2016. március 19., szombat

2. fejezet

Sziasztok! 
Először is szeretnék köszönetet mondani a sok kedves szóért, a születésnapom alkalmából, és a rengeteg dicséretért, ami az előző részhez érkezett. Elképesztő, hogy ennyien szeretitek már most a történetet, és remélem ez a továbbiakban is így lesz. Most pedig szeretnék rettegésekben gazdag olvasást kívánni a folytatáshoz!


Nicole













Don’t get too close
It’s dark inside
It’s where my demons hide




   Mobiltelefonom a padlón landolt, amit egy vörös színű tulipán mintájú szőnyeg díszített. Az érintés a vállamon azonnal arra késztetett, hogy teljesen hátraforduljak, amit egy kisebb botladozás után sikerült is véghez vinnem. A sötétség, mely nemrégiben még uralta a mögöttem lévő teret tovaszállt, amint megpillantottam a nálam egy fejjel magasabb férfi alakját.
Szemem elkerekedett és bekapcsolt bennem a vészjelző, így, ha az idegen személy nem nyitja beszédre az ajkát, a hozzám legközelebb lévő tárgyat használtam volna arra, hogy megvédjem magam tőle.
- Ne haragudj, nem állt szándékomban megrémíteni téged.
Mély, rekedtes hangja járta át a padlást, ami előbb a sikoltásomtól volt hangos. Szívem még mindig hevesen vert, és egy részem továbbra is azt szerette volna, hogy hozzá vágjak valamit, amivel egy időre elterelném figyelmét, utána pedig elmenekülnék. De a másik részem a bocsánatkérése hallatán kíváncsian várta a magyarázatot arra, hogy mit keresett barátnőm házában. Jobban mondva, az én házamban.
   Ijedt tekintettel figyeltem őt, minden egyes porcikáját alaposan szemügyre vettem, és boldogan állapítottam meg, hogy nem egy nagydarab, kigyúrt alakkal volt dolgom, hanem egy vékonyabb, ártalmatlannak tűnő, húszas éveiben járó sráccal. Haja sötét volt, akárcsak a varjak tollai, nem rég nyírathatta fel oldalt, ugyanis elég rövidnek tűnt. Pár darab kósza tincs lógott a szemébe, de őt ez nem igazán zavarta. Szeme a lelkemben dúló vihar alatti tenger kékségére emlékeztettek, melyen egy hajó hánykolódott érzelmeimmel együtt, amik abban a pillanatban, miközben megcsodáltam az előttem álló férfit, újra összegabalyodtak, hogy még véletlenül se tudjam megállapítani mit érzek a kialakult helyzettel kapcsolatban.
- Jól vagy? - amint újból észleltem mély hangját kicsit összerezzentem, és megpróbáltam visszarángatni a józan eszemet, hogy segítsen megoldani a problémámat.
Ekkor jutottak el a fülemig a még mindig vonalban lévő barátnőm mérgelődő szavai, ezért villámgyors mozdulattal hajoltam le a készülékért, és szóltam bele meg se várva míg Nicole befejezi monológját arról, hogy mennyire nem vicces, amiért megpróbáltam ráijeszteni.
- Bocsi, most mennem kell. Szia! - kinyomtam őt, majd zsebre dugtam a telefont.
Tekintetemet az idegenre emeltem, és megpróbáltam minél határozottabbnak tűnni, viszont elcsukló hangom elárulta, hogy az általában magabiztos énem zokogva kuporog egy sarokban.
- Te meg mi az ördögöt csinálsz itt?
Hirtelen nem is tudtam mire kéne először rákérdeznem. Természetesen fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy mi a neve az előttem álló személynek, de azt jobban szerettem volna megtudni, hogy mit keresett a házamban.
- Én itt élek - válaszolta egyszerűen, és láttam rajta, hogy meglepte a kérdésem, de valószínűleg nem annyira, mint engem a válasza.
Biztos voltam benne, hogy Nicole azt mondta senki nem élt ezen a helyen mióta fel lett újítva a ház. Homlokán ráncok jelentek meg, amint észrevette, hogy mennyire meghökkentem a felelete hallatán. Kezét széttárta, és úgy szólalt meg újra.
- Ez az én házam.
Nem tűnt mérgesnek, sőt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy jól szórakozik a megrémült arcom láttán, és a hirtelen feltűnő félmosoly be is bizonyította az állításom.
- Nem hiszem, ugyanis ez az én házam! - jelentettem ki összeszedetten, és éreztem, visszatért belém a bátorság, minek hála tettem felé egy lépést, jelezvén, hogy nem félek tőle.
Tisztában voltam a képességeimmel. Igaz sosem jártam önvédelmi órákra, de a nővéremmel való verekedéseinknek hála elég erősnek hittem magam ahhoz, hogy elintézzek egy hozzá hasonló, vézna férfit. Leutánozva őt, én is egy mosolyt varázsoltam arcomra, aminek láttán elvigyorodott.
- Akkor legyen a mi házunk - hangja gyengédebb volt, mint eddig, emiatt először kissé megszeppentem, főleg miután eljutott tudatomig a válasza.
- Elmondanád, hogy mégis ki a halál vagy? - kérdeztem kissé ingerülten, ugyanis nem tetszett, hogy egy betörő, aki azt állítja abban a házban él, ahol én is, megpróbál flörtölni velem.
- Elárulom a nevem, ha te is a tiédet.
Éreztem, hogyha elkezdek ellenkezni nem fogja beadni a derekát, ezért úgy döntöttem, elárulom neki a nevemet.
- Amanda Safford. Te jössz!
Pupillái összeszűkültek, és valamiért feszültebbé vált a hangulata, emiatt pedig újból inába szállt a bátorságom.
- Damien.
Csak ennyit mondott. Arckifejezésemmel próbáltam arra ösztönözni, hogy árulja el vezetéknevét is, de mint, aki nem értené mit akarok, meg se szólalt.
- Csak ennyi?
- Egyelőre legyen ennyi elég.
Hitetlenkedve nevettem fel.
- A rendőrségen is ezt mondod, miután elvittek innen, amiért betörtél a házamba?
- Én nem törtem be ide, hiszen itt élek.
Nem nézett ki úgy, mint aki hazudna, ezért a rendőrség riasztását egy időre elvetettem.
- Nekem azt mondták nem lakik itt senki. Ezért is jöttem ide. És nem igazán láttam lent a cuccaidat sem. Nekem pedig kulcsom is van mindenhova - zsebemből előhalásztam a kulcscsomót, majd felé tartottam a tárgyat. Miután alaposan szemügyre vette a szobákat nyitó kulcsokat megadóan sóhajtott.
- Gondolom akkor szeretnéd, hogy elmenjek.
Kezdtem azt hinni, hogy ez az egész csak egy nagy félreértés lehet. Nicole biztos elfelejtette megemlíteni, hogy lakott itt valaki, aki szemmel láthatólag még nem állt készen megválni a ház biztonságot nyújtó falaitól.
- De ugye lesz hova menned?
Hirtelen magam sem tudtam, miért, de bekattant nálam valami, és megesett a szívem a csupa sötétséget sugárzó, de mégis angyali külsővel megáldott férfin, amint ráeszméltem, hogy lehet azért maradt itt, mert máshol nem lehetne fedél a feje felett.
- Ne aggódj, nem kerülnék a híd alá - vigyorgott szórakozottan.
Valószínűleg arckifejezésemből jöhetett rá, hogy min járt az eszem, ezért megpróbáltam érzelemmentes maradni.
- Akkor pedig kívül tágasabb, hacsak nem szeretnéd, hogy rendőrt hívjak.
Nem reagált, egyszerűen csak megtartotta azt a szemtelen vigyort az arcán, amit, ha sokáig kellett volna néznem egy idő után arra késztetne, hogy pofon vágjam. A padlásfeljáróhoz hátrált, ezért követni kezdtem, majd mikor lába újra a hosszú folyosó padlóján állt, én is elkezdtem lemászni. Félszemmel arra figyeltem, nehogy félre lépjek, közben pedig elkalandoztam a gondolataim rengetegében, és szembe találtam magam egy megválaszolatlan kérdéssel, az idegennel kapcsolatban.
- Mit csináltál a padláson? - kérdeztem, miután az utolsó lépcsőfokról leléptem. Gondoltam jobb, ha felveszem vele a szemkontaktust, így felé fordultam, ám arra nem számítottam, hogy egy-két centire áll tőlem.
Tekintete elvesztette azt a ragyogást, amit odafent láthattam, szabályszerűen ijesztő volt, amikor pillantásunk találkozott.
- Hallottam valamit. Azt hittem van oda fent valaki - válaszolta sejtelmesen, majd egy sóhaj után szeme újból visszanyerte a csillogást.
- Érdekes. Én is azért mentem fel, mert azt hittem van oda fent valaki.
Kezdtem úgy érezni, hogy gúnyolódni próbál.
- Lehet van még fent valaki, meg kéne nézned - a padlásfeljáróra meredt, majd újból rám. Ekkor vált még biztosabbá, hogy gúnyolódik rajtam, ami miatt muszáj volt hasonlóképpen viselkednem vele szemben.
- Biztos vagyok benne, hogy az élősködő barátaidat, majd egy rágcsálóirtó elintézi helyettem - megpróbáltam minél utálatosabb hangnemben beszélni hozzá, és hogy még sikeresebb legyek, egy rosszindulatú mosoly ült ki arcomra.
- Ne bántsd őket. Ők az egyetlenek, akik megértenek - felelte kétségbeesetten.
- A patkányok?
Hiába próbáltam türtőztetni mosolyomat, miután hevesen bólogatni kezdett, egyszerűen muszájnak éreztem, hogy elnevessem magam.
- Rendben, majd utánad küldetem őket.
Hálás mosolyra húzta ajkát, majd elindultunk mindketten a földszint felé vezető lépcsőhöz. Egy újabb kérdés villant fel a fejemben, ami miatt meg kellett törnöm az eluralkodó kellemes csendet.
- Nincsenek cuccaid, amiket magaddal kéne vinned?
Nem válaszolt rögtön, amit igazán gyanúsnak találtam.
- Minden holmim a lakásomban van.
Megtorpantam. Ha eddig nem értettem mi történik körülöttem, akkor abban pillanatban már tényleg elvesztettem a fonalat. Hogyha volt egy másik lakása, akkor mégis miért ebben a házban találtam rá?
- Akkor miért nem abban a lakásban élsz?
- Csak körülnéztem itt, hogy minden rendben van-e - válaszolta nem túl magabiztosan.
Azt követően, hogy leértünk a lépcsőn és elhaladtunk a bőröndjeim mellett, hamar a bejárati ajtóval találtuk szembe magunkat. Kezemet a kilincsre tettem, és kinyitottam az ajtót, melynek köszönhetően hideg levegő áramlott be odakintről. Az ég enyhén borús volt, a vihar közel járhatott már, de semmiképp nem akartam tovább egy légtérben lenni vele, hiszen nem is ismertem őt. Igazság szerint Nicole-on és Jamie-n kívül mást nem tudtam volna keresni, ha beszélni akarok valakivel, és nem igazán szerettem volna folyton a nyakukon lógni, tehát egy idő után úgyis el kellett volna kezdenem barátkozni más emberekkel.
- Amúgy... - kezdtem bele mondanivalómban, ami miatt lassan felém emelte tekintetét. - Mivel nem sok mindenkit ismerek itt, párszor összefuthatnánk.
Annak érdekében, hogy minél természetesebbnek tűnjek, neki dőltem az ajtófélfának, ám valami azt súgta, hogy ez póz sokkal inkább volt természetellenes, mintsem normális.
- Remek ötlet! - mosolygott sokat sejtetően, majd kilépett az ajtón. - Hamarosan látjuk egymást, Amanda Safford! - fordult felém.
- Alig várom Damien „Nem Mondom El Mi A Vezetéknevem Mert Ez Így Menő”! - válaszoltam, mire elnevette magát, és lassan elsétált a kúriától.
Az ajtó csukódása után nagy levegőt vettem, és próbáltam úgy tenni, mintha az elmúlt tíz perc mindennapi eseménynek számítana az életemben. Hirtelen nem is értettem, mit gondoltam pár pillanattal ezelőtt. Barátkozni próbáltam egy idegen férfival, aki valószínűleg hazudott arról, hogy mit csinált a házamban. Ez az egész nagyon nem vallott rám, ezért megígértem magamnak, hogy a lehető legtávolabb tartom magamtól Damient. A maradék két bőröndömhöz siettem, majd felcipeltem őket az emeletre, ahol megpróbáltam eligazodni a sok szoba között. Először a jobb oldalra nyíló szárnyat kezdtem el felfedezni, ahol összesen öt darab szobaajtót számoltam meg. Egyenként benyitottam mindenhova, és boldogan vettem észre, hogy mindegyik egy hálószobába vezet. Próbáltam megtalálni a legjobbat, ám az összes ugyanolyan volt, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy ezek csak vendégszobák lehetnek. Miután végig értem a folyosón, megfordultam, és elindultam a szembe lévő szárny felé. Míg sétáltam, megcsodáltam a falakon lévő festményeket, melyek közül az egyik nagyon gyorsan szemet szúrt. A képen lévő építmény meglehetősen hasonlított, arra amiben álltam, és mivel a házat körülvevő környezet is nagyon hasonlított a festményhez gyorsan rájöttem, hogy ez a kép a felújítás előtti állapotában ábrázolja a kúriát, mielőtt még a tűz felemésztett volna mindent. Nicole jó párszor rákérdezett, hogy nem találom-e majd kényelmetlennek a házat a múltban történt események miatt, amire általában nemleges választ adtam, de a szívem mélyén a tudat, hogy az épület egyik lakója a tűzbalesetben meghalt, és hogy családomat én is hasonló körülmények között vesztettem el, furcsa érzést keltett bennem.
Amikor egy áprilisi éjszakán arra az elhatározásra jutottam, hogy alvás helyett meglátogatom az egyik szórakozóhelyet barátaimmal a saját életemet mentettem meg. Legalábbis ezt kellett, hogy gondoljam. Viszont mindig eszembe jutott az, hogy mi lett volna ha, otthon maradok? Talán időben észrevettem volna, hogy a bútorok lángra kapnak? Megtudtam volna menteni a családomat, vagy én is arra a sorsra jutottam volna, mint ők?
   Tekintetem azonnal elkaptam a festményről, hogy eltereljem a gondolataimat. Mielőtt még könnyeim eláztatták volna szememet gyorsan megindultam a másik folyosóra, ahol aztán az első ajtó kinyitása után megtaláltam azt, amit kerestem. Kellemes illat csapta meg az orromat, mikor beléptem a főhálószobába. A falak világos színű, csíkos tapétával voltak lefedve, ami tökéletesen passzolt a fehér színű padlószőnyeghez. Közvetlenül az ajtó melletti sarokban egy barna fotel volt elhelyezve, aminek oldalán pedig egy szintén fehér színű kandalló díszelgett. Felette egy újabb festmény volt felakasztva egy tóról, ami nagyon azt súgta, hogy a ház területén található. A kandalló tetején egy kis tükör, pár darab hó gömb és angyalokat megformáló szobrocskák voltak felsorakoztatva. Úgy éreztem magam, mint Nicole régi szobájában. A szobának külön fürdője is volt, ami első ránézésre nagyon tágasnak tűnt. Pontosan az ajtóval szemben,- amin nem rég beléptem - volt az óriási üvegajtó, ami az erkélyre vezetett. Bőröndjeimet megállítottam a fal mellett, majd kinyitottam az erkély ajtót, ahol aztán gyönyörű kilátás tárult elém. Sejtéseim beigazolódtak, a kert mérete megegyezett egy kisebb városi parkkal, amit abban a pillanatban egyáltalán nem bántam. Nem messze a terasztól egy medence volt beépítve, melynek közelében virágok feküdtek a zöld pázsiton. Bokrokkal körbe vett kis útszakasz vezetett el a festményen is látható tóhoz, melynek végében egy terebélyes fűzfa állt. Olyan érzés kelt bennem életre, aminek köszönhetően sosem akartam volna elhagyni ezt a helyet.
Miután abbahagytam a gyönyörködést felfedeztem a ház többi helyiségét is. Találtam egy külön dolgozószobát, még kettő darab fürdőszobát, és még egy különlegesen szépen feldíszített hálószobát, amit valószínűleg gyerekeknek rendeztek be. Az alsó szinten az óriási nappali mellett volt az étkező, és a konyha, ami egész modernek tűnt, csak úgy, mint újdonsült hajlékom többi része. Mikor rájöttem, hogy a hűtőben nincs semmi étel eszembe jutott, Nicole külön szólt arról, hogy nekem kell majd bevásárolnom. Miután elfogadtam a tényt, hogy aznap üres gyomorral hajtom álomra a fejem, felmentem a hálószobámba kipakolni a ruháimat és a többi cuccomat.
Este kilenc óra körül döntöttem úgy, hogy abbahagyom a tévézés közben folytatott gépezést, így miután kikapcsoltam mindkét készüléket gyors pillantást vetettem a telefonomra, ahol még válaszoltam Nicole üzenetére, majd az ágyam melletti éjjeliszekrényre helyeztem mobilomat. A lámpa fénye kialudt, és teljes sötétség lepte el a szobát, mindössze a Hold világított be az erkély ajtón. Kinyújtózkodtam a feltűnően kényelmes ágyon, és nyakig betakaróztam a puha és meleg pléddel. Valami oknál fogva csak azon járt az eszem, hogy vajon Damien is ebben az ágyban aludt, vagy pedig valamelyik másik szobában. Nicole-nak még nem beszéltem a történtekről, jobbnak láttam, ha személyesen mondom el neki, hogy valaki lakott előttem a házban, és ezt elfelejtette nekem megemlíteni. Látni szerettem volna az arcát. Kellemes csend telepedett rá a házra, aminek hála szempillantás alatt elmerültem álmaim tengerében.
Hideg szellő hatolt be takaróm alá, és hallottam, amint szobám erkély ajtaja lassan csapódik vissza helyére. A padlószőnyeg szálai összefonódtak, minek köszönhetően észleltem a felém közeledő óvatos lépteket. Ágyam vége lassan kezdett el lesüppedni, ebből tudtam biztosra, hogy valaki van velem a szobában. Egyre közelebb éreztem magamhoz az illetőt, tisztában voltam vele, hogy védtelen testem felett tornyosul, de szememet sehogy sem bírtam kinyitni, mintha összeragadtak volna. Szívverésem gyorsulni kezdett, legszívesebben sikoltásommal törtem volna meg a házban eluralkodó csendet, hátha valaki a segítségemre siet, ám mindössze akkor hagyta el ajkamat segélykiáltás, mikor a felettem lévő személy hideg keze torkomat kezdte el szorongatni.

12 megjegyzés:

  1. Huhhh...azt sem tudom hol kezdjem.
    Bevallom nem találkoztam még olyan horror bloggal amitől ennyire megijedtem volna. És ez fogott meg benne a legjobban. Még csak a történeted elején tartasz, de én már beijedtem. Félve gondolok arra, hogy mi lesz ezután, majd késsel a kezemben fogom elolvasni a részeket vagy mi?!😂
    Amanda helyében én nem költöztem volna be. Azon nyomban elvetettem volna az ötletet, hogy megtudtam a házban élő emberek - egy kivétellel - mind relytélyes módon meghalt. Azért egy, mert szerintem az a fiú aki a tűzeset után eltűnt megegyezik Damken személyével. Ne kérdezd hogyan lehet, ez vsak egy megérzés. Nekem tetszik Damiennek eh az oldala, habár leht, hogy ez most csak egyszeri alkalom volt. Kíváncsi vagyok ki akarja megfojtani Amandát.
    Sieeeeeeeesssss😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:D
      Először is elképzeltem, ahogy bárki is késsel a kezében megy aludni a rész elolvasása után, és nagyon jól elnevetgéltem rajta.xD Másodszor pedig, teljesen igazad van. Én sem költöztem volna be, de Amanda merész csajszi. És a ház sem ugyanaz, amiben elhunytak az akkoriban ott élők, bár ez még mindig elég rémisztő lenne a számomra is. Viszont azt ne feledd, hogyha úgy vesszük igazából ketten nem haltak meg rejtélyes módon, hiszen az előző részben megtudtuk hogy Nicole dédnagymamája még a tűzeset előtt elhúzta a csíkot a házból, a fia, akiről te is szót ejtettél most, pedig simán csak eltűnt a tűz után, az pedig majd kiderül, hogy mi volt a kisfiú neve, és hogy mi is történt vele pontosan.;)
      Örülök, hogy tetszik Damien személyisége, megnyugtatlak, hogy a történet nagy részében hasonlóan fog viselkedni.:3 És azt hiszem Amanda is nagyon kíváncsi kiakarja megfojtani, majd a következő fejezetben kiderül:D

      Törlés
  2. Kiráááály!És a tanácsomat is megfogadtad!xdd Nagyon tetszett az új rész,és kicsit befoscsiztam a fojtogatótól..xd Hajj..miért érzem úgy hogy Damien az?xdd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:D
      Még mindig nagyon örülök, hogy tetszett, bevallom jó magam is megijedtem a rész írása közben, sőt! Késő éjjel volt már mikor elértem a fejezet végéhez, és hogy megkíméljem magam egy álmatlan éjszakától inkább megvártam a másnap délutánt, hogy befejezzem az írást.:D És fogalmam sincs miért gyanakszik mindenki szegény és ártatlan Mr. Szexire.:DD

      Törlés
  3. Huh, imádtam minden sorát! *-* Fantasztikusan írsz, már alig várom a jövőhét szombatot.. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:D
      Köszönöm szépen, nagyon boldog vagyok, hogy neked is tetszett.:3

      Törlés
  4. Wáó!:D
    Megnyugtatlak en is megijedtem az olvasasa kozben bar most delelott van es nem is vagyok egyedul de mindegy:D
    Igazabol nemtudom mit irhatnek de gondoltam azt az egy dolgot muszáj megosztanom: mar most imadom Mr.TitokzatosanSzexyt😂❤

    VálaszTörlés
  5. Szia!:D
    Örülök, hogy ez a rész is megrémített téged, és annak is nagyon örülök, hogy ugyanaz a kedvenc szereplőnk, ugyanis én is imádom Mr.TitokzatosanSzexyt.:D❤

    VálaszTörlés
  6. Szia! :)
    Hát hűűűűű.....Most találtam rá a sztorira és IMÁDOM! Nagyon egyedi szerintem ajjj még annyira hatás alatt vagyok, úgy várom a kövi részt. A hapsikát pedig már most imádom :D Jöhetne már a kövi rész :D
    Fantasztikusan írsz! Egy pici megjegyzés/kérés lehetne egy hangyányit nagyobb betűméret? :) Olyan pici, hogy megnehezíti az olvasást

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:D
      Köszönöm szépen, dicséreted rettenően jól esik, és örülök, hogy sikerült veled is megszerettetnem a történetet és Mr. Szexit is.:DD A betűméret a blogger szerint normál méretű, és ha nagyobbra állítanám akkor hasonló lenne, mint a fejezet elején található idézet, ami szerintem nem mutatna jól, de azért megpróbálok kitalálni valamit annak érdekében, hogy még élvezhetőbb legyen az olvasás mindenki számára.:3

      Törlés
  7. Őszinte leszek: utálom a horrort. UTÁLOM. Mert félek, és meghalok, annyira félek, kell hozzá takaró meg párna, meg lámpa és ilyesmi, hogy merjek aludni este. De csajszi, ez a blog... eszelős, ütős, ijesztő és aaa. Imádom.
    És én is megijedtem. De kajak. KI EZ A DAMIEN? MILYEN HANG VOLT A PADLÁSON? MOST ÁLMODOTT VAGY MIZU? Fogalmam sincs, hogyan, de mintha mögöttem is lenne valami Damien. Jó, nem, ez csak a zongora. Várj, mióta van zongoránk?
    Siess a résszel, puszillak meg ilyesmi:D
    xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:D
      Én imádom a horrort, ugyan az utána következő "nem merek elaludni, minden kis nesztől frászt kapok" állapotot már kevésbé.:DD Viszont nagyon örülök, hogy annak ellenére, hogy a műfajt nem annyira kedveled, a blog mégis megfogott téged is, csak úgy mint egy horror-kedvelőt.:D Kérdések, kérdések után...nos mindenre választ kapsz a következő fejezetekben, ettől nem kell tartani.:D És nem tudom te hogy vagy vele, de én örülnék egy Damiennek a szobámban.xdd A zongorát pedig én küldtem ajándékba, a sok dicséretért.:o

      Törlés