsak messze volt Nicole és Jamie otthonától, mindössze pár darab megtépázott fa lombkoronája bukkant fel a távolban. 
- Hallottál arról a történetről, hogy sok-sok évvel ezelőtt boszorkányok laktak Silvermeadben? 
- Ezt valahogy elfelejtetted megemlíteni, mielőtt még ideköltöztem - emeltem fel a hangom, bár azok után, hogy egy szellemek lakta házban élek, már nem nagyon lepett meg semmi. Mi jön még, csillogó vámpírok és koboldok? Ugyan, mi az nekem? 
- Sokan hittek bennük. Lehet, hogy nem is alaptalanul? 
- Mire gondolsz? 
- A boszorkányok többsége gonosz, Amanda. A sötétségben élnek és a rosszat szolgálják - megfordult tengelye körül, így egyenesen a szemembe nézve folytatta - Mi van, ha…
- Ha Luciust megátkozta valamelyik - mondtam ki hangosan az első gondolatomat. - Ez megmagyarázná, miért volt képes végezni mindenkivel. De várjunk csak… te hiszel nekem? - Mielőtt még válaszolt volna újra leült mellém. 
- Mindig is éreztem, hogy nem stimmel valami ezzel a várossal. És azóta, hogy te beköltöztél, valami megváltozott abban a házban is. 
- Akkor meg miért voltál mindig annyira szkeptikus?
- Szerinted hány ember hinné el, hogy valami gonoszság rejtőzik ebben a városban? 
Igaza volt. Egy ilyen helyes még ki is közösítenék az embert, ha valami ilyesmivel állna elő. Úgy járna, mint… 
- Damient biztos csak a tűzeset miatt utáljátok? - Valami olyasmi jutott eszembe, ami sok mindent megmagyarázna.
- Igen. Legalábbis én tuti. Miért? 
- Előtte nem volt vele semmi gond? 
- Sejtelmem sincs. Azt se tudom, mióta él itt - vonta meg a vállát. 
- Egyszer azt mondta, hogy tizennyolc éves kora után jött ide. 
- És most húsz, szóval akkor két éve…
- Huszonhat. Damien huszonhat éves - javítottam ki őt, mire csodálkozva bólintott egyet. - Talán azért ítélkeztek felette olyan könnyedén, mert ő is kezdte sejteni, hogy mi folyik itt. 
Hát, persze, a tűzeset csak hab volt a tortán. Damient azért utálták annyira, mert meglátta, mi folyik a város falai között, és mikor valaki felgyújtotta a silvermeadi templomot nem esett nehezükre megvádolni a srácot, elvégre, ha kiutálják innen, akkor valószínűleg hamarabb fog távozni. És a titkaik örökre rejtve maradnak. 
De, ha ez tényleg így van, nekem vajon miért nem mondott erről semmit?!
- Akkor mi a terv? - kérdezte Nicole. 
- Ki kell derítenünk, hogy mi történt pontosan Luciusszal. Beszélnünk kell a nagyanyáddal. De előtte muszáj visszamennem a házba. 
- Mi az ördögért akarsz visszamenni oda? 
- Minél többet tudunk róla, annál jobb. Talán Deborahék tudnak valamit, amit senki más, elvégre a haláluk után is a házban maradtak. Olyat is láthattak, amit élőként soha. 
- Rendben - állt fel a garnitúráról. - Induljunk! 
- Nem-nem, én megyek egyedül. 
- Mi? Mégis miért? 
- Ha te is ott vagy, nem biztos, hogy megjelennek. Egyedül kell lennem - magyaráztam, miközben a kijárat felé vettük az irányt. - Jut eszembe… - néztem vissza rá az ajtóban állva. - Hova temették el őket? 
- Suzanne úgy gondolta, a történtek miatt illene egy helyre temetni őket. Ezért mindannyian a silvermeadi temetőben vannak az összes Lived mellett. 
- A családtagok nem is akarták elszállítani innen? - hőköltem meg. 
- Nem volt családjuk. 
Kijelentése hallatán megborzongtam. Senki nem hiányolta őket azután, hogy meghaltak. Az otthont a Lived kúria jelentette a számukra, talán nem is tudtak volna máshova menni. Ez megmagyarázná, miért maradtak ott azután is, hogy a személyzet hullani kezdett. Egy olyan csapdába estek, amiről nem is tudták, hogy létezik. Nem menekülhettek. A sorsuk megpecsételődött azon a napon, hogy betették lábukat a telekre. 
Olyanok, mint én. 
Az egyetlen élő rokonaim a nagyszüleim voltak. Legalábbis csak őket ismertem. Ha ők nem lesznek, senki sem fog hiányolni. 
Ezzel a tudattal léptem be a házba, mely csak a veszélyt és a gonoszságot tartogatta számomra. Hűvös volt a levegő, és feltűnően nagy csend uralkodott a falak között.  Lépteimet ezúttal nem kísérték recsegések vagy ropogások, a szél nem süvített be egyik ablakon sem. Mintha megállt volna az élet. Bizsergést éreztem a tarkómon, ahogy a nappaliba léptem. Hátamon végig szaladt a hideg, de nem azért, mert fagyos volt odabent a hőmérséklet, hanem mert éreztem, amint valami hozzáér bőrömhöz. 
- Hát visszatértél - Szólt a hang mögülem. 
Még mindig oly’ távolinak tűnt, mintha nem is közvetlenül a hátam mögött állt volna. Deborah a maga szokásos pompájában ragyogott. Bőre sápadtságát mindössze a sebei színezték, ami igaz nem volt sok, de mégis valamennyivel élőbbé tette őt. 
- Miért vágsz ilyen keserves arcot? - kérdezte miután elém sétált. 
- Ne haragudj meg, de szerintem soha nem fogom megszokni ezt az egészet. 
- Rendben van - húzta mosolyra ajkát -, a lényeg, hogy itt vagy. 
- Kérdeznem kell valamit… 
- Elhiszem, hogy rengeteg kérdésed van. Választ is kapsz rájuk, ha most velem tartasz. 
- De - próbáltam akadékoskodni, de hajthatatlan volt. 
- Gyere, ne várassuk meg őt - biccentett az étkezőre, majd elindult felé. 
Őt? 
Követni kezdtem, miközben éreztem, hogy szívem a torkomban dobog. Próbáltam bátornak mutatni magam, de szerintem Deborah átlátott rajtam. 
- Ne félj - szólalt meg, mielőtt beléptünk volna a helyiségbe. - Csak egy dologra ügyelj: Ne bámuld! 
- Mégis kicsodát? 
Nem felelt, csak besétált az étkezőbe. Ahogy én is bent voltam, szinte rögtön rájöttem, kiről beszélt. Az asztal mögött állt, és épp valami könyvet olvasott. Mellette tálak, edények és poharak sokasága volt elterülve. Megszemlélve őt, arra is ráeszmélhettem, hogy Deborah miért figyelmeztetett az előbb.  
Ivy Morgan, a nő, aki a kádban halt meg. Az ő teste sokkal jobban tele volt sérülésekkel, mint Deborahé. Ez nem is meglepő, hiszen halálát áramütés okozta. Rövid, vállig érő szőke haja volt, és elképesztően szúrós tekintete. Életében az ő feladata volt, hogy ételt készítsen a Lived família számára, így nem is annyira meglepő, hogy pont itt találtuk. 
- Azt hittem, már feleslegesen fáradozom. - Lassan beszélt. Hangja olyan volt, mint aki mindjárt halálra unja magát. 
- Mondtam, hogy visszajön - örvendezett a Vöröske. 
- Mi folyik itt? - kapkodtam jobbra-balra a fejem. Úgy nézett ki a szoba, mintha hétfogásos vacsorára készülnének. 
- Mind tudjuk, hogy nem a véletlen műve az ittléted. Az elején azt hittük közéjük tartozol - kezdte Deborah, majd közelebb hajolt hozzám. - Ezért akartunk elijeszteni. 
- Kik közé? 
- Akik miatt erre a sorsra jutottunk - förmedt rám Ivy. - Miért nem vagy meglepve? - kérdezte magától, majd csalódottan újra bújni kezdte a sorokat.  
- Ne légy vele ennyire goromba - hallottam egy új, eddig nem ismert női hangot mögülünk. 
Hátrapillantottam és láttam, hogy egy idősebb hölgy álldogál a fal mellett. Rajta nem láttam sérüléseket, sőt, kimondottan jól nézett ki. Egyedül a sápadtsága tette azzá, ami valójában volt: halottá. 
- Ő Esther Taylor - mutatta be Deborah. - Lucius nevelőnője volt. 
- Sajnálatos módon halála óta nem igazán kedveli az ételeket - utalt Ivy arra, hogy Esther mérgezésben halt meg. - Nem mintha mostanában olyan sokszor ennénk. 
- Ne vedd magadra Ivy viselkedését - lépett mellém a hölgy. - Mindig is ilyen volt. Nem meglepő, hogy jobban megsütötték, mint ő a hálaadásnapi pulykát. 
- És még én voltam a gyerekes… - mérgelődött magában Deborah, majd kivette Ivy kezéből a könyvet, melyet eddig szorongatott. 
- Mi ez a könyv? - néztem az ütött-kopott darabra, mire a szobalány felém mutatta azt. 
- Ez egy grimoire. 
Kérdő tekintetem láttán mesélni kezdte a könyv eredetét. 
- Varázskönyv. Tele mindenféle mágiával, amiket boszorkányok írtak. Ha az ember egy ilyet ajándékba kap egy boszorkánytól, akkor elképzelhetetlenül nagy hatalma lesz. Általában mindenféle hókuszpókusz megtalálható bennük, de ez… - pillantott a bőrkötéses könyvre- Ez a könyv a Vörös Sárkány. Átkok, rituálék és varázslatok vannak lejegyezve benne. Egy szóval minden, ami a fekete mágiához szükséges. 
Szóval igaz. Silvermead régen - vagy akár még mindig- boszorkányoknak adott otthont és védelmet. 
Nem tudtam megszólalni. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék ezek után. Ez az egész még mindig annyira felfoghatatlan. 
- Ha meg van hozzá a tehetséged, akkor bármit megteremthetsz vele, amire csak vágysz. Pénzt és szerelmet varázsolhatsz, sőt akár még a jövőbe is bepillanthatsz. De, ami a legfontosabb, azaz hogyha nálad van ez a könyv, akkor akár megidézheted az Ördögöt is. És képzeld csak, a könyv tulajdonosa pontosan ezt tette. 
Talán még a szám is tátva maradt az előbbiektől. Egyetlen egy könyv, ám mégis az egész világ a lábaink előtt heverhet, ha jól használjuk. 
- Ki a tulajdonosa? - kérdeztem kissé bizonytalanul. 
Hallottam, amint Ivy nyög egyet, jelezvén, hogy unja a tudatlanságomat. 
Deborah óvatos mozdulatokkal a könyv fedeléhez nyúlt, majd felnyitotta azt. Gyönyörű betűkkel volt belevésve a név, így egyből megtudhattam, hogy a tulajdonosa nem más, mint Suzanne Lived. 
- Boszorkány volt? - kerekedett el a szemem. 
- Nem. Legalábbis nem annak született. Bár a személyisége alapján elmehetett volna annak is - mosolyodott el gonoszan Ivy. 
- Egy grimoire könyv csak akkor szolgál igazán, ha ajándékba kapod valakitől. Suzanne-nel is így történt. És ő a legszörnyűbb dolgokra használta fel - mondta Esther, majd felsóhajtott. 
- Ha alkut kötsz az Ördöggel, akkor azért fizetned kell - folytatta Deborah -, és Suzanne meg is fizetett a tetteiért. 
- A ti életetekkel - szólaltam meg ledöbbenten. 
- Ha még csak a miénkről lenne szó… - nevetett fel Ivy. - Suzanne valami olyasmit kért az Ördögtől, mely nagyon drágának bizonyult.  Oly’ annyira drágának, hogy a mai napig tartozása van. 
- De hiszen már meghalt. 
- Pontosan! Pár évvel ezelőtt. De mi már évek óta itt sínylődnünk ebben a porfészekben. Mi következik ebből? - tette fel a kérdést a szakácsnő. - Utoljára a saját életével kellett volna megfizetnie, de a mi drága asszonyunk kibújt a terhei alól. Egy újabb alkuval. 
- Milyen alkuval? És mégis mi volt az, amit kért? - Kérdések sokasága merült fel bennem, amikre mind választ akartam kapni. 
- Ezt akarjuk kideríteni - felelte Deborah. - Ahhoz, hogy megtudjuk, miként szabadulhatunk innen, tudnunk kell, hogy mivel fizessünk. 
- És nekem ehhez mi közöm? 
- Mint mondtam, az hogy idejöttél nem véletlen. Okkal kerültél ide, és szinte biztosak vagyunk benne, hogy te vagy a megoldás kulcsa. 
- Én? - csodálkoztam el. - Ez lehetetlen. Soha az életben nem hallottam erről a könyvről, a rokonaim nem voltak boszorkányok és tuti, hogy Suzanne-t sem ismerték. 
- A válasz benned rejlik - szólt Ivy, és egy poharat csúsztatott felém az asztalon. - A múltadban. Szóval, ha megtennéd… - vicsorgott először rám, majd a nem sok jót kecsegtetőt löttyre. 
- Mi ez? - pillantottam a barna és zöld színű folyadékra. 
- Ha ezt megiszod, a saját emlékeidben járhatsz. Olyat is megláthatsz, amit akkor nem - válaszolt Esther. 
- De mégis honnan kéne tudnom, hogy melyik emlékembe kell visszamennem? És mitől olyan biztos, hogy nem fogok ebbe belehalni? - meredtem a gőzölgő pohárra. 
- Csak bízz bennünk - mosolygott rám Deborah. 
Micsoda garancia. Bízzak meg három olyan kísértetben, akiket: 
egy: nem is ismerek 
kettő: rohadtul kísértetek
- Megígérted, hogy segítsz - tette hozzá a lány, miután látta rajtam, mennyire megrémültem.  
Mi van, ha igazuk van, és tényleg segíthetek nekik elmenni innen? Bár a feladat az lett volna, hogy megtaláljam, miért is jöttem erre a helyre, az igazság az, hogy pontosan tudtam, miért vagyok itt. A kérdés csak az volt: tényleg köze van a házunk leégésnek Suzanne ördögi alkujához? Csak egy módon tudhattam ezt meg. 
Nem mondtam semmit, mert, ha egy percnél is tovább várok, akkor biztos, hogy elmenekülök az egész házból. Megragadtam hát a poharat és fenékig megittam a tartalmát. Az íze olyan volt, mint a megsavanyodott tejé, de hamar elmúlott a rossz érzés. Amint az utolsó kortyot is lenyeltem szörnyen szédülni kezdtem, attól tartottam, itt a vég. Egyre csak szédültem és szédültem, a fejem pedig majd szét robbant. Aztán egyszer csak mindent sötétség borított be. Nem éreztem semmit, de még továbbra is tudatomnál voltam. Szememet csukva tartottam, ám mégis látni kezdtem valamit. Valamit, ami szörnyen ismerős volt. 
Homályba burkolózott emlékképek sokasága mutatkozott előttem. Magamat láttam még gyerekként. Egy kocsi hátsó ülésén ültem. A mi kocsinkban. Mellettem ott volt a nővérem, Hazel, elől pedig anya és apa. A következő pillanatban mind kiszálltunk a járműből. Sütött a nap, nagyon meleg volt. Éreztem magamon a melegséget. Aztán feljebb néztem és megláttam a házunkat. A régi házunkat, melyet aztán lángok pusztítottak el. Félni akartam, de valami nem engedett, mert folyamatosan azt éreztem, hogy melegem van. Pontosan úgy, mint mikor beköltöztünk oda. Láttam, amint a kicsi én követni kezdem anyáékat, ám valamiért megtorpanok. Hátranézek és egy alakot látok állni az árnyékban az utca túloldalán. Nem tudtam kivenni az arcát, túl messze volt. 
Egy újabb emlékkép jelenik meg. Ez már sokkal sötétebb és hidegebb, mint az előző. Éjszaka volt. Hallottam a tücskök ciripelését és egy autó halk búgását. Aztán megláttam magam, amint már jóval idősebbként kisétálok házunk ajtaján. Rögtön felismerem a helyzetet. Ez az az este, mikor kigyulladt a házunk. Láttam, amint beszállok a kocsiba, és elhajtok a helyszínről, így elkerülve azt, ami a családomra várt. 
Ekkor kinyitottam a szemem. Pontosan ugyanazt láttam, mint az előbb. Ugyanúgy a házam előtt álltam, este, mielőtt még leégett volna. Azzal a különbséggel, hogy az előbb csak láthattam ezt az emléket. Most már benne is voltam. 
Körülnéztem. Az utca teljesen üres volt és csendes. Nem csoda, hiszen mikor aznap éjjel elmentem otthonról tíz óra felé járhatott az idő. Teli hold volt, az ég a csillagoktól ragyogott. Senki nem is sejtette, milyen borzadályok következnek nem sokára. 
Talán megakadályozhatom! Jutott eszembe hirtelen a gondolat, majd amilyen gyorsan csak lehet futni kezdtem a házunk felé. Furcsa mód’ az ajtót könnyűszerrel nyitottam ki, pedig biztos, hogy bezártam, mielőtt még elmentem. Nem számít, hogy lassan két éve annak, hogy ebben a házban jártam, pontosan emlékeztem mi merre található. A lépcsőhöz szaladtam, majd fel az emeltre apáék szobájába. Mindketten békésen aludtak. Anya mellé léptem és rázni kezdtem a karját. 
- Anya, anya, ébredj fel! - kiabáltam, de ő meg se mozdult. - Kérlek, anya. Kellj már fel! 
Nem történt semmi. Apa felé fordultam és az ő nevét kezdtem kiáltozni, de anyához hasonlóan ő is aludt tovább. De nem adtam fel! Kifutottam a szobából, egyenesen a nővéremhez. Hazel ezen az estén csak kényszerből aludt nálunk, ugyanis csak látogatóba jött haza az egyetemről, de az autója elromlott, így nem tudott visszamenni. 
- Hazel, ébresztő! - húztam le róla a takarót. - Ki kell innen menekülnünk! Ébredj fel! - kiáltott rám, de mind hiába. 
Csalódottan roskadtam le a földre. Kétségbeesésemben mozdulni sem bírtam, pedig muszáj lett volna kivinnem őket innen. Éreztem, hogy közel a vég. 
Ahogy feltoltam magam a földről valami furcsát pillantottam meg a szemben lévő tükörben. Pontosabban nem láttam semmit, pedig ott álltam előttem. 
Valójában nem vagyok itt. 
Ezért nem tudtam őket felébreszteni. Nem tehettem semmit. De abban azért kételkedtem, hogy a semmiért kellett ide visszatérnem. Ha már megmenteni nem tudom őket, bosszút még állhatok azon, aki ezt tette velük. 
Több se kellett, azonnal lerohantam a földszintre. Pont mikor leértem, a konyha egyik ablaka hirtelen betört, majd lángnyalábok kúsztak be rajta. Ezért nem tudták megmondani, miért ütött ki tűz a lakásban. Mivel nem is a házból indult. Kifutottam az ajtón, ami hatalmas robajjal csapódott be mögöttem. Visszaakartam menni, hogy nyitva hagyjam anyáéknak, de tudtam jól, hogy ez úgy sem sikerülne, így inkább szaladni kezdtem a kert felé. A fák, amik a házunk mögött álltak tökéletes menedéket nyújthatnak bárki számára. Így biztos voltam benne, hogy a tettes valahol ott bujkálhat. Egy pillanatra sem álltam meg. 
Tudnom kell, ki volt az!  
Rettegés fogott el, mikor a tűz ropogása mellett valami mást is meghallottam. A bokrok között csörtetett valaki. Egy hatalmas fenyőág lógott előttem, ami megakadályozott abban, hogy pontosan kivegyem az alakot, aki a fák mögött rejtőzött. 
Lassan az ágért nyúltam, majd óvatosan, nehogy észrevegyen elhúztam magam elől. 
Szemem elkerekedett, a légzésem elakadt. Felismertem őt. Ismertem azt, aki elvette tőlem a családom. 
- Uramisten! 

2016. szeptember 24., szombat

Szünet, avagy mikor az Ördögnek is menni kell aludni

Sziasztok!:D 
Nos, valószínűleg rájöttetek, hogy múlthéten és ezen a héten sincs új fejezet szeretett blogotokon. Mivel az olvasóimat a barátaimnak tartom, szívesen megosztom veletek teljes egészében, hogy miért áll fenn ez a szörnyűséges helyzet. 
Az első ok az az, hogy életemben először a saját irományomat nem csak online, számítógép előtt ülő emberkék fogják elolvasni, hanem olyanok, akikkel szinte mindennap egy légtérben vagyok. Ez pedig az én iskolám. És nem is akármilyen irományról van szó! Egy igazi színdarabról! 
A darab egy krimi-paródia-szatíra szerűség, ami az osztályomban elég nagy sikert aratott, és már csak az osztályfőnököm visszajelzésére várok, de nagy valószínűséggel az én általam megírt darabot fogjuk előadni pár darab osztálytársammal egy igazi színházban a gimim összes tanulója előtt! Lehet, hogy csak nekem olyan nagy dolog ez, de én még mindig alig bírom felfogni, hogy tényleg az én munkámat mutatjuk be. Persze az egyik barátnőm nélkül, aki társíróként/rendezőként mellettem áll, nem sikerült volna. Emiatt egészen novemberig el leszek foglalva. 
A második ok, hogy az ÖBB-n kívül több másik projektbe is belevágtam, ugyanis, ha ezt a regényt befejeztem, nem szeretném abbahagyni a blogolást. Az egyik új történetem szintén egy horror sztori, ám másabb hangvételű, mint az ÖBB. A másik új készülő blogom pedig tőlem eltérően egy mindenféle fantasy elemektől elzárt, vígjáték, mely a nem rég említett színdarabot is ihlette. 
Szóval igen, ezt a blogot háttérbe szorítottam, amit röstellek, de úgy érezem, ha most hétről-hétre írnom kéne, nem sikerülnének olyan jól a fejezetek. Tehát ezt a kis szünetet, ami valószínűleg novemberig fog tartani fogjátok úgy fel, mint mikor a sorozatokban történik valami eget rengetően nagy durranás (lásd a blogban kiderült, hogy Lucius a gyilkos) mindig egy hosszabb szünet követi azt a részt.:D Nem fogok eltűnni, nem fogom abbahagyni, mindössze egy kis pihenőre megyek, hogy aztán újult erővel tudjam befejezni Amanda és Damien ördögien rejtelmes történetét. ❤

Búcsúzóul, itt a kedvenc képem Andyről, ahol
a legjobban reprezentálja a fejemben lévő Damient

2016. szeptember 10., szombat

25. fejezet

Sziasztok!:D 
Végre szombat! Remélem, nincs harag, a múltkori miatt, szerencsére most már magam mögött hagyhatom azt a csúnya náthával szenvedős hétvégét.
Ígértem, hogy hosszú és izgalmas részt fogok nektek cserébe összedobni, azt hiszem, ez sikerült is. De ezt döntsétek el ti! 

Jó olvasást! 




Nicole 












Cause every time I see you, I don't wanna behave
I'm tired of being patient so let's pick up the pace
Take me all the way







- Nem igazán bírom a tésztaételeket, de ez nagyon finom. 
A gyertya halvány fénye világította be a szobát. Az árnyak a falon a láng lassú lobogásával egyenletesen mozogtak, miközben odakint még javában dúlt a vihar. Az eső zuhogott, így a cseppek elég hangosan csapódtak neki az ablaknak, amit a szél süvítése követett. Akkora volt az égiháború, hogy az egész városban lecsapta az áramot, ezért arra kényszerültünk Damiennel, hogy a vacsoránkat egy gyertyafényes asztalnál együk meg. Nem ez volt az első alkalom, hogy fitogtatta tudását a konyhában, de talán ekkor először vett le a lábamról az elkészült étellel. 
Miután túlestem a rendőrökkel minden procedúrán a betörés miatt, Damient nem lehetett eltántorítani attól, hogy magához vigyen és nála aludjak az éjszaka. Igazából, ez egyáltalán nem bántam, hiszen azok után, ami történt, a legkevésbé sem szerettem volna egyedül maradni a házban. Viszont macskámat véletlenül sem szándékoztam az ősellensége házába vinni, ezért Szellem Nicole-éknál töltötte az éjszakáját. 
- Elmondod, mi ez? - kérdeztem mosolyogva, miközben feltekertem a villámra a spagetti tésztát. Nem a szokványos, paradicsomos módon volt elkészítve, így meglehetősen fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi lehet ez a finomság. 
- Áruljam el a titkom? Azt már nem. - Mosolya játékos volt, mindent megtett annak érdekében, hogy kiverje a fejemből a délelőtt történteket. 
- Ugyan már. Ki vele! 
- Csak egy módon árulom el. - Közelebb hajolt hozzám, hogy a nagy viharban a suttogását is meghalljam. - Ha kényszerítesz. 
Arcomra egy sejtelmes mosoly ült ki, jobb oldali szemöldököm felszaladt a homlokon, míg azon agyaltam, miként vehetném őt rá mindenre.  
- Kihívás elfogadva - simítottam végig a kézfején. 
Az asztal közepén lévő gyertya felé hajoltam, majd elfújtam az egyetlen dolgot, ami fényforrásként szolgált az éjszakában. 
- Mire készülsz? - Nem láttam, de éreztem a hangján, hogy vigyorog. 
A székből felállva Damien mögé sétáltam, miközben reménykedtem, hogy a sötétség miatt nem fogom leütni, vagy megsebesíteni. Kezemet a vállára helyeztem, majd a füléhez hajoltam. 
- Kényszerítelek - súgtam. 
 Finoman haraptam rá fülére, mialatt ingjét kezdtem kigombolni. Ajkam nyakára tévedt, ott hintettem be őt gyengéd csókokkal. Eközben kezem sem maradt tétlen, lassan simítottam végig mellkasán egészen hasáig. Halk hümmögéssel adta tudtomra, hogy tetszik neki, amit csinálok, ezért ezt a mozdulatot még egyszer megismételtem. Mivel a látásra már nem támaszkodhatott, a figyelme teljesen rám összpontosult, na meg arra, amit épp csináltam vele. A keze után nyúltam és felhúztam őt a székről. Ekkor odakint egy óriási villámlott, ami bevilágította az egész helyiséget. Emiatt láttam meg, mire is készül a barátom, így szerencsére gyorsan letudtam állítani, mikor meg akart csókolni. 
- Majd, ha elmondod - tettem ujjamat a szája elé. 
- Akkor a gyönyörű ajkad még egy ideig magányos lesz. 
Bár bókja igencsak megmelengette szívemet, mégis tudtam, mire megy ki az udvarlása. 
- Azt majd meglátjuk. 
Tolni kezdtem őt a hálószoba felé, ám a teljes sötétségnek hála nem ment teljesen zökkenőmentesen. 
 Meglepetésként ért a dolog, mikor a szobája előtt mindenféle előjel nélkül a falnak nyomott, és igaz, a számat nem, de a testem többi részét puszilgatni kezdte. 
- Ne csalj - suttogtam csukott szemekkel, miközben fejemet oldalra döntöttem, hogy még jobban hozzáférhessen a nyakamhoz. 
Keze a derekamra vándorolt, majd továbbra is azt markolva irányított be a szobájába. Az ágyához érve lehúztam róla teljesen az inget, aztán, hogy a nadrágjától is megszabadítsam az alvóhelye szélére ültem. Az övéhez nyúltam, és szépen kikapcsoltam azt. Éreztem, amint teste minden porcikája megfeszül, mikor nagyon lassan húztam le a cipzárját és gomboltam ki a gatyáját. Hagytam, hogy kibújjon belőle, aztán amint már csak egy alsónadrág választotta el a teljes meztelenségtől felállított az ágyról. 
- Most te jössz - simította meg az oldalam. 
A felsőm aljához nyúlt, majd lehúzta rólam. Ekkor az én nadrágom eltüntetésén volt a sor, amit Damien azért is élvezett nagyon, mert ugyanazzal a lassúsággal szabadíthatott meg tőle, mint, ahogy azt én is csináltam. Mikor csak a fehérneműim voltak rajtam, határozott mozdulattal ültettem le barátomat az ágyra. Az ölébe ültem, szemben vele, mire ő végig húzta kezét a testemen. 
- Van valami, amit elakarsz mondani? - kérdeztem a szájához közel hajolva. 
- Még így is, hogy nem látlak, tudom, mennyire pokolian szexi vagy. És ez rettentően megőrjít. 
Ujjai felvándoroltak a hátamon, mitől bőrömön az apró pöttyök újra helyet kaptak. Egyetlen mozdulattal húzta le rólam a melltartómat, majd hajította le a ruhadarabot a földre. Az érintéseitől a testem szinte lángra kapott, epedeztem azért, hogy ajkaink végre találkozzanak. A sármja, a modora és az a gyermeteg nevetése azok a dolgok közé tartoztak, amik miatt ellenállhatatlan volt a számomra. Ezért is következett be az a felállás, hogy én magam szegtem meg a nemrég kigondolt tervemet, és csókoltam meg őt, ezzel megpecsételve az este további részét. Ahogy a karjába zárt egyszerűen elfeledtette velem minden bajom. Tüzes, vágyakozó tekintetét az enyémbe fúrta, miközben lassú és gyengéd mozdulatokkal lendített át mindkettőnket az élvezet határán. 
A sötét éjszakában még mindig zengette az ég és a fák között elsuhanó szellő mély morgása egy kicsit sem tette barátságosabbá az időjárást. A villámok fénye továbbra is bőszen meg-megvilágította a helyiséget, ahol Damien és én egymáshoz bújva feküdtünk a takaró alatt. A pár perccel ezelőtt még szapora légzése lecsillapodott, így kényelmesen pihentettem fejem a mellkasán. 
- Elmondod valaha az étel nevét? - törtem meg a csendet. Éreztem, amint halkan felnevet, majd finoman végig halad gerincem vonalán az ujjával. 
- Ha az lenne a kívánságod, akkor meg is tanítanám, hogyan készíts Carbonara spagettit. 
- Tudtam ám, hogy így hívják - néztem rá fel.  Ajkát vigyorra húzta, és egy lágy csókot nyomott az arcomra. 
- Egyből gondoltam - suttogta a szemembe nézve. - Akkor ez az előbbi kényszerítős terved…
- Az csak elterelés volt - vágtam bele a szavába, mire bólogatni kezdett. 
- Nem mintha nem tetszett volna. - A lábamhoz nyúlt, és áthúzta dereka felett, hogy kényelmesen tudja simogatni. 
- Valahogy sejtettem - mosolyogtam rá, majd megcirógattam az arcát. - Gondolkoztam azon, amit „majdnem mondtál” az erdőben. 
- Tényleg? 
- Igen. És arra jutottam, hogyha nem akarod még elmondani, akkor akármi is legyen az a nagy titok, amit őrzöl a szíved mélyén, még egy ideig rejtve maradhat. Én sem mondtam el rögtön mindent. Szóval, ha még nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell. 
Nagyot nyelt, mintha valamit mondani szeretett volna, de mégsem mert.   
- Csak félek attól, hogyha megtudod, elveszítelek. 
- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen - vigyorodtam el, mire újra hallatta az édes, kisfiús nevetését. - És tudod, miért nem? 
Úgy éreztem, eljött a megfelelő pillanat, hogy bevalljam neki az iránta táplált érzéseimet. Hátha ezzel elijesztem minden olyan gondolatától, hogy magára hagynám őt. De aztán valamiért mégis elbizonytalanodtam. Eszembe jutott, milyen lenne, ha nem viszonozná azt, amit én érzek. Gáz lett volna, és abban az állapotban úgy voltam vele, hogy nem szeretnék nevet változtatni, Mexikóba költözni és kecskepásztorként leélni életem hátralévő részét a szégyenem miatt. 
- Azért… - próbáltam a lehető legjobban összeszedni a gondolataim. - Mert még sosem nézett rám senki így. 
A kezdeti meglepettsége gyorsan átváltotta vidámságba, ami megnyugvással töltött el. 
- Biztosíthatlak, hogy még senkire nem néztem így, mint rád. 
És íme Damien Rollins, a tagadhatatlanul romantikus srác, aki szereti zavarba hozni a barátnőjét. Nem is tudtam mit felelni erre a megnyilvánulására, így inkább csak szorosan hozzábújtam, amit ő örömmel fogadott.  
Kellemesen csípte a bőrömet a hűvös levegő. Hallottam, amint odakint még mindig nagy erővel fúj a szél, de ahhoz túl lusta voltam, hogy kinyissam a szemem és saját magam csodáljam meg mennyire borzasztó az időjárás. Túlságosan egyedül éreztem magam az ágyban, így, hogy meggyőződjek róla, Damien mellettem van még, hátra nyújtottam a kezem, de mindössze hűlt helyét találtam. Fáradtan kezdtem pislogni és nyújtózkodni annak érdekében, hogy teljesen felébredjek.  A lábam rettentően fázott, így még jobban magamra húztam a takarót, miközben elfordultam a másik oldalamra. Szemem egyből kipattant, mikor megpillantottam Damient az ágyszélén ülve egy fehér tálcával a kezében. 
- Jó reggelt, kicsim - vigyorgott rám önfeledten. - Emlékszem, az első éjszakánk után azt mondtad, nekem kellett volna reggelit készíteni, így most megtettem - pillantott le a tálon található ételekre. 
- És még ágyba is hoztad - mosolyodtam el. 
Nem tudtam betelni vele. Annyira kedvesen és figyelmesen viselkedett velem mindig. Lehetetlen volt őt nem szeretni.
A reggelink után meggyőztem Damient, hogy fontos elintéznivalóim vannak, így muszáj lesz pár órára magára hagynom őt. Ez igaz is volt, mindössze abba nem avattam be, hogy ehhez a házamba kell visszamenni. Tudtam jól, hogy mennyire nem örült volna neki, így ezt az apró részletet inkább kihagytam a mondandómból. 
A süvítő szél átfurakodott a dzsekimen, emiatt még szorosabbra húztam magamon a ruhát, mialatt közeledtem a bejárat felé. A veranda fapadlója megreccsent lábam alatt, mikor ráléptem, de még a cudar időjárás és a házban hallott neszek sem tudtak eltántorítani a tervemtől. Amint magam mögött tudhattam a kisebb szélvihart, lekaptam magamról kabátomat és az előszobában lévő fogasra akasztottam. 
Leakartam zárni ezt az egészet. Normálisan szerettem volna élni, nem pedig egy kísértetekkel teli épületben, ahova naponta betörnek őrült papok és a világvégéről kezdenek ordibálni nekem. Ezt megelégelve érkeztem ide, hogy magam mögött hagyjam a furcsaságokat. Mindörökre. 
- Deborah, itt vagy? - tettem fel a kérdést. - Véget akarok vetni ennek. Szóval, vagy elmondod teljesen, mi történt itt… vagy pedig menj vissza oda ahonnan jöttél - emeltem meg egy kicsit a hangom, hogy biztosan meghallja, majd suttogva hozzátettem. - Akárhol is legyen az. 
Őszintén, fogalmam sincs, mit vártam. Talán tényleg kezdtem begolyózni… 
- Nem kell kiabálnod. Itt vagyok - hallottam az ismerős hangot a nappaliból. 
Lépteim a helyiségbe vezettek, melynek falán továbbra is ott díszelgett a Zugzwang felirat. Sötétség telepedett a szobára, még úgyis, hogy a függönyök leszaggatva lógtak lefelé az ablakból. Deborah alakja volt az egyetlen fényforrás, ugyanis az ő halvány bőre, melyet a sebesülések tömkelege fedett be elsőre kitűnt a nagy szürkeségből.  Hosszú, vörös haja, mint mindig, ekkor is kócosan terült el a vállán, ruhája pedig a megszokott szobalány öltözet volt. 
- Mire fel ez a nagy sietség? - érdeklődött egy halvány mosoly kíséretében. 
- Mi vagy te? - Közvetlenül előtte álltam meg. - Egy szellem? Egy látomás? Ember? Ez valamiféle átverés? - tártam szét a karom. - Te nem lehetsz az igazi Deborah. Mert ő meghalt. 
Mintha megsértődött volna, keresztbe tette maga előtt a kezét, majd így felelt. 
- Ha nem én lennék az igazi Deborah, akkor hogyan mutattam volna meg az emlékeimet? 
- Egy lefejezett macskát mutattál. Álmodhattam is. 
Megrázta fejét. Tekintete szomorú lett, reményvesztett. 
- Ha igazán te vagy Deborah, akkor mondd meg, ki ölt. 
- Tudod, hogy ki volt - suttogta a szavakat. 
Meglepett a válaszával, ugyanis szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Volt egy sejtésem, ami azután fogalmazódott meg bennem, hogy láttam azt a jelenetet közte és Noel Lived között. Annyira egyértelmű volt, hogy Noel szerelmes a szobalányba. Nem csodálkoztam volna azon, ha erre Suzanne is rájött volna. Talán bosszúból megölhette őt, és akkor bekattanhatott neki valami, amiért a személyzet többi részét is ugyanarra a sorsra juttatta, mint Deborah-t. Ő okozhatta a tűzet, ami miatt leégett a ház. Ezért menekült el a telekről, és hagyta, hogy a férje a lángok közt lehelje ki utolsó lélegzetét. Azzal viszont lehet nem is számolt, hogy a fia túléli és sokkal több szenvedés éri, mint a többieket. Hallottam már olyanról, hogy azok a lelkek, kiknek befejezetlen ügyük maradt, visszatérnek a holtak soraik közül, hogy bevégezzék azt. Ha ez igaz, és Deborah ezért állhatott előttem, tudtam, hogy a többieknek is vele kell lenni. Ez lehetett az, amit Suzanne később megosztott a lányával, Juliettel; hogy ő maga volt a gyilkos. 
- Megmutathatom - szólalt meg újra. - De akkor meg kell ígérned, hogy nem hagyod el ezt a helyet. Ha megmutatom, akkor addig nem hagyhatsz itt, míg véget nem ér ez a borzalmas gyötrődés. Segítened kell elhagyni a házat. Ígérd meg! - Annyira kétségbeesett volt, én pedig tanácstalan, hogy egy pillanatig, csak álltam ott, mint Bálám szamara. Aztán arra jutottam, hogyha elmondja, mi történt igazából, akkor a lelke felszabadul, és továbbléphet. 
- Rendben. Ígérem, hogy nem megyek el. 
Mosolya boldogsággal töltött el, még engem is. Szemében megcsillant a remény halvány fénye, majd kezét felém nyújtotta. 
- Megmutatom az utolsó estém kezdetét. Egészen a végéig.
Ahogy kézfejemet megragadta, újból éreztem a fejbevágáshoz hasonló fájdalmat, melyet a lassan elsötétülő kép követett. Aztán a pár pillanatnyi feketeség után egy erősen világító fény következett, majd szépen kitisztult előttem minden. Az erősen izzó fény egy lámpa volt, mely csillagokat megszégyenítően világította meg a szobát, ahol álltam. Vörös színű szőnyeg, és sötét barna lambéria falak ismeretlenek voltak a számomra, még sosem láttam ezt a helyiséget. Oldalra pillantva észrevettem az egymás mellett sorakozó könyvespolcokat, amin könyvek ezrei roskadoztak. Ekkor esett le, hogy a ház dolgozószobájában álltam. Egy cseppet megijedtem, mikor a hátam mögül beszélgetések hangját véltem felfedezni. Megfordultam és láttam, amint Deborah a szokásos öltözetében egy gramofon mellett álldogál, miközben Noel Lived szorgosan magyaráz neki valamit a zenelejátszóról. 
- Nagyon gyönyörű - mosolygott Deborah kedvesen. 
- Ha hallanád, milyen mikor életre kell. Mintha egyenesen a Mennyországból szólna a muzsika.  
- Biztosan nagyon boldog, amiért végre betudta szerezni. 
- Igen - somolygott Noel, majd a fiatal lányra pillantott. - Hittem benne, hogy egyszer végre az enyém lesz. Hasonlóan, mint te, hogy egyszer ülhetsz egy repülőgépen. 
- Oh - nevetett fel Deborah, majd legyintett. - Már nem is hiszek benne, hogy egyszer sikerülhetne.  
- Még mindig nem értem, mi ez a nagy repülés mánia nálad, de egy valamit jegyezz meg: Ha nincs kitartásod álmodozni, harcolni sem lesz erőd. 
- Köszönöm - húzta hálás mosolyra ajkát a lány. - No, de. Nem fogom elhinni, hogy tényleg annyira angyalian szól ez a gép, mint amilyennek mondja, ha nem mutatja meg. 
- Azonnal - csillant fel Noel szeme, majd az egyik polc felé fordult, amin könyvek helyett lemezek sorakoztak fel. 
- Nagyon sajnálom, hogy a felesége nem értékeli a lejátszót. Látszik, milyen sokat jelent magának. 
- Suzanne szerint másra kéne költeni a pénzt - morogta az orra alatt egy kis bosszúsággal a hangjában a férfi, miközben a zenék között kutatott. - Ismered Bing Crosby-t?
- Ki nem ismerné?
- Igaz - vigyorgott Noel, majd kihúzta a tartóból a lemezt, és nagy óvatossággal a gramofonra helyezte. 
Igaza volt a férfinek, tényleg mesésen szólt a dal. A muzsika dallama bejárta az egész szobát, sőt, talán az egész épületet, de ebben az esetben egy cseppet sem volt zavaró. Kettőjüket figyeltem, nagyon boldognak néztek ki. 
- Nem túlozott, ez tényleg igazán lélegzetelállító. 
- Felkérhetem egy táncra, hölgyem? - nyújtotta felé kezét Noel, mire Deborah először csak elvigyorodott, azt hihette, csak szórakozik vele, de mikor aztán a férfi nem tágított kérdésétől lefagyott a lány arcáról a mosoly. 
Óvatosan a kezébe csúsztatta az övét, mire Noel finoman közelebb vonta magához. Mivel a zene lassú volt, nekik is hasonlóan kellett mozogniuk. Mikor a dal a refrénjéhez ért a jóképű úr bátorkodta megpörgetni a vöröskét, aki készségesen követte partnere ki nem mondott utasításait. 
Ekkor vált számomra biztos, hogy igaz az elméletem. Suzanne ölte meg Deborah-t. Tuti itt leskelődött valahol, és várt a megfelelő alkalomra, hogy szegény lány egyedül maradjon. Még a vak is látta volna, hogy Noel odáig van Deborah-ért, de mellette szóljon az, hogy egyszer sem akarta megcsókolni a szobalányt. Ennyi tisztelet még élt benne a feleségével szemben. Szívem összeszorult a boldog és önfeledt Deborah láttán, mielőtt még minden rosszra fordult volna. Bárcsak tehettem volna valamit érte. Annyira gyönyörű, fiatal és jólelkű volt. Nem érdemelte meg azt, ami következett ezután. De legalább az utolsó óráit azzal tölthette, aki iránt valószínűleg érez valamit. Ez volt Deborah utolsó tánca. 
Mikor a zene abbamaradt még egy ideig csevegtek arról, milyen nehezen jutott hozzá a lejátszóhoz, majd a vöröske fáradtságra hivatkozta magára hagyta a házurát a szobában. Követni kezdtem őt, bár sejtettem mi következik, és azt egyáltalán nem akartam látni. Amint kiléptünk az ajtón mindketten egyszerre ijedtünk meg a sötét alaktól, ami a folyosó közepén álldogált. Először azt hittem, Suzanne az. 
- Lucius? - kérdezte Deborah kételkedve, ugyanis az éjszakai órának hála nagyon sötét volt már mindenhol. 
- Rosszat álmodtam - szólalt meg gyermeteg hangon a kisfiú, majd tett pár lépést felénk, hogy a lámpa fénye megvilágítsa őt. 
Lehet csak a rossz fény viszonyok miatt, de úgy láttam, mintha a haja, ami a legutóbbi alkalomkor még dús szőke volt, ekkorra sokkal inkább sötétebb lett, szinte már fekete. 
- Jaj, édesem - guggolt le elé a szobalány. - Mami hamarosan hazaér, de addig is szeretnéd, hogy szóljak a papának? 
- Olvasol mesét? 
- Hogy én? - lepődött meg Deborah, mire a fiú hevesen bólogatni kezdett. - Hát, jó. Gyere - egyenesedett ki, majd lassan sétálni kezdtek a hálószobák felé. 
- Aludhatok itt? - állt meg Lucius az egyik ajtó előtt. 
- Nem lenne jobb a saját ágyadban? - érdeklődött kedvesen a vöröske, mire a kisgyermek azzal válaszolt, hogy benyitott szülei hálószobájába. 
Ez volt az első alkalom, hogy a régi formájában láthattam ezt a helyiséget. Meglehetősen hasonlított ahhoz, amiben én is aludni szoktam. Ugyanolyan fehér falak, egy erkély ajtó és egy kisebb kandalló: a tökéletes hálószoba. 
Lucius felugrott az ágyra, majd Deborah is leült a szélére. Amint teljesen benn voltam a szobában az ajtó hirtelen becsapódott mögöttem, mitől ijedten rezzentem össze én is és a szobalány is. A hangirányába kapta a fejét, majd kissé megrémült tekintettel visszafordult a fiú felé. Ekkor Lucius lassan a lány kezére csúsztatta a sajátját, aztán egymás szemébe néztek. Mintha mindketten lefagytak volna, csak bámultak egymásra. Odasétáltam hozzájuk, hogy megnézzem közelebbről őket, de valami olyat láttam, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak akkor. Deborah mogyoróbarna szeme teljesen elszürkült, tekintete semmitmondó lett, mintha lélekben teljesen másol lett volna. Hirtelen a kis srác felállt az ülőhelyzetéből, és továbbra is az elvarázsolt lányka kezét markolva leugrott a földre. Olyan volt, mintha Deborah-nak semmi hatalma nem lenne a saját teste felett. Hallottam, amint mögöttem fülsüketítő nyikorgással nyílik az erkélyre vezető ajtó, pedig senki nem nyúlt a kilincshez. Aztán történt az, amitől féltem. Lucius megindult a szobalánnyal kézen fogva az erkély felé. Odakint rettentően hideg volt, ami valószínűleg a téli időjárás miatt lehetett. A hó nagy pelyhekben hullott befelé a szobába, miközben azok ketten kisétáltak. Nem gondolkoztam, csak utánuk siettem, hátha megtudom állítani őket, de meglepetésemre az orrom előtt csukódott vissza az ajtó, és akárhogy erőlködtem, nem tudtam kinyitni. Hiába rángattam a kilincset, vertem az üveget, az sehogy sem akart eltörni. Nem tehettem semmit. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, amint Deborah továbbra is a legifjabb Lived kezét szorongatva fellépett a kerítésre. Aztán a következő pillanatban a fiú elengedte őt. Ekkor a homályos tekintete visszanyerte a régi pompáját, de bárcsak ne tette volna. Deborah pupillái kitágultak a félelmében, amint felfogta, hol tartózkodik.  
- Lucius?! - Ez volt az utolsó szava, ugyanis az említett személy ekkor minden erejét összeszedve lelökte őt a mélységbe. 
Hallottam azt az éles és keserves sikítást, mely odakintről szökött be a házba. Megölte őt. Az a hat éves kisfiú elvette az életét egy ártatlan embernek. Lucius a gyilkos. 

2016. augusztus 27., szombat

24. fejezet

Sziasztok!
Azt hiszem, hivatalosan is visszatértem a már tőlem megszokott hosszú fejezetekhez.:3 
Sajnos ez az utolsó olyan szombat, ahol nem kell a suli miatt aggódni, de sebaj. A részek továbbra is ebben az időpontban fognak érkezni.^^ 
Egyébként, nemrég elgondolkoztam azon, hogy hamarosan az utolsó tíz fejezet következik az ÖBB életében, ami nagyon megijesztett.:o De ennek következménye az is, hogy egyre több dolog fog kiderült végre. Ebben a részben például a sztori főgonoszának a titulusa.:3 
Jó olvasást!  

Nicole








„You're the only love I've ever known
But I hate you, I really hate you,
So much, I think it must be...”







Nem is tudom, mi volt a fájdalmasabb; az esésem, vagy pedig a tudat, hogy Damien előtt kellett tornagyakorlatokat bemutatnom? Az az egy másodperces nagy feketeség meglehetősen rám hozta a frászt, azt hittem, el fogok ájulni. De szerencsére nem ez történt.  Hallottam, hogy barátom a nevemen szólongat, majd azt is, amint őrületes sebességgel leszáguld mellém. Titkon reménykedtem abban, hogy ő is elesik, úgy legalább ketten osztozhattunk volna a szégyenen. Ám mindenféle botladozás nélkül ért oda hozzám, majd ereszkedett le a térdére. 
- A rohadt életbe, Amanda. Mondd, hogy jól vagy! 
Először leszedte rólam a táskát, aztán a hátamra fordított, de én továbbra sem nyitottam ki a szemem. Szorosan magához húzott, éreztem minden mozdulatán, mennyire ideges. Viszont az én arcom még mindig nem mutatott semmi arra utaló jelet, hogy a tudatomnál lennék. 
- Hé, kérlek, kelj fel. - Hangja eléggé kétségbeesett volt ahhoz, hogy tudjam: nagyon meg fogom bánni, amit csinálok. - Kicsim, nem lesz baj. Csak tarts ki.   
Eddig bírtam. Nem kínozhattam tovább. 
- Azt hiszem, megmaradok - suttogtam egy halvány mosoly kísértében, miközben lassan kinyitottam szemem.
Az első, ami elém tárult, az Damien aggódó tekintete lehetett. Még sosem láttam ilyen tanácstalannak és reményvesztettnek. Rögtön meg is bántam, hogy rá hoztam a frászt.  
- Ugye te most nem… - Be se kellett fejeznie, tudtam, mire célzott. 
- Sajnálom. Nem bírtam megállni. 
Nem válaszolt, csak nézett rám azokkal a csodás kék szemekkel, amik akkor a dühtől csillogtak. Abban reménykedtem, hogy sikerül megbékítenem őt, ezért gyengéden végig simítottam állán az ujjaimmal. 
- Ha az megnyugtat, a térdemet lehorzsoltam. - A lehető legártatlanabb nézésemet vettem elő, hogy ezzel is megpróbáljam levenni a lábáról. 
- Tudod, mit tennék most legszívesebben veled? - kérdezte, majd az arcába lógó fekete tincseit hátratűrte, mialatt még mindig a karjában tartott.  
- Vannak elképzeléseim - vigyorodtam el játékosan. 
Közelebb hajolt hozzám, majd pontosan a fülembe kezdett suttogni. 
- Szeretnék nyalogatni valamit. - Szerencsére nem látta, mennyire elkerekedett a szemem a szavai hallatán. Mielőtt még bármit is reagálhattam volna rá, folytatta. - A véred az ujjaimról, miután feláldoztalak a Sátánnak. 
Bár még mindig óvatosan, de fejemet visszafektette a földre, majd a saját táskájában kezdett kutakodni. Hála Damiennek az érzelmeim néha a hullámvasutazáshoz hasonló meneteket élnek át. Ekkor éppen azt érte el nálam, hogy a fájdalmasan égető érzést nevetéssel próbáljam meg elviselni. 
- Addig nevess, míg a rovarok bele nem másznak a hajadba. 
Több se kellett, azonnal felnyomtam magam a talajról, hogy aztán a könyökömmel támaszkodhassak meg.  Láttam, amint a szája széle felfelé ível. Ebből rögtön tudtam, hogy egyáltalán nem haragszik rám, amiért ilyen csúnyán megrémisztettem. 
Miután befejezte a keresgélést, a kezében egy kicsi fehér dobozzal fordult a vérző térdem felé. 
- És ha most ne bánja a kisasszony, akkor ellátom a sérüléseit, ha már volt ilyen ügyes, hogy elesik egy kis sziklában. 
- Csak nyugodtan, nem fogok elszaladni. 
Szórakozott mosollyal pillantott rám, majd vissza a sebemre. Először letisztogatta azt, végül egy fehér ragtapasszal fedte be a megsérült felületet. Amint megbizonyosodott arról, hogy gondosan ellátta a lábamat, egy sokat sejtető vigyor ült ki arcára. Azt hittem, mindössze a kötszerekkel teli dobozt teszi vissza a táskájába, azzal nem számoltam, hogy sunyi módon így próbál meg minél előnytelenebb képeket készíteni rólam a gépével. 
- Hé, ez nem ér! - takartam el a lencsét a kezemmel. 
- Dehogyisnem - nevetett fel. - Kiplakátolom egész Silvermeadben, hogy így túrázik Amanda Safford, aki Indiana Jones-nak képzelte magát. 
- Tudod, van számodra valamim a zsebemben - néztem rá szúrós tekintettel. 
- Meghiszem azt. De inkább add ide a kezed, mutogatás helyett - nyújtotta felém a karját. 
Kézfejemet finom mozdulatokkal fogta meg, majd húzott fel lassan a kemény földről. Maga elé állított, mire én bátorkodtam kezemet a nyaka köré fonni, míg ő átkarolta a derekamat. 
- Utállak - suttogtam a szemébe nézve. 
- Én is téged - válaszolta mosolyogva. 
Tekintete a számra tévedt, majd a következő pillanatban gyengéden csókolni kezdett, amibe a fájós lábam még jobban beleremegett.  Az erőd közepén, ahol csend és nyugalom van romantikázni Damiennel egy hétfői napon egyszerűen tökéletes volt a számomra, még úgyis, hogy hülyét csináltam magamból. Ahogy ajka az enyémet súrolta minden fájdalom, amit a testem bármely pontjában éreztem tovaszállt. 
- Szóval, eljutunk végre ahhoz a tóhoz? - kérdeztem örömteli arckifejezéssel. 
- Ha rajtad múlna, holnap este is itt álldogálnánk - vigyorgott rám, majd gyorsan felkapta magára hátitáskáját. 
- Rajtam? Te hibád, hogy elestem. - Amint már az én hátamon is ott volt a táskám, ítélkező pillantásokkal kezdtem méregetni őt. 
- Hogy én? - nevetett fel. 
- Igen. Szólnod kellett volna, hogy ne rohanjak előre. - Úgy véltem, megtaláltam a legújabb kedvenc elfoglaltságom: szórakozni Damiennel. 
- Mégis, honnan kellett volna tudnom, mire készülsz? 
- Belém kéne látnod - válaszoltam a lehető leghalkabban, miközben ujjamat lassan végig simítottam a mellkasán. Ajkát résnyire nyitotta ki, talán mondani akart valamit, de én nem hagytam, ugyanis szépen elsétáltam tőle a patak irányába. 
Azt hiszem, Damien humorérzéke is közrejátszott abban, hogy szerelmes lettem belé. Sosem sértődött meg, ha piszkálódtam vele, sőt, még azt is mondhatnánk, hogy a reakciói is viccesek voltak. Egy dolgot megtanultam Nicole-ról, ő nem bírja a humorom. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy sokszor visszafogtam magam mellette. Damiennel végre az a gonosz és kegyetlen szarkasztikus nőszemély lehettem, aki mindig is voltam. 
A tóhoz vezető utat ezután viszonylag gyorsan megjártuk, annyira gyorsan, hogy alig vártam a célállomásunkat. Ugyanis nem elég, hogy le sérültem, a lábam igencsak leakart már szakadni a sok sétától. 
A füves rész, ahol letettük a cuccainkat pontosan a víz mellett helyezkedett el. A júniusi időjárásnak hála elég meleg volt ahhoz, hogy éjszaka ne fázzunk, viszont az óriási fáknak hála nappal sem kellett a megsüléstől félni. A napsugarak meg-megcsillantak a víztükrén, ahol szitakötők és lepkék repdestek. Mellettünk a tóban egy kidőlt farönk biztosította az átjárást a másik oldalra, míg a távolban pár darab sziklát véltem felfedezni, ami az átkeléshez alkalmas lehetett. 
- Tudod, hogy kell felállítani a sátrat? - kérdeztem miután kigyönyörködtem magam a kilátásban. 
- Azt hittem, te vagy a profi erdőjáró - nézett rám csodálkozva. 
- De te vagy a férfi. Neked kell megcsinálnod - vigyorodtam el. 
- Felőlem aludhatunk a szabad ég alatt is - dőlt hátra a földön. 
- Jól van, segítek - adtam meg magam, mire ő diadalittasan rám mosolygott. 
Nehezen, de végül sikerült közösen felállítani az alvóhelyünket nem messze a tábortűztől, ami az erre kirándulóknak volt oda készítve. Reménykedtem benne, hogy Damien hozott mályvacukrot is, ugyanis sokáig sírt volna a lelkem, ha nem sütögetnénk azt. 
Amint készen lettünk a sátorral, én lehettem az első, aki kipróbálhatta belülről is. Nem volt túl nagy, de kicsi sem. Pontosan akkora, amire nekünk kellett, és ez még tökéletesebbé tette az egészet. 
- Na, milyen? - mászott be Damien is. 
- Lenyűgöző - néztem bele a szemébe. Miután mellém feküdt elmosolyodott. 
- Nélküled nem ment volna. 
- Tudom - suttogtam a fülébe, mire felnevetett. - Van valami terved, hogy mit fogunk csinálni a nap további részében? 
- Voltak terveim. De mivel lesérültél - nézett végig a lábamon -, talán nem kéne olyat csinálnunk, ami megerőltető lehet a számodra. 
- A lábam jól van - vágtam rá gyorsan. 
- Igazán? - kérdezte egy kaján vigyor kíséretben, majd a könyökére támaszkodva ujjával finoman megsimította említett végtagomat. 
Nem is kellett ennél több. Azonnal libabőrős lettem érintésétől, amit ő sikernek könyvelhetett el.
Kezével átnyúlt felettem, míg a másikkal, amivel eddig támaszkodott, felnyomta magát, hogy teljesen felém tornyosulhasson. Közel hajolt hozzám, azt gondoltam, meg fog csókolni, ám mindössze csak a fülembe búgta a szavakat. 
- Akkor irány hegyet mászni. 
Nos, legalább azt is megtudtam Damienről, hogy imádja a természetet. Igaz, hogy a sétánk során egy párszor megbántam, amiért azt mondtam, már nem fáj annyira a lábam, de amint elértünk a célunkhoz, rájöttem, hogy megérte a sok gyaloglás.  
A madárcsicsergéshez és a vízcsobogásához egy csodálatos látvány társult. Nem is sejtettem, hogy Silvermead erdeje ennyi meseszép hellyel rendelkezik. Egy hatalmas szikla jelezte, hogy pontosan itt a vége a pataknak, ha tovább mentünk volna a kőhalmaz mögé valószínűleg már csak a füves részt találtuk volna. A szikla oldalán kisebb-nagyobb kövek helyezkedtek egymásra, amin simán fellehetett volna mászni, és volt egy olyan sejtésem, hogy Damiennek pontosan ez a célja. A víz ennél a résznél sokkal mélyebbnek tűnt, mint ami mellett eddig sétáltunk, és ahogy egyre jobban néztem, annál biztosabb lettem abban, hogy szívesen megmártóznék benne. 
- Nem vagy tériszonyos, ugye? - nézett vissza rám Damien, miközben egyre csak közeledtünk a mohákkal díszített sziklák felé. 
- Dehogyis. Engem inkább az aggaszt, hogy ott hagytuk a cuccainkat a semmi közepén. 
- Ne aggódj, szórtam rájuk védővarázslatot. - Egyik kezét felém nyújtotta, amit én egyből megragadtam. 
- Ezt csak úgy tudom elképzelni, mint ahogy a kutyák megjelölik a területüket - kuncogtam. Mielőtt még elkezdtünk volna mászni a kövekre felém fordult és reagált az előbb hallottakra. 
- Akkor elég bizarr fantáziád lehet - vigyorodott el, majd fellépett az első sziklára. 
A kövek tetejére érkezvén talán tíz-tizenöt méterre lehettünk a talajtól, de a kilátás így is megfizethetetlen élmény volt a számomra. 
- Szóval, ha lejjebb megyünk egy kicsit akkor bele is ugorhatnánk a vízbe - vetette fel a zseniális ötletet Damien. - Persze, csak akkor, ha akarsz, és nem bánod, hogy nedves lesz a ruhád. - Mindeközben lefelé bámult a szakadékba, ami egy olyan helyzetet eredményezett, melyet vétek lett volna kihagyni. 
- Emiatt ne fájjon a fejed - mosolyodtam el, majd mielőtt még visszafordulhatott volna felém lelöktem őt a szikláról. 
Repülj, Damien! Szabad vagy. 
Amint hallottam a csobbanást én is utána ugrottam, nehogy egyedül érezze magát odalent. A víz meglepő módon kellemes hőmérsékletű volt, hidegebbnek gondoltam. Ami igazán meglepett az a tisztasága lehetett.  Az érkezés után egy ideig a víz alatt maradtam, ahol bátorkodtam kinyitni a szemem és az általános homályos látást leszámítva mindent tisztán érzékeltem. Mikor Damien is a víz alá bukott integetni kezdett nekem, melyre én egy mosollyal válaszoltam, majd oda úsztam hozzá. Éreztem, hogy a levegőm kezd elfogyni, így a felszínre törtem. 
- Ez neked mióta volt lejjebb? - kérdezte nevetve, majd finoman magához húzott. Lábamat dereka köré, míg kezemet a nyakába fontam, úgy simultam a testéhez, miközben ő továbbra is próbált a víz felett tartani mindkettőnket. 
- Ismersz. Nem hagyhatok ki ilyen alkalmakat. 
Annak érdekében, hogy biztosan megbocsásson előbbi tettemért, egy édes csókkal jutalmaztam meg, amit gondolkozás nélkül viszonozni kezdett. Hajából csöpögő vízcseppekből jutott az arcomra is, de nem igazán zavart. 
- Még egyszer? - érdeklődtem, mire arcára egy vigyor kerekedett. Rögtön tudtam, mi lesz a válasza. 
Talán az összes létező módon kipróbáltuk az ugrálást, de mind közül a kedvencem az volt, mikor Damien hátán ülve csobbanhattam a langyos vízbe. Kis gesztus volt tőle, hogy elhozott erre a helyre, mégis egy felejthetetlen élményt okozott.
Az este eljövetelével nem csak a környezetünk lett sötétebb, hanem a hangulatunk is. Már ami engem illet, eléggé félni kezdtem a legkisebb ágreccsenésektől, a baglyok és egyéb állatok hangjától, ellentétben Damiennel, aki nagyon jól szórakozott még a mályvacukor sütögetése közben is. Megtudtam, hogy kiskorában sosem volt lehetősége erdőben aludni, felnőttként pedig csak a fotózások kedvéért túrázott. 
Minden alkalommal, mikor megemlítette gyermekkorát, miszerint árvaházban lakott összeszorult a gyomrom, és legszívesebben egész nap csak vigasztaltam volna. De úgy tűnt, őt nem igazán viselte meg, amikor a múltjáról kérdeztem. Könnyedén beszélt róla, szinte már feltűnően könnyedén. 
Tücskök ciripeltek, a közelben még parázslott a tábortüzünk, miközben valahol az egyik faágon egy kedves kis bagoly tette hangulatossá az éjszakát. A víz halk csobogása pedig csak plusz ráadás lehetett az így is tökéletes estében. A sátorban feküdtünk jól betakarózva és egymáshoz bújva, nehogy fázni kezdjünk. Azt hittem, már elaludt, mikor aztán hirtelen megszólalt. 
- Boldoggá teszlek?
Mit ne mondjak, eléggé meglepett ezzel a kérdéssel. Először nem is tudtam, mit kéne rá felelnem, ugyanis, azt gondoltam, nem kell hangosan kimondanom, mennyire jól érzem magam vele. Hogy mennyi mindenben segít a tudat, hogy ő velem van. Hogy kérnem sem kell, és már rögtön támaszt nyújt nekem. 
Hogy szeretem őt… 
- Persze! - pillantottam rá ráncolt homlokkal. - Miért kérdezel ilyet? 
- Csak biztos akartam lenni - suttogta. 
- Nem is lehetnék boldogabb - mosolyodtam el. Eléggé álmos lettem, de láttam rajta, hogy még mondani akar valamit, így hagytam beszélni. 
- Akkor jó, mivel én is nagyon boldog vagyok. Pedig meg sem érdemlem. 
- Ne hülyéskedj! Megérdemled, hogy boldog legyél - simítottam végig az arcán. 
Egy pillanatra szünetet tartott, visszakozott a folytatástól. 
- Valamit el kell mondanom. 
- Bármit elmondhatsz nekem.
Úgy éreztem, valami komoly dolgot akar bevallani, így én is megpróbáltam a lehető legkomolyabban megközelíteni a témát. Fogalmam sem volt, mi lehet az, amit mondani szeretne. 
- Azt, hogy én… - Amennyire hirtelen túl akart esni rajta, olyan hirtelen is hagyta abba a mondat közepén. Egy pillanatra elnézett a vállam felett, majd mintha valamit látott volna, a komoly, szinte már-már félő arckifejezésből szórakozott lett. - Nagyon álmos vagyok. 
- Mi? - nevettem fel kínomban. - Mit láttál? - néztem a hátam mögé, ahol a tűznek köszönhető árnyékokon kívül semmi nem látszott. - Egy szúnyog azt mondta neked, hogy „kuss legyen, aludni akarok” vagy mi? 
- Valami olyasmi. De egyébként tényleg álmos vagyok. 
- Jó, de mit akartál mondani? 
- Nem annyira fontos, majd elmondom holnap. 
- Biztos? - Nem voltam meggyőzve arról, hogy tényleg nem számít, amit mondani akart. 
- Persze - mosolygott rám, majd magához húzott. - Jó éjt, kicsim. 
- Jó éjt, szépfiú. - Amennyire csak lehet szorosan hozzá bújtam, nehogy bárki is elszakítsa tőlem. 
Biztos voltam benne, hogy valamit titkol előlem. Az is megfordult a fejemben, hogy talán gyereke van, vagy pedig tagja a maffiának. Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatokkal ostoroztam magam egészen addig, míg végül álomba nem szenderültem. 
Másnap reggel még mindig az előző este hatása alatt álltam, és bár Damien nem hozta fel a témát, nekem továbbra is fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Miközben pakoltuk a cuccainkat borzasztó érzés fogott el, mintha valaki figyelt volna bennünket a fák közül. Először még csak a madarak halk és messzinek tűnő csivitelése rázta fel az erdőt, néha pedig az éjszaka is elég aktív bagoly is megszólalt, jelezvén, hogy még mindig velünk van. A levegő elég hűvösnek bizonyult mikor elindultunk visszafelé, emiatt jóval könnyebben és gyorsabban eljutottunk a farengeteg kijáratához.  
Annak ellenére, hogy reggeliztünk, még mindig elég éhes voltam, így alig vártam, hogy végre otthon lehessek. Persze már a saját fürdőmben való tisztálkodás is meglehetősen hiányzott, de semmi pénzért nem cseréltem volna el azt a napot. 
- Meddig leszel még szabadságon? - kérdezte, miközben az ajtónak támaszkodva figyeltem őt. 
- Még holnap is - mosolyogtam édesen, mire derekamat átkarolva vont magához közelebb. 
- Akkor láthatlak holnap? 
- Talán - sóhajtottam fel. - Majd megnézem a naptáramban, hogy beleférsz-e a sok tennivalóm közé. 
- Megtisztelnél - felelte, majd ajkát az enyémre tapasztotta. Csókja bénítóan hatott a testemre, teljesen letaglózott. - Biztos nem akarsz inkább átjönni hozzám? 
- Nem, van egy kis elintéznivalóm itthon. Miért akarod ennyire, hogy átmenjek? - vontam fel egyik szemöldököm.
- Nem is tudom. Rossz érzésem van - nézett fel a házra, majd vissza rám. 
- Jól vagyok, majd sikítok, ha kellenél - pusziltam meg az arcát, aztán lenyomtam a kilincset. 
Az ajtó hangos nyikorgással tárult ki, ami szokatlan volt, ugyanis eddig még sosem hallatott ilyen hangot. Belépve megtapasztaltam a magány csendjét, ami mélyen a lelkembe hatolt. Megszokhattam volna már a sok egyedül létet, de az óriási ház valamiért nem engedte, hogy beletörődjek a sorsomba. Ahogy beljebb lépkedtem, a fejem felett a padló meg-megreccsent, ezzel azt az érzést ébresztve bennem, mintha a ház saját életet élne. A lépcső mellett egy pillanatra elidőztem, eszembe jutott mennyire rendetlenséget hagytam az előszobában, mielőtt még elmentem volna Damiennel kirándulni. Ám, ekkor láthatólag a kupinak semmi nyoma nem volt. Mintha lábam földbe gyökerezett volna, nem tudtam megmozdulni. Nagy bátorság kellett ahhoz, amit terveztem. Ugyanis, ha kiderül, nincs is semmiféle természetfeletti dolog ebben a házban, akkor ideje lenne orvoshoz mennem, ám, ha mégis van… Ebbe bele sem mertem gondolni igazán. 
- Deborah, itt vagy? - Hangom fülsüketítőnek tűnt ebben a nagy csendben. 
Válasz nem érkezett, de éreztem, amint tarkóm bizseregni kezdett, a hátamon pedig végig futott a hideg. Pontosan, mint mikor valaki figyel. 
- Tudom, hogy itt vagy - szólaltam meg újra. - Érzem. 
Mintha valami elsuhant volna mellettem, olyan erővel vágódtam neki a lépcsőkorlátjának, amiben szerencsére megtudtam kapaszkodni, hogy ne essek el. Az áramlathoz hasonló löket egyenesen a nappali felé szárnyalt tovább a virágok leveleinek hirtelen remegése alapján, ezért gyorsan befutottam a helyiségbe. De bárcsak ne tettem volna. 
Először nem is tudtam, merre nézek. Szemem csak úgy cikázott egyik sarokból a másikba az óriási felfordulás láttán. Minden szanaszéjjel volt, a bútorok a fejük tetejére fordítva, a virágok a cserepekből kiborítva, földjük pedig szétterülve a padlón. Ám a legaggasztóbb mégis a falon lévő vörös felirat volt.
Zugzwang

A vér vörös felirat még nem volt megszáradva, a cseppek folyamatosan folydogáltak lefelé a falon, ezzel hosszú csíkokat hagyva maguk után. Szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy mindkét kezem remeg. Nem tudtam elfutni, pedig akartam. Segítséget kellett volna hívnom, de nem jött ki hang a számon. Elakartam szakítani a tekintetemet a feliratról, de mintha az csapdába ejtett volna, képtelen voltam elnézni. Pontosan tudtam, mit jelent a felirat. Hogy mennyire fenyegető lehet a számomra. 
Menekülnöm kell! 
Azonnal megfordultam, hogy kitudjak szaladni a házból, ám fejem neki csapódott valaminek. Pontosabban valakinek. 
Szerintem abban a pillanatban szívem megszűnt dobogni, annyira a félelem hálójába estem. Két erős kéz ragadta meg karomat, aminek szorításából nem tudtam szabadulni. Felnéztem és egy ősz hajú idegen férfi pillantott vissza rám kétségbeesett tekintettel. 
- Meg kell őket ölnöd! - rivallt rám idegesen. - Mindkettőt! Tedd meg, amit apám nem tudott! 
Olyan erővel szorított, hogy azt hittem menten letépi a karom. Figyelni se tudtam arra, amit mond, a fájdalom túlságosan is nagy volt. Próbáltam kihúzni a kezemet a fogásából, először sajnos kevés sikerrel. Ruhája hasonló volt azokhoz az egyenruhákhoz, amikben a papok is öltözködnek. 
- Máté azt írta: „Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket. Mert sokan jőnek majd az én nevemben, akik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek” - hadarta el, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. 
Végre sikerült jobb karomat megszabadítani a szorításból, ezért, hogy elérjem az egyik vázát -amiből a virágok a földön hevertek- próbáltam hátrafelé vonszolni magamat és az öreget is. 
- Míg János levele így hangzik: „Fiacskáim, itt az utolsó óra; és amint hallottátok, hogy sok Antikrisztus eljő, így most sok Antikrisztus támadt; ahonnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra.”
Pillantásom egyszer rá, egyszer pedig a vázára vándorolt, egészen addig, míg meg nem ragadtam a tárgyat. Nem gondolkoztam, azonnal a fejéhez vágtam. Azt hittem, ez nem lesz elég ahhoz, hogy leterítsem őt, így amikor az öreg férfi a padlóra esett a közelemben lévő kandallónak hála egy piszkavasat ragadtam meg, mellyel újból fejbe vertem az idegent. Az adrenalin csak úgy tombolt bennem, hirtelen nem is tudtam mit kezdjek az eszméletét vesztett öreggel. Végül tárcsázni kezdtem a rendőrök számát. 
Bár odakint már hét ágra sütött a nap én mégis rettenetesen vacogtam. Az egyik rendőrnek próbáltam felidézni a bent történteket, sikeretlenül, míg a házban a többi munkatársa próbálta beszédre bírni a betörőmet és feltérképezni a tetthelyet. Mint azt megtudtam, az öreget, akit leütöttem Marcel Gordonnak hívták és már egy jó pár hete körözte őt a rendőrség. Papként dolgozott Philadelphiában, ami egész közel terült el Silvermeadhez, de mégsem gondolták, hogy pont itt fog felbukkanni. Hátam mögött hatalmas porfelhőt kavarva parkolt le egy fehér Sedan, amiből Nicole szállt ki sietősen. Abban a pillanatban el is felejtettem, hogy épp haragban voltunk. Szükségem volt a barátnőmre. 
- Annyira sajnálom, hogy múltkor itt hagytalak - mondta, mikor még oda sem ért hozzám. 
- Semmi baj - öleltem meg szorosan. 
- Jól vagy? - kérdezte féltő hangon. - Ugye nem bántott?
- Nem, csak nagyon megijesztett. 
- De, mégis mi történt? 
Őszintén, nem igazán emlékeztem a negyed órája történt eseményekre. Mintha valaki kiszakította volna az emlékemből, és jól elrejtette volna őket egy olyan helyre, ahol sosem találom meg. 
- Egyszer csak megjelent mögöttem és valamit magyarázott az apjáról - próbáltam összeszedni a gondolataimat. - És az egész nappalit felforgatta, mint a múltkor. 
Bár az első alkalommal nem hagyott maga után feliratot, és pillanatokkal később mindent rendben találtam, mégis biztos voltam abban, hogy ő felel azért az incidensért is. 
- Sajnálom, hogy nem hittem neked. 
- Nem gond, én sem hittem volna magamnak. Csak azt nem értem, hogy miért pont idejött? 
- Az újságban is írtak már róla. Volt, hogy egy mise közben hirtelen elkezdett kiabálni arról, hogy itt a világvége, és a Sátán már közel.  
Ekkor mintha halvány emlékfoszlányok jelenetek meg volna előttem. A pap az utolsó órát emlegette nekem, ami talán egyenlő lehet a világvégével. 
- Egyébként, hogy kerülsz ide? - kérdeztem meglepetten, ugyanis én nem hívtam. 
- Még mindig az én nevemen van a ház. Értesítettek, hogy betörés történt. 
Elmélázva merengtem a tájban, közben pedig próbáltam minél jobban felidézni a történteket. Aztán egy újabb hangos robaj kíséretben Damien fekete autója is megjelent a ház előtt. 
- Na, jó, az ő nevén is rajta van a ház? - kérdeztem cinikus tekintettel, mire Nicole szégyenlősen rám mosolygott. 
- Én hívtam - kezdte halkan. - Azt gondoltam, jólesne még egy támasz. 
Mit ne mondjak, eléggé meglepett, hogy pont Nicole volt az, aki felhívta barátomat. Tekintettel arra, mennyire ki nem állhatják egymást. 
- Soha többé nem hagylak magadra - mondta Damien, miközben kiszállt a kocsijából. 
Amint karjába font újra biztonságban éreztem magam. Olyan volt, mint egy védő pajzs, ami minden bajtól megvéd. 
- Mi történt? 
Ő volt a harmadik személy, aki ezt kérdezte tőlem, de az egyetlen olyan, akinek rendesen tudtam választ adni. 
- Mikor bementem láttam a nappaliban a zugzwang feliratot, és hogy az összes bútor a feje tetején áll. 
- Várjunk csak… - szólalt meg Nicole. - Zugzwang? Az nem…
- De igen. Ez egy sakkozáskor használt kifejezés. Azt jelenti, hogy nem számít merre lépsz, úgyis veszteni fogsz - magyaráztam el Damiennek is a szó jelentését. - Aztán valamit beszélt nekem az apjáról, hogy meg kellett volna ölnie valakiket. Majd idézett az apostoloktól. 
Láttam rajtuk mennyire ledöbbentek. Ennek örültem, ugyanis így legalább osztozhattam az értetlenségben. 
- Nem értem, miért engem fenyeget a zugzwang kifejezéssel - tettem hozzá. - És hogy kiket kéne megölni. Meg, hogy nekem mi közöm van az apostolokhoz? Nem is vagyok hívő keresztény. 
- Csak rád akart ijeszteni, az az ember őrült - nyugtatgatott Damien. Ujjait az enyémre kulcsolta, és bátorítóan rámosolygott. 
Ekkor hallottam, amint nyílik a bejárati ajtó. Azonnal a hang irányába fordultam, ugyanis tisztában voltam vele, hogy ki fog kilépni a házból. Marcel Gordon, azaz a pap, akit percekkel ezelőtt rám támadt egy fokkal jobban nézett ki, mikor a kiért a friss levegőre. Legalábbis tekintete addig tiszta maradt, míg újra meg nem pillantott engem. Akkor azonban eszeveszett ordibálásba kezdett. 
- NE! - kiáltotta újra és újra. - Ne engedd! Használd a tört! Végezz a fenevaddal!  - Rángatózott, hátha úgy elengedik, de a rendőrök nem enyhítettek a szorításon és a bilincs fogságán. Az autó felé vonszolták, de a férfi határozottan ellenállt. - Engedjenek el! El kell pusztítani! 
Damien magához húzott, hogy végre elforduljak a férfitől, de egyszerűen nem tudtam. Tudni akartam, miért tette ezt velem. 
- NE! - ordított fel újból, mire Nicole megelégelve a kiabálást elém lépett. 
- Elég a hülyeségeiből - sóhajtott fel a barátnőm. 
- Ne engedd! - A pap szavai továbbra is kétségbeesettek voltak, de végül egyet kellett, hogy értsek Nicole-lal. 
Fogalmam sem volt, miről hadovált nekem az az ember. És valószínűleg tényleg őrült volt egy kicsit, de mégis elgondolkoztatott. Nem tűnt olyannak, mint aki csak riogatni akarna engem. Ő teljesen komolyan mondta, hogy végeznem kell valakivel. És ez rettentően megrémített. 

2016. augusztus 20., szombat

23. fejezet

Sziasztok!
Miközben írtam ezt a részt, azon gondolkodtam, vajon miért vagyok ennyire lusta?:DD Tegnap, jobban mondva ma hajnalban fejeztem be ezt a fejezetet, mivel a hét többi napján lusta vagyok írni. És ezt mindig megbánom. Néha az is megfordul a fejemben, hogy hagyom a fenébe az egészet, de aztán eszembe juttok ti, és rájövök, hogy a legkevésbé sem szeretnék nektek csalódást okozni azzal, hogy kések a részekkel. Aztán arra is ráeszmélek, hogy semmi pénzért nem cserélném el azt az izgalmat, amit minden fejezet megosztása előtt érzek és mikor meglátom, hogy írtatok a rész alá.
Jó olvasást!

Nicole








„Follow me down to the river tonight
I'll be down here on my knees”







Úgy éreztem, ott helyben kidobom a taccsot. 
Az undor és a sajnálat kevergett bennem a szerencsétlen macska láttán, akit nem csak kibeleztek, de még a fejét is levágták. Mindössze pár pillanatig néztem a pórul járt állatot, ugyanis utána mindent ellepett a feketeség. Mintha megint fejbe vágtak volna, egy éles fájdalom csapott belém, majd, mint mikor az este eljövetelekor felkapcsolódnak az éjszaka világító kültéri lámpák, egyre világosabb lett minden. Újra magam előtt láttam a szobámat, a cuccaimat és az egyetlen dolgot, ami fényforrásként szolgált az éjszakában, a Holdat. Deborah még mindig ott ült előttem az ágyamon, egy kíváncsi tekintettel az arcán, amivel próbált arra ösztönözni, hogy megszólaljak. De nem tudtam. Valószínűleg valami sokk hatása alá kerülhettem, egyszerűen képtelen voltam egy szót is kinyögni. 
Mi volt ez? 
 Az egész, amit láttam, mintha egy film lett volna, én pedig a néző a moziban. Csak ebben az esetben a film Deborah emléke volt 4D-ben. 
- Rosszabb, ha a saját emlékeidben turkálsz - szólalt meg egy idő elteltével a vöröske. 
- Ezt mégis, hogy csináltad? - kérdeztem kissé megrökönyödött hangon. - Valamiféle boszorkány voltál, vagy mi? 
- Ez igazán rasszista megszólalás volt - imitált sértettséget. - Csak azért mert vörös hajam van, már boszorkány is vagyok? - Egy pillanatra azt hittem, tényleg megbántottam, de aztán elmosolyodott. - Ez még mindig jobb, mint a répafej.  Egyszerűen csak megmutattam az egyik emlékem. Fogalmam sincs, hogyan vagyunk rá képesek. 
- Vagyunk? 
Bólintott. 
- Mindenki, aki ebben a házban élt…
- De én nem. Tőlem ne várd el, hogy varázsoljak, vagy ilyesmi - vágtam bele a szavába. 
- Mielőtt még fel lett újítva - fejezte be a mondanivalóját, ezzel igazán megnyugtatva engem. 
- Mikor történt ez? Mármint, ez az emlék, amit megmutattál. 
Mintha olvasta volna, rögtön rávágta a választ. 
- 1943. április tizenkilencedike, hétfő. Sosem fogom elfeledni azt a napot. 
- Nem vagyok meglepve. - Visszagondoltam a képre, ahogy szegény állat ott fekszik a földön. - Mi volt a macska neve? 
- Ez vicces - nevetett fel -, mivel kandúr volt, de mi Csinosnak hívtuk. 
- Mi történt vele? - Annyira hihetetlen volt számomra, hogy valaki képes ilyenre. Bár azzal tisztában voltam, hogy az állatkínzás a pszichopaták első hobbija, mégsem tudtam elképzelni, amint a gyilkos lemészárolja a család macskáját, majd ő velük is végez. 
- Először nem tudtuk. És mire én rájöttem… késő volt. - Egyértelműen alább hagyott a jó kedve. Úgy tűnt, végre elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol beavat a halála okába. 
- Hogyan történt? Emlékszel rá? - próbáltam minél finomabban rákérdezni. Nem akartam, hogy feltépje a sebeket, amik még be sem gyógyultak. Szó szerint. 
- Minden percére. Először csak a szörnyű fájdalom, majd egyre csak távolodott minden - magyarázott, miközben elmerengve pásztázta a falamat. - Borzasztóan féltem. Kiabáltam, hogy nem akarok meghalni, még nem lehet.  Aztán semmit nem éreztem. De mégis jó volt. Annyira, de annyira remek volt nem érezni a fájdalmat és a félelmet, hogy azt elmondani se tudom. Ám aztán felébredtem és minden kezdődött újra előröl. Láttam magamat holtan feküdni - hajtotta le a fejét. - Sosem leszek képes kitörölni azt a képet az emlékezetemből. - Arcát tenyerébe temette, sírt. 
Egy kísértet, aki sír. Szörnyűséges hang volt. Mintha több százan kezdtek volna egyszerre keservesen zokogni, olyan hangosan hallottam. Megakartam vigasztalni, tudatni vele, hogy nekem elmondhatja az érzéseit, de amikor meg szerettem volna érinteni őt egy nem várt dolog történt. 
Felébredtem. 
Annyira hirtelen akartam kikelni az ágyból, hogy egy pillanatra azt hittem, leesek a földre. Az órára pillantottam, aminek kijelzőjén a kilences szám szerepelt. Annak köszönhetően, hogy szabadságot kaptam a munkahelyemen, nem kellett kapkodnom reggel, így, ha nagyon akartam volna, még jó pár percig merengettem volna azon, amit láttam. De persze, ezt az örömöt is el kellett tőlem venni. Valaki kopogtatott az ajtón. Azon morfondíroztam, hogy nem megyek ajtót nyitni, ha nagyon fontos, akkor úgyis visszajönne. De aztán rájöttem, mindössze két ember lehet az, aki meglátogat, hála az én barátkozós képességeimnek. Nicole-t nem akartam kizárni a házból, ugyanis még azt hinné, azért nem engedem be, mert így akarom tudtára adni, hogy haragszom rá. Damien pedig mégis csak a pasim. Szép lett volna, ha nem engedem be. 
Feltoltam magam az ágyamról és indultam is volna le a földszintre, mikor aztán megéreztem valami kellemes illatot. Az egész helyiségben felmosószer illat terjengett, amitől rögtön borsóméretűre zsugorodott a gyomrom. Ez az érzés pedig csak fokozódott, mikor a szekrényem mellett megpillantottam ugyanazt a szivacsot, mint amit Deborah is használt. 
- Mi a fene? - suttogtam magamnak, miközben a szivacsot méregettem, hátha ad valami magyarázatot az ittlétére. 
Újból kopogtattak. Úgy tűnt, valaki nagyon szeretne már találkozni velem. Kétségesek között őrlődve hátráltam ki a szobámból, szememet végig a szivacson tartva, majd, mikor eltűnt a látókörömből gyorsan lesasszéztam a bejárathoz. Az előszobában vetettem egy pillantást magamra a tükörben, minek hatására elmondtam háromszor a Miatyánkot. Kialvatlan szemek, nyúzott arc és borzasztó haj. Nagyon reméltem, hogy nem Damien áll az ajtóban. 
- Helló, kicsim. - Sármos mosoly, mély, szexi hang. Damien Rollins számomra egyenlő volt az álom pasival. Azt gondoltam, ez az érzés, ami minden alkalommal magával ragad, sosem fog elmúlni, ugyanis, még sosem tapasztaltam ennyire erősen ezt a kellemes bizsergést a gyomromban. 
- Helló, szépfiú. - Leutánozva őt, én is neki dőltem az ajtófélfának. 
- Ez az új becenevem? - vigyorgott rám csillogó szemekkel. 
- Muszáj volt előrukkolnom valamivel, ha már te is adtál nekem. A Mr. Udvarias már unalmas. Tetszik?
- Nem rossz… de azért lehettél volna lényegre törőbb. Szólíthatnál szexinek. 
- Ó, persze - vigyorodtam el én is. - És a rejtélyes, „Nem mondom el mi a vezetéknevem” stílusú, menj fel a Wikipédiára, ha tudni akarsz rólam bármit is árnyoldalad miatt pedig szólíthatnálak titokzatos Damiennek is. 
- Mr. TitokzatosanSzexi. 
- Nincs az a pénz - mosolyodtam rá erőltetetten, mire elnevette magát. - Örülhetnél, hogy nem szólítalak valami hülye becenéven. Mondjuk, bogyóka vagy Pindur pandúr. Lehetnél, akár Apuci is. 
- Oké! - állított meg a további nevek felsorolásában. - A szépfiú tökéletes lesz. 
- Remek - vigyorodtam el győzedelmeskedve, majd arrébb léptem az ajtóból, hogy beengedhessem őt a házba. - Mi járatban erre? - kérdeztem, miközben a zárral vacakoltam. 
- Azon tanakodtam - kezét a derekamra csúsztatta, úgy fordított maga felé -, hogy hiányoztam-e? 
Bájosan elmosolyodtam, majd karomat nyaka köré fonva húztam lejjebb. Ajkunk éppen csak egy-két centire lehetett egymástól, mikor én suttogni kezdtem a válaszom. 
- Egy cseppet sem. - Finoman eltoltam magamtól, majd a nappali felé vettem az irányt. 
- Ez kegyetlen volt - jött utánam kezét a szívére téve, hogy ezzel is jelezze, mennyire megbántottam. 
Ekkor láttam meg Szellemet a kanapén ülve, miközben épp fekete bundáját tisztogatta. Mikor ő is észrevett engem először csak leugrott a padlóra, ám mikor Damient is megpillantotta a háta egészen felpúposodott és oldalazva közeledett felénk. 
- Nyugi, Szellem. Most nem kell megtámadnod - hajoltam le az állatért, majd mikor a kezemben volt, szorosan magamhoz szorítottam. 
- Most? Máskor igen? - lépett mellénk Damien. 
- Hát, persze. Be van tanítva. - Ezen a férfi nevetni kezdett, majd megpróbálta megsimogatni Szellemet, de az egész érthetően a tudtára adta, hogy nem akarja a közelében látni. 
- Egyre jobban nem kedvelem a macskákat - sóhajtott fel. 
- Ne aggódj - kezdtem bele, majd letettem Szellemet az ölemből. - Én bírlak. 
- Ez számomra elég is - derült rám boldogan, ami láttán nekem is mosolyogni támadt kedvem. 
- Szóval - köszörültem meg a torkom-, miért is jöttél? 
- Mivel szabadságon vagy, arra gondoltam elmehetnénk valahova. 
- Pontosabban? 
- Egyszer azt mondtad, szeretsz kirándulni. Szóval, túrázhatnánk Silvermead erdejében, éjszaka pedig sátrazhatnánk a patak mellett, ahol a város első háza épült. 
Aranyos volt, ahogy próbálta a lehető legjobban összeszedni a gondolatait, talán még egy kicsit izgult is, amiatt, hogy nemet mondok a randi ajánlatára. Úgy tettem, mint aki nagyon átgondolja a dolgokat, pedig az első perctől fogva tudtam, hogy mi lesz a válaszom. 
- Tehát azt hiszed, ha csak úgy besétálsz ide mindenféle jelzés nélkül, aztán elhívsz egy egész napos túrára, akkor én igent mondok? 
- Igen? - vigyorodott el pimaszul. Megsejthette a tervemet. 
- Nagyon jól ismersz. - Lábujjhegyre álltam, így anélkül, hogy ő lejjebb hajolna, egy gyors puszit nyomhattam a szájára. De ez nem volt elég neki. Arcomra tette két kezét, hogy a közelében maradjak, majd finoman megcsókolt. Emiatt a lábam egy leheletnyit megremegett, annyira jó érzés volt újra őt csókolni. Hiányzott. 
- Remek, ugyanis már bepakoltam az autóba. 
Természetesen nem indultam el anélkül, hogy ne reggeliztem volna, így amíg én ettem, addig Damien megpróbált összebarátkozni Szellemmel. Barátságuk annyira nagy lett, hogy Szellem egy egyedi tetkóval ajándékozta meg barátomat a bal karján. Amint megvoltam a kajálással, gyorsan összeszedtem a ruhákat, amiket szükségesnek tartottam vinni a túránkra. Mint az kiderült, nem rendelkeztem hálózsákkal, de hála Damiennek és az ő médiumi képességeinek, hozott magával kettőt is. Mielőtt még elhagytuk volna a házat, gondoskodtam arról, hogy Szellemnek legyen mit ennie és innia a mai napon. 
Igazság szerint fogalmam sem volt, merre lehet a silvermeadi erdő bejárata, de úgy tűnt, Damien tudja, merre vezet. Nem sokat autókáztunk, alig telhetett el negyed óra, míg megérkeztünk egy parkolóba, ami előtt óriási farengeteg terült el. Alig vártam a másnap reggelt, hogy láthassam amint a Nap első sugarai beragyogják az egész területet, miközben a madarak csiripelnek. Régebben nagyon sokat kirándultam erdőkben, így attól tartottam a legkevésbé, hogy eltévedünk. Kifejezetten örültem annak, hogy aznap éjszaka nem kell otthon aludnom. Még nem igazán volt alkalmam átgondolni az este történteket, de abban biztos lehettem, hogy valami nagyon furcsa dolog történik abban a házban. Szerettem volna beavatni Damient is, és annál, hogy kettesben lehettünk egy erdőben, mindentől távol nem is lehetett volna jobb alkalom. 
Egy kijelölt ösvényen haladtunk végig, miközben nagyon sokszor megálltunk annak köszönhetően, hogy Damien fotósként tengeti mindennapjait, így jó pár fényképet kellett készítenie az erdő szépséges zugairól.
Sosem féltem igazán az erdőkben, sokakkal ellentétben. Mindig is élveztem, hogy ennyire távol lehetek a külvilág zajától. Az pedig, hogy most ezt az érzést megoszthattam Damiennel különösen tetszett. Annyira kíváncsi voltam, hogy mi rejlik az ellenállhatatlanul szexi tekintete mögött. Utalt rá, de még nem mondta ki nyíltan, hogy szeret engem. És a gondolat, hogy nem azt érzi, mint én, kissé elszomorító volt. 
- Szóval, azt mondod, hogy te nagyon profi vagy az erdőjárásban? - kérdezte, miközben az üveg vizet kereste a  hátamon lévő táskámban. 
- Igen - vágtam rá egyből. 
- Akkor megtudod mondani, merre van a patak? - nyújtotta felém az üveget, amit én el is vettem tőle, hogy inni tudjak. 
- Persze - válaszoltam miután lenyeltem a folyadékot. - Arra, lefelé - fordultam a mellettünk lévő lejtő felé. 
- Ezt miből gondolod? 
- Szerinted elárulom a titkomat? - kérdeztem vigyorogva, majd visszaadtam neki az üveget. 
- Rendben, Dóra a felfedező. Hiszek neked. 
- Még jó - kacsintottam rá, aztán sétálni kezdtem a levelekkel borított lejtőhöz. - Lent találkozunk. 
Mondani akart valamit, de ideje már nem volt neki, ugyanis elindultam lefelé. Annak ellenére, hogy ránézésre nem tűnt olyan meredeknek, eléggé veszélyes mutatvány volt végig szökdécselni rajta. A terebélyes fák között mindössze néhány sugár furakodott be, ami egészen megvilágította az előttem lévő utat. Körülöttem minden zöld volt, felettem pedig csakis az óriási lombkoronák látszódtak. A távolból mintha a patakvízének halk csobogását véltem volna felfedezni, aminek annyira megörültem, hogy a nagy sietségemben elfelejtettem a lábam elé nézni. A következő pillanatban már csak a fejembe nyilalló erős fájdalmat éreztem, amit később a térdemben is megtapasztaltam. A levelek szúrták a bőrömet, nem is bírtam megmozdulni. Annyira erős fájdalmat, mint ami akkor bejárta a testem minden kis szegletét már nagyon régen volt alkalmam megérezni. Aztán minden elsötétült.