Sziasztok!
Egy újabb hosszú fejezettel érkeztem hozzátok, szóval készüljetek fel enni és innivalóval.:D Viszont most kivételesen lenne hozzátok egy kérdésem is: Ti milyennek képzelitek el a történet végét? Szomorú befejezésnek vagy pedig boldog végnek?:D
Persze ez a kérdés nem azt jelenti, hogy hamarosan az ÖBB végére érünk, sőőőőt, mindössze kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok erről.
Jó olvasást!
Nicole
„The house was awake
With shadows and monsters
The hallways they echoed and groaned”
A kék színű Fiat autó kerekei megálltak, amint a parkolóba értem. A búgás elhalkult, én pedig a járműből kiszállva tapasztaltam bőrömön a nyári forróságot. Igaz, még csak alig múlhatott el reggel fél nyolc, ám a Nap már hevesen sütött felettünk. Cipőm talpának kopogása elvegyült a város zajával és a madarak énekével, mely némi megnyugvással töltött el. Minden egyes léptem után gyomrom összeszűkült, és azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy végtagjaim remegnek.
Az első munkanapom átka az volt, hogy előtte való éjszaka alig tudtam aludni az izgatottságtól és a félelemtől. Rettegtem attól, hogy óriási baklövést követek el, például félreütök valamit a kasszában, és többet kérek a vevőtől, mint amennyit valójában fizetnie kéne, vagy esetleg összekeverem a süteményeket, és kínos helyzetbe hozom saját magamat. Bár tudtam jól, lesz ki segítséget nyújtson és figyelje mit csinálok az első napokban, ám ez mégsem nyugtatott meg eléggé ahhoz, hogy gondmentesen billenjek be a pékség ajtaján.
Odabent csend honolt, mindössze a kintről beszűrődő zörejek hallatszottak, miközben lassan sétáltam egyre beljebb az épületben. Már éppen szólni akartam, hogy megérkezett az új legjobb alkalmazott, mikor a pult mögötti helyiségből kirobogott egy barna bőrű lány. Eddig még egyszer sem találkoztam vele, pedig mióta felvettek dolgozni, kétszer is jártam ezen a helyen.
Az első dolog, ami megragadta a figyelmem az a tökéletes formájú szemöldöke volt. Eldöntöttem magamban, hogyha jobban megismerem, megkérdezem, milyen technikát használt az igazításához. Mogyoróbarna szeme, és mikrofon alakú haja összhangban állt egymással, ruháját pedig egy - már a többi alkalmazotton is megfigyelt - babarózsaszín és bézs csíkos kötény díszítette.
- Még nem vagyunk nyitva - vonta fel jobb oldali szemöldökét, miután alaposan végig mért engem.
- Akkor biztos, nem késtem el - válaszoltam lazán. - Az új munkatársad vagyok.
- Örülök neki! Én pedig akkor a felügyelőd.
Nem hittem el, hogy ezt a szót használta. Mintha valami óvodás lettem volna, akire semmit sem szabad bízni.
- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna - mosolyogtam rá, majd magabiztossággal megtelve indultam meg a pult mögötti helyiségbe, ahol már pár nappal ezelőtt megfelelő eligazítás kaptam.
Ahogy beértem, elöntött a bűntudat. Már az első napomon bunkón viselkedtem azzal a személlyel, aki valószínűleg csak megkönnyítette volna a dolgom. Megráztam a fejem, majd a falon lévő fogasokról leszedtem én is egy kötényt, és magamra öltöttem. Miután felkötöttem a hajamat, visszaballagtam a lányhoz, aki a pultnak dőlve, karba tett kezekkel várt rám.
- Most csak ketten leszünk? - kérdeztem kedvesebb hangnemben.
- Azt hittem mindent tudsz - biccentette oldalra a fejét, mire a büszkeségemmel folytatott csatát megnyervén, sóhajtottam egyet.
- Bocsi, hogy az előbb bunkó voltam - kezdtem bele a sajnálkozásba, majd közelebb mentem hozzá, és felé nyújtottam a karomat. - Amanda vagyok.
Beletelt pár pillanatba, míg ő is hasonlóképp cselekedett, és megrázta a kezem.
- Olivia. - Barátságos mosolyt varázsoltam arcomra, ő pedig folytatta a mondandóját. - Igen, csak ketten leszünk, mint mindig.
- Remek! - csaptam össze a tenyeremet. - Mivel kezdünk?
Az órájára pillantott, majd válaszolt a kérdésemre.
- Egy percen belül hozzák a sütiket hátulról, azokat kipakoljuk, utána meg várjuk a vásárlókat.
- És, hogy fogjuk csinálni? Mármint, én kiszedem nekik a pultból, amit vesznek, te pedig beütöd a kasszába az árat?
- Fordítva. Legalábbis még az elején, hiszen adogatni bárki tud.
- Rendben - válaszoltam nem túl sok önbizalommal, mialatt megérkezett a pékség egyik dolgozója az említett süteményekkel, és egyéb pékárukkal.
Miután végeztünk a kipakolással, Olivia az ajtón található táblát megfordította, így már a „Nyitva” felirat fogadta a felénk járó embereket. Az idegesség, melyet percekkel ezelőtt még elég intenzíven éreztem, alább hagyott. Kezdtem feloldódni.
- Egyébként… - szólalt meg kolléganőm amint mellém lépett. - Nem sértődtem meg az előbbi miatt. Kifejezetten tetszett.
- Tényleg? - néztem rá értetlenkedve, mire bólintott.
- Az emberek - főleg az itteniek - általában a véka alá rejtik a valódi gondolataikat. Bírtam, hogy te nem teszed ezt.
- Nos, akkor jó, ugyanis sokszor nagyon szarkasztikus tudok lenni.
- Oh - nevetett fel -, hidd el, ahonnan én jövök, sokkal rosszabbat tanultam.
- Majd meglátjuk - vigyorogtam rá, amit ő is viszonzott.
Ahogy elkezdtek betérni hozzánk a vásárolók, egyre többet tudtam meg újdonsült kolléganőmről. Kiderült, az iskola mellett dolgozott a pékségben, ugyanis az egyetemen testnevelés szakosként volt jelen. Kétségeimet megszégyenítve jöttem rá arra, hogy egyáltalán nem olyan nehéz egy ilyen helyen dolgozni, mint ahogy én azt először elképzeltem. Amiatt, hogy ketten voltunk, sokkal gyorsabban haladtunk, és több szabadidőnk volt egy-egy vendég között. Mikor senki nem tartózkodott az üzletben feltakarítottuk a morzsákat a padlóról, és az asztalokról, majd visszatérve a pult mögé vártuk a napunk végét, ami pár órán belül el is érkezett, ugyanis mindketten részmunkaidős állásban dolgoztunk a pékségben.
Amint megérkezett a minket leváltó két alkalmazott, elpakoltuk a cuccainkat, és búcsút intettünk az épületnek erre a napra.
- Akkor holnap délután találkozunk - pillantottam Oliviára.
- Ne késs! - vigyorgott rám, majd ahelyett, hogy a parkoló felé vette volna az irányt egyenesen sétált tovább egy velünk egykorú lány irányába.
Meglepetésként ért a dolog, hogy egy barátságos ölelés helyett, gyors csókot nyomott a szájára. Zavartan fordultam el, és indultam meg az autóm felé, ahol aztán a gerlepár láttán sajnos eszembe jutott a már tizenegy napja eltűnt Damien Rollins.
Gondolatban jó párszor megbeszéltem magammal, hogyha végre keresni fog, nem ugrok rögtön a nyakába, hanem hagyom, hogy hasonlóan érezze magát, mint ahogy én is tettem. Bár sejtettem, valószínűleg nem sokáig leszek képes rá haragudni emiatt, ugyanis szívem mélyén jól tudtam az igazságot. Nagyon hiányzott már, hogy beszélhessek vele, hogy halljam a hangját, lássam és érezzem őt. Elakartam veszni kék szemébe nézve, de attól tartottam, talán ő nem is hiányolt engem a tizenegy nap alatt, sőt. Azt is elképzelhetőnek találtam, hogy pontosan amiatt nem keresett, mert rájött, nem szeretné komolyabbra fordítani a kapcsolatunkat.
A legrosszabb ebben az egészben az volt, hogy barátnőmnek sem szívesen meséltem Damien eltűnéséről, hiszen ki nem állhatták egymást, eddig ismeretlen okok miatt. Még azt sem mondtam el neki, hogy meg volt az első csókunk.
Ahogy beültem az autómba eldöntöttem, még egy kicsit húzom az időt a nagy beszámolóig, hiszen, ha Damien nem szeretne más lenni a számomra, mint egy barát, akkor kár lenne foglalkozni azzal, hogy én mit éreztem a csókunk után.
Nem kellett sokat kanyarognom a tágas utcákon, rövid időn belül már Nicole és Jamie háza előtt parkoltam, ugyanis parancsba kaptam, hogy be kell számolnom az első napomról a munkahelyemen. Amint lábam a földet súrolta rögtön észre is vettem barátnőmet, aki úgy tűnt, kertészkedett, mikor besétáltam a kapun.
- Nicole és a természet…milyen jó ezt látni - vigyorogtam, miközben felé ballagtam.
- Úgy mondod, mintha nem láttál volna még virágok közt.
- Hát, nem tudom felidézni az utolsó alkalmat. - Gunyorosan rám mosolygott, mire odaléptem hozzá, és nem törődve azzal, hogy a keze tele van virággal, és egy metszőollóval, megöleltem őt.
- Na, milyen volt? - kérdezte, miután elhúzódtam tőle.
- Ahhoz képest, hogy mennyire féltem, egész jó. Van egy nagyon szuper kolléganőm, Olivia. Kicsit rosszul indult a kapcsolatunk, de aztán a végére tök jól összebarátkoztunk. Aztán maga ez az egész munka sem annyira fárasztó, főleg mivel ketten vagyunk. Bár nagyon éhes vagyok, mert ma még nem ettem semmit, ugyanis nincs ebédszünetünk - hadartam el gyorsan, és láttam, Nicole alig bírta követni, amit mondok.
- Hű, örülök, hogy ennyire tetszik. Nem gondoltam volna.
- Igazából én sem.
- Akkor kellemeset csalódtál, ugye? - Bólintottam, majd folytatta. - Nekem is nagyon jól telt amúgy a napom. Olyan aranyosak voltak a gyerekek a kórházban. Kár, hogy te nem jöttél.
- Ilyen ez, mikor az embernek munkája van - sóhajtottam gondterheltséget imitálva. - Jamie bent van?
- Aha, a konyhában.
- Gondolom nagyon bánod, hogy ő főz helyetted is.
- Ilyen ez, mikor az embernek szakács a férje - utánzott le engem.
- Bánnád, hogyha beszélnék vele egy kicsit? - mutattam a ház felé.
- Nem. - Vállát megvonta, majd a földre dobta a kezében tartott virágokat, és megpörgette metszőollóját. - A tiéd.
Ahogy ezt kimondta, sarkon fordultam, és a kikövezett útszakaszon haladva beandalogtam az épületbe. Odabent sokkal hűvösebb volt, mint a szabadban. A falak és a bútorok fehérsége mindig is ártatlanságot sugalltak magukból, és folyton eszembe juttatták Nicole régi szobáját, ami hasonlóan rendezett volt, mint a közös hajléka férjével. Az úriember háttal állt nekem, ugyanis elmélyülten tevékenykedett a pulton, így mindössze akkor vett észre, mikor a konyhaszigetre könyökölve köszöntem neki.
- Szia, Jamie! - suttogtam, amire összerezzent.
- Muszáj volt a szívbajt hoznod rám? - kérdezte komoly arckifejezéssel miután felém fordult, én pedig elnevettem magam.
- Nem hagyhattam ki.
- Akkor viszont ne csodálkozz, ha tetted nem marad megtorlatlanul.
- Rendben - vigyorogtam továbbra is, majd a háta mögé pillantva észrevettem legújabb munkáját. - Na, jó. Azt hogy csináltad?
A piros és zöld almákat pohár alakúra faragta ki, belsejüket pedig kiszedte, és helyükre epret és szőlőt rakott. Az almák tetejét pedig virágmintára igazította, és úgy tűzte bele a gyümölcsök közé egy pálcika segítségével.
- Nem kell hozzá több, mint egy kis kézügyesség - nézett végig az alkotásain. - Praktikus megoldás, ha nem szeretsz mosogatni.
- Lenyűgöző. Én biztos nem tudnék ilyet készíteni.
- Köszönöm - mosolyodott el -, Nicole-nak csináltam, de ő még nem tud róla, szóval lehetsz te az első, aki megkóstolja. - A tálcáról felvett egy gyümölcsös kosarat, majd a kezembe adta.
- Ó, ez remek. Úgyis az éhen halás szélén állok.
- Erről jut eszembe! Milyen volt az első napod?
- Nem volt rossz - válaszoltam, majd a számba vettem egy epret. - Igazából, kérdezni szerettem volna valamit.
Meglepettnek tűnt, és kíváncsinak, amint a pultnak dőlt, és várta, hogy folytassam.
- Kicsit fura lesz, és ha nem akarsz, akkor nem válaszolsz rá, de… te mit éreztél, mikor összejöttél Nicole-lal?
Kérdésem feltétele után elbizonytalanodtam tervem ésszerűségében, de mivel Jamie válaszra nyitotta ajkát, már késő lett volna visszavonulót fújni.
- Mármint, mikor járni kezdtünk? - Bólintottam. - Hát, boldog voltam. - Látszott rajta, hogy nem igazán érti, miért kérdeztem ilyen nyilvánvaló dolgot.
- Amikor először csókolóztatok nem ijedtél meg?
- Nos, nem mondanám ijedtségnek, inkább meglepettségnek. Tudod te is, hogy előtte csak barátként tekintettünk egymásra, és hogy nekem még volt barátnőm, mikor összejöttem Nicole-lal, szóval váratlanul ért a dolog.
- Igen, emlékszem - tekintettem vissza gondolatban a múltba, mikor még középiskolába jártunk. - Évente váltogattad a barátnőidet.
- Ez nem igaz! - tárta szét karját sértődötten.
- Ó, tényleg, bocsi. Félévente. Vagy várj, nem is - nevettem-, három havonta.
- Aljas hazugság, amit most állítasz.
- Persze - bólogattam hitetlenül - Hány barátnőd volt?
- Nicole volt a harmadik.
- Mármint abban a hónapban?
- Ez botrányos. Megmentelek az éhen halástól, és még van képed sértegetni - tettetett felháborodást.
Ezen mindketten nevettünk, majd miután újra komolyra váltott az arckifejezésünk, folytattam a kérdezősködést, ugyanis, amit valójában tudni szerettem volna, még nem hangzott el.
- És mikor csókolóztatok, a következő napon megint kerested őt?
- Az a csók ébresztett rá, hogy szerelmes vagyok az egyik legjobb barátomba. Adni akartam magunknak egy esélyt, így mivel nem egy randevún történt a dolog, másnap elhívtam őt vacsorázni.
- Ahol megbeszéltétek, mi is van köztetek.
- Igen.
Jamie tisztában volt az érzéseivel, így nagy valószínűséggel Damien sem lehetett annyira tanácstalan azután, hogy lesmárolt a saját házamban. Ekkor kezdtem elhinni azt a teóriámat, miszerint a srác tényleg csak barátkozni akart velem. Csalódottan nyeltem le az utolsó falatokat is a gyümölcskosaramból, miközben végig gondoltam az előbb elhangzottakat. Végül arra az elhatározásra jutottam, ha Damien nem akar többet látni, én nem fogom ebben megakadályozni.
- Miért kellett ezt most elmondanom? - billentett ki a gondolkodásomból Jamie. - Fontolgatod, hogy visszatérsz pszichológiát tanulni?
- Valami olyasmi.
- Ebben az estben, örülök, hogy segíthettem - mosolygott rám, majd beletúrt hosszúra hagyott szőke hajába, és a hűtőbe helyezte a tálcát, melyen a gyümölcsök sorakoztak.
- Na, akkor én most megyek is - löktem el magam a pulttól. - Köszi, hogy válaszoltál ezekre. Sokat segítettél.
- Igazán nincs mit. Kikísérjelek?
- Nem kell, kitalálok. - Ajkam felfelé ívelt, ahogy egymás szemébe néztünk egy pillanatra, majd a kijárat felé vettem az irányt.
Amint kiértem észrevettem, hogy Nicole épp pár szál virágot kötöz össze egy szalaggal. Mikor mellé léptem, felém nyújtotta a fehér rózsákat, melyeket hirtelen megszámolni se tudtam, olyan soknak tűntek. A töviseket leszedte róla, így bátran vettem át tőle az ajándékot.
- Mi okból? - nézegettem meg a rózsákat. A szirmok néhol nedvesek voltak a locsolástól, így a kezem is hamar vizes lett.
- Mert olyan szépek.
- Köszönöm - mosolyogtam, majd búcsúzóul megöleltem őt. - Majd még jelentkezem.
- Sok szerencsét a második naphoz! - Megsimította a karomat, én pedig a csokor rózsával a kezemben mentem el autómig, ahova aztán beültem, majd a motor elindítása után otthonom felé vettem az irányt.
Bőröm bizsergett, végtagjaim remegtek. Éreztem, amint az alattam lévő talaj kicsit sem hasonlít a hálószobám padlószőnyegére, az ágyamra meg főképp nem. Kezemet ökölbe szorítottam, minek hála ujjaim közé keveredett valami puha, hideg, és nem sok jót kecsegtető anyag. Szemem ebben a pillanatban pattant ki, és néztem körbe. Azt hittem továbbra is álmodom, ugyanis, ami fogadott, egyáltalán nem az volt, mint amit lefekvés előtt láttam. Hajnalodott, én pedig első kézből élvezhettem ennek előnyeit, és hátrányait. Fogalmam sem volt, miként, de valahogyan kikerültem a házamból, és a belsőudvarig sétáltam az éjszaka kellős közepén. Egészen eddig a percig meg voltam arról győződve, hogy az alvajárás messze állt tőlem, ám más értelmes magyarázatot nem tudtam adni arra, mit csináltam pizsamában a nedves, és koszos földön. Ijedten álltam fel a talajról, és gyorsan letakarítottam magam, nehogy valami rovarral találjam szemben magam odabent. Ahogy a ház felé pillantottam, észrevettem a nyitott kertajtót, melyen kisétáltam az éjjel. A telek végéhez közel voltam, így jól láthattam a kerítés mögötti farengeteg között megbújó ködöt. Talpam elképesztően fázott a hideg földön, ezért gyorsan besiettem az épületbe. A kanapé előtti asztalon díszelegtek Nicole-tól kapott rózsáim, melyek finom illattal árasztották el az egész helyiséget. Az üvegajtónak dőltem, és gondolkodtam a történteken. Elég veszélyes akciónak bizonyult az alvajárás, hiszen ahhoz, hogy lekerüljek a hálószobámból végig kellett sétálnom a lépcsőkön is.
Délután a munkahelyemen is azon tanakodtam, miként tudnám elkerülni a hasonló balesetveszélyes éjszakai mutatványaimat, mikor Olivia megkopogtatta a vállamat.
- Mindjárt visszatérek. Ha jön valaki, csak nyugodtan szolgáld ki - mosolygott rám, mire bólintottam. - Egyébként, minden rendben? Nyúzottnak tűnsz.
- Korán felébredtem, és nem tudtam visszaaludni - sóhajtottam fáradtan. Együtt érző pillantásokkal méregetett engem, majd behátrált az épület hátsó részlegébe.
Nem voltam teljesen egyedül, ugyanis az asztaloknál jó pár ember fogyasztotta el a nálunk vásárolt ételt. Hallottam, amint a bejárati ajtó kinyílt. Mielőtt még az új vásárló felé fordultam volna egy mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy mások ne lássák rajtam a fáradtságot.
- Mit adhatok? - kérdeztem, miközben megpördültem. Kicsit nagyobb lendülettel, mint ahogy kellett volna, ezért meg kellett kapaszkodnom a pultban, nehogy elessek. - Damien? - Szemem elkerekedett, szívem kihagyott egy ütemet, annyira meghökkentem a srác láttán.
Tizenkettő nap telt el azóta, hogy láttam őt. Nem tűnt úgy, mint akinek baja esett volna. Vidám és életteli tekintete egy szekundumra elfelejtette velem, hogy ezelőtt még igencsak haragudtam rá. De aztán eszembe juttatta azt a csalódottságot, amit éreztem az elmúlt napokban, így ahelyett, hogy kedvesen bántam volna vele, megpróbáltam minél jobban érzelemmentes maradni.
- Mit adhatok? - tettem fel újból a kérdést, remélve, ezzel letörlöm az arcára kiült nagy mosolyt.
- Tényleg kérnem kell? - kérdezte vigyorogva, majd rákönyökölt a pultra, hogy közelebb lehessen hozzám, ám én nem adtam magam olyan könnyedén.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Hallottam, azt beszélik, ebben a pékségben dolgozik valami elképesztően gyönyörű, és dögös csaj, szóval egyből tudtam, hogy rólad van szó.
Alig bírtam visszatartani azt a mosolyt, mely bókolása hallatán kerekedett az arcomra. Tettem egy lépést hátra, majd nehezen, de újból feltettem a kérdést, amit minden vendégnek feltettünk.
- Mit adhatok?
- Magadat.
- Ha nem tűnt volna fel, éppen dolgozom - válaszoltam unottan, mire végre észbe kapott, és komolyra fordította a szót.
- Mikor végzel?
- Egyszer.
- Ne már, Amanda - biccentette oldalra a fejét. - Szeretnék beszélni veled.
- Gondoltál volna erre az elmúlt tizenkét napban - mondtam dühösen, majd annak érdekében, hogy ne lássam a reakcióját, ami talán elérhette volna, hogy megsajnáljam, hátat fordítottam neki.
- Hát, jó - szólalt meg halkan, de hangja mégsem tükrözött csalódottságot.
Pár másodperccel később megfordultam, és láttam, nem hagyta el a pékséget, mindössze, helyet foglalt az egyik asztalnál, ahonnan elszántan mosolygott rám.
- Megvárlak - tátogat nekem, nehogy valaki más is meghallja a beszélgetésünket.
Még hátra volt négy óra az itt eltöltött időmből, így szinte biztos voltam benne, nem kell sokat várni arra, hogy feladja. Teltek a percek, az órák, ám Damien egy tapodtat sem mozdult. Telefonját elővéve szórakoztatta magát, miközben én kiszolgáltam a vásárlókat, Oliviával együtt. Egy idő után neki is feltűnt, hogy a srác már órák óta ugyanott ült mindenféle rendelés nélkül. Emiatt odaszeretett volna menni hozzá, de én lebeszéltem róla, azzal az indokkal, hogy Damien engem várt, ami igaz is volt. Az idő csigalassúsággal telt el, ahogy közeledett a hat óra, egyre jobban kezdtem izgulni a rövid időn bekövetkező beszélgetés miatt. Mikor végre valahára eljött a zárás ideje én gyorsan elvégeztem a teendőket a pult mögött, míg Olivia elkezdett felmosni az asztaloknál. Damien ezt észrevette, és hogy ne legyen útban, felállt a helyéről, majd a bejárati ajtóhoz sétált. Miután végeztünk mindennel ledobtuk magunkról a kötényt, és mindketten kisétáltunk az épületből, a sráccal együtt. Olivia bezárta a helyiséget, aztán felém fordult.
- Majd holnap találkozunk - mosolygott rám, mire intettem felé, ő pedig lassan elsétált a parkolóba.
Damienre néztem. Nem tűnt letörtnek, fáradtnak vagy épp csalódottnak. Magabiztos volt, és eltökélt, szemében pedig játékosság csillogott.
- Nos, mit akarsz? - kérdeztem ugyanazzal a hangnemmel, mint ahogy pár órával ezelőtt is társalogtam vele.
- Hogy beszélgessünk.
- Most is azt csináljuk.
- Nem, te most veszekszel velem, amit meg is érdemlek. De szeretném elmagyarázni felszívódásom okait.
- Ó, szóval vannak okai. Azt hittem nálad ez mindennapos dolog, hogy miután lesmárolsz egy lányt, csak úgy eltűnsz.
- Ha hagyod, hogy megmagyarázzam, megérted miért nem jelentkeztem.
Nem láttam értelmét tovább húzni az időt, tudtam jól, nekem nagyon is hiányzott az elmúlt napokban, és úgy tűnt, ő sem önszántából hanyagolt el.
- Rendben. Mondd csak.
- Mit szólnál, valami csendesebb helyhez, ahol beszélhetnék?
- Például?
- Nálam?
Szívem hevesebben kezdett el verni, amint Damien meg se várva a válaszom, a kezem után nyúlt, majd megfogta azt. Nem ellenkeztem, mivel nem tudtam betelni az érzéssel, melyet közelsége váltott ki belőlem, ezért hagytam, hogy elinduljon velem lakhelye felé. Útközben egyikünk sem szólalt meg, élveztük, ahogy lassan, kézen foga sétálgattunk egymás mellett az utcán. Kisvártatva Damien megállt annál az épületnél, amire én is emlékeztem, majd zsebéből előhúzta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Előre engedett, így rögvest megtapasztalhattam a szürkeséget, mely a folyosón uralkodott. Előttünk egy társalgó ékeskedett, ahol narancssárga színű kanapék szúrták ki rögtön az ide tévedők szemét. Egy üdítő automata szolgálta ki a szomjazó egyéneket, és a szórakozni vágyó emberek akár olvashattak is a könyvespolcon található művekből. Damien óvatosan meghúzta a kezem, jelezvén, hogy kövessem őt felfele a lépcsőn. Ahogy felértünk az első emeletre, elfordultunk jobbra, majd a harmadik ajtónál megállt, és szégyenlősen rám pillantott, de nem szólt semmit. Amint kinyílt előttem az ajtó megcsodálhattam az elém táruló helyiséget. Alapjában véve a szürke színek domináltak. Rögtön, ahogy beléptünk a konyhával és a nappalival találhattuk szemben magunkat. Egy óriási könyvespolc vette körül a tévét, mely előtt bordó fotelek, és szürke kanapé helyezkedett el. Az étkező asztal világos barna volt, a székek pedig a falakkal megegyező színűek. A konyha bal oldalán, egy rövidebb folyosón lehetett valószínűleg megtalálni a hálószobát, és a fürdőt, a másik oldalon pedig egy gardróbszekrény díszelgett.
- Tetszik? - kérdezte, miután alaposan végigmértem a helyet.
- Igen, nagyon modern.
- Kérsz valamit? - A kanapéhoz invitált, majd amint leültem, megráztam a fejem, ezért helyet foglalt mellettem.
Tekintetem a polcokra vándorolt, ahol jó pár darab könyv, és kép volt felállítva. Magamnak megjegyeztem, hogy, amint végre kinyögte azt, amiért felhívott magához, megkérdezem, ki készítette az itt kiállított képeket.
- Szóval? - próbáltam jelezni számára, hogy már igazán belekezdhetne a mesélésbe.
Sóhajtott egyet, majd kezét végig húzta lábán.
- Nagyon nehéz erről beszélnem - szólalt meg, mire gyomrom görcsbe rándult, ugyanis elképzelni nem tudtam, mit akarhat mondani. - Emlékszel mikor elvittelek papírsárkányt reptetni?
- Persze - mosolyogtam rá bátorításképp.
- Azóta érzek valami megmagyarázhatatlant. Még sosem tapasztaltam ilyet. Mikor velem voltál ugyanúgy jelen volt bennem, mint mikor külön voltunk. Csak mindig másképp. Ha nem láthattalak folyton hiányérzetem lett és egy erősen szorító érzés jött létre a mellkasomban. Ha veled lehettem megkönnyebbültem, olyan boldog voltam, mint amit meg sem érdemelnék - sütötte le a szemét. - Röviden összefoglalva, megijedtem ettől az új érzéstől. Mert miután megcsókoltalak valami kis hang költözött a fejembe, ami folyton azt suttogta, hogy egy percre se hagyjalak magadra. Ezalatt a tizenkét nap alatt a mellkasomban lévő szorítás csak még rosszabb lett. Betegnek érzem magam! - nevetett fel kétségbeesetten. - Azt hiszem, végre megbosszultad, hogy annyiszor rád hoztam a frászt, ugyanis még életemben nem voltam ennyire megijedve valamitől.
A meglepettségtől hirtelen szóhoz sem jutottam. Nem kevés időbe telt, míg agyam feldolgozta az előbb hallottakat. Nem akartam megváratni őt, ugyanis szemébe nézve aggodalmat láttam. Kétségekkel telve, olyan volt, mint egy elveszett kisfiú. Ekkor eszembe jutott, hogy régen az árvaházban sosem érezhetett olyasfajta törődést, melyet én tudnék neki adni. A városlakói ki nem állhatták őt, meg sem szabadott volna lepődnöm azon, hogy még sosem érzett így senki iránt.
Ahelyett, hogy bármit is mondtam volna neki, gyengéden végig simítottam arcán. Közelebb hajoltam hozzá, mire ő oldalra döntötte fejét, és hagyta, hogy hosszú idő után újra megcsókoljam. Szinte azonnal viszonozta, miközben kezét derekamra csúsztatta. Hirtelen felindulásból lábamat átdobtam az övéin, majd kényelmesen helyet foglaltam ölében. Éreztem, amint mélyen szívja be a levegőt, de az, hogy egy pillanatra is leálljunk, egyikünk fejében sem fordult meg.
