2016. április 26., kedd

8. fejezet

Sziasztok!
Egy kis meglepetéssel érkeztem hozzátok most, tekintettel arra, hogy mennyire hálás vagyok, azért mert ti, drága olvasóim velem vagytok.Az előző fejezetben inkább Nicole-ra koncentráltam, ám itt az ideje, hogy megismerjétek Silvermead legutáltabb személyét, aki mégis pillanatok alatt levette lábáról főhősnőnket. Bevallom, annyira tetszett ez a rész, hogy rögtön megakartam veletek osztani, tehát ez is közrejátszik abban, hogy most itt vagyunk.:D Ezen kívül már csak egy rész választ el bennünket az emlegetett tizedik fejezettől, amiben végre igazán lecsap a vihar Silvermead lakosaira. 
Jó olvasást!


Nicole







I'm your biggest fan
I'll follow you until you love me...







Az erős széllökés miatt a tervezettnél hangosabban csapódott be mögöttem a telefonszerviz ajtaja, amint én kitettem onnan lábamat. Megilletődve pillantottam vissza a bent dolgozókra, akik közül az egyik idősebb nő láthatólag eléggé megijedt a semmiből jött hangzavar miatt. Egy gyors bocsánatot tátogtam, majd sietősen távoztam az épülettől. Ahogy lesétáltam a pár lépcsőfokon a járdáig, előhúztam zsebemből régi telefonomat, és bekapcsoltam, ugyanis az elkövetkezendő két napban rákényszerülök a készülék használatára, ameddig a másikat megjavítják. Beletelt egy kis időbe míg életre kelt, ám amint sikeresen működőképes állapotba került, boldogsággal a szívemben tettem vissza a kabátzsebembe. Előző nap, miután megkaptam Nicole-tól a képeket egészen belemerültem a nosztalgiázásba, így huszonnégy órán keresztül nem tudtam fogadni a hívásokat. Nem mintha olyan sokan keresnének, bár volt valaki, aki igencsak hiányzott. Mivel Damien mobilszáma nem volt meg nekem, így mindössze a közösségi oldal segítségével tudtam elérni őt. Autómnak neki támaszkodva léptem be a fiókomba, majd kerestem rá a srácra, akinek aztán azonnal küldtem is egy üzenetet. 

Szia, a városban vagy? :D

Míg várakoztam arra, hogy választ kapjak a kérdésemre felpillantottam telefonomból, és tekintetem az előttem álló oszlopra szegeződött. Egy hirdetés szövegét olvashattam el, miszerint a Süti Morzsák névvel ellátott pékség eladót keres magának, azonnali kezdéssel. A papírlap alján pár darab letéphető cetlire feltehetőleg az üzlet mobilszáma volt felírva, amik közül egyet, hirtelen ötlettől vezérelve le is téptem. Bár szüleim örökségéből még volt tartalékom, nem igazán szerettem volna tovább lógni barátnőm nyakán, így szívesen néztem volna már magamnak saját lakást. Ám valami okból kifolyólag eddig nem túl sokat találtam. A biztonság kedvéért az egész reklámozó lapot letéptem az oszlopról, majd a kocsimba dobtam azt. A kezemben lévő telefon rezegni kezdett, jelezvén, hogy Damien végre válaszolt az üzenetemre. 

Csak nem találkozni szeretnél? :3 

Szememet megforgatva vigyorodtam el, mielőtt még bepötyöghettem volna a feleletem. 
Talán…;) 

Az igazat megvallva nagyon is szerettem volna vele találkozni, ugyanis amióta Silvermeadben vagyok Damien az, aki képes megnevettetni a szürke hétköznapokon, amikből az utóbbi időben elég sok volt a közelgő vihar miatt. Ahogy a küldés gombra nyomtam, alsó ajkamat kezdtem el finoman harapdálni. Hirtelen vállamon megéreztem valakinek az érintését, ezért gondolkodás nélkül fordultam a hátam mögé, és találtam szemben magam az egyetlen emberrel, akivel barátkoztam ide érkezésem óta. 
Din jävla idiot! - szaladt ki a számon egy elég durva káromkodás, amiért hálát adtam az égnek, hogy Damien nem beszél svédül.  
- Szerintem nem akarom tudni, hogy mit jelentett ez a mondat - vigyorgott rám önfeledten. - Nem állt szándékomban megijeszteni…annyira. 
- Most kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy követsz mindenhova. 
- Igazából csak a szemben lévő boltban voltam - mutatott az utca túloldalán lévő üzletre-, aztán megláttalak, és gondoltam megleplek. 
- Milyen figyelmes - válaszoltam azt színlelve, mennyire lenyűgözött. - Csináltál valamit a hajaddal? - Hogy közelebbről is megszemléljem a háta mögé pillantottam, és rájöttem, hogy nem tévedtem. Hátul már nem volt olyan hosszú, mint két nappal ezelőtt, és a szemébe se lógtak már annyira a fekete tincsek, ámbár oldalt még mindig fel volt nyírva neki, amit egyáltalán nem bántam. 
- Tetszik? - kérdezte, és éreztem hangjában a kételyeket. 
Elvigyorodtam, ugyanis támadt egy olyan érzésem, hogy leginkább engem szeretett volna levenni a lábamról új frizurájával, amire egyébként semmi szüksége nem volt. 
- Igen. 
Ajka felfelé ívelt, megkönnyebbült. 
- Szóval, miért szerettél volna találkozni? - dőlt neki az autómnak a jobb vállával. 
- Unatkoztam. Nicole suliban van, és nekem nincsenek más barátaim - biggyesztettem le számat, mire elgondolkodott. 
- Azt hiszem, van egy ötletem, mit csinálhatnánk. - Arckifejezésemmel próbáltam ösztönözni arra, hogy folytassa, de nem tette. - Legyen meglepetés. Na, gyere! 
Megfordult, majd elindult a túloldalon leparkolt autója felé, én pedig követni kezdtem. Miután beszálltunk a járműbe, megláttam egy fehér zacskót, melybe kíváncsian kukkantottam bele. 
- Fényképezőgép - lőtte le a poént Damien, mielőtt még saját magamtól jöhettem volna rá a csomag tartalmára. 
- Magadnak vetted? 
- Ki másnak? Tudod, nekem sincsenek olyan jó barátaim - válaszolta, ám nem tűnt túl szomorúnak emiatt. 
- Akkor mi igazán összeillünk. 
Elmosolyodott, majd felém emelte tekintetét. 
- Téged szeretni fognak, ha egyszer megismernek. 
- Saját tapasztaltból mondod? - álltam a pillantását, amivel szinte a lelkembe látott. Vágytam arra, hogy azt felelje: igen! De nem válaszolt, hanem halkan kacarászva elfordult, és beindította autóját. 
Kicsit csalódott lettem amiatt, hogy nem adott egyértelmű visszajelzést a bennem felmerülő kérdésekre, viszont ennek ellenére kedvemet egyáltalán nem vette el attól, hogy kiismerjem őt, tetőtől-talpig. Nem sokáig kanyarogtunk a tágas utcákon, hamarosan megállította a motort, én pedig érdeklődően néztem ki az ablakon, és amit láttam, nem igazán nyerte el a tetszésem. 
- Játékbolt? 
- Ne tévesszen meg a külső. Azt hitted csak neked lehetnek drogos barátaid? - kérdezte szórakozottan, utalva arra a kijelentésemre, mikor tegnapelőtt nem elárultam el neki, kit kell meglátogatnom. - Mindjárt jövök. 
- Ne várakoztass meg! - tekintetünk egy pillanatra találkozott, és éreztem, bőröm bizseregni kezdett, mellkasom pedig melegséggel telt meg igéző szeme láttán. 
Míg ő az üzletben tevékenykedett nekem alkalmam nyílt arra, hogy egy kicsit körül nézzek az autóban. A terepjáró hátulja meglehetősen nagynak tűnt, az üléseket fekete kárpit borította be, a kormányt pedig egy vörös színű skorpió tette különlegessé. Váratlanul ért a díszítőelem megtalálása. Először éreztem megnyugvást a szüleimre emlékeztető tárgy láttán, ugyanis eddig akárhányszor rájuk gondoltam az elmúlt hónapokban mindig fájdalom, és keserűség vette át a hatalmat felettem. Tisztán emlékeztem apa autójára, hiszen mikor kezdetben a vezetéssel próbálkoztam az ő járgányát használtam. Lelki szemem előtt ott lebegett a kép, hogy neki is hasonló kormányvédője volt, mindössze annyi különbséggel, hogy a mi skorpiónk fehér színű volt. Nővéremtől, Hazeltől kapta utalva a saját horoszkópjára. 
Oldalra pillantottam, ám Damien még mindig a boltban vacakolhatott, ezért megfontolt lassúsággal nyúltam bele a fehér szatyorba, ami a nemrég vásárolt fényképezőgépet rejtette. Fogalmam sem volt arról, hogy szeret fényképezni, ám a gép márkája láttán biztos lettem abban, hogy nagyon komolyan foglalkozik a fotózással. Vigyázva nyitottam fel a doboz tetejét, ami elém tárta a fényképezőt, és kapva az alkalmon, hogy Damien még nem került elő, gyorsan bekapcsoltam azt. A menüben való kutakodás után elém tartottam a készüléket, és fotózni kezdtem magamat mindenféle vicces, vagy épp komoly mimikámat megmutatva ezzel a tulajdonosnak. Amint végeztem gyorsan visszacsomagoltam a gépet, ügyelve arra, hogy Damien még véletlenül se sejtsen semmit az akciómról. Pár perccel később végre kilépett az üzletből, majd ahogy megindult felém nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Nem értette mitől van ilyen jó kedvem, de nem is sokáig faggatózhatott, ugyanis miután gondosan eltette a cuccokat, amiket a játékboltból hozott, én próbáltam meg minél többet kihúzni belőle a tervével kapcsolatban, kevés sikerrel. 
Utunk előrehaladtával a körülöttünk lévő épületek egyre csak ritkultak, aztán pár szekundum elteltével teljesen kietlenné vált mellettünk minden. A házak helyét átvette a természet, ami jelenesetben zöldellő rétet jelentett a jobb oldalon, míg a másikon terebélyes fákat, melynek leveleit az erősödő szél igencsak nagy odafigyeléssel ringatta. Beletelt egy kis időbe, míg ráeszméltem, hogy Silvermead határánál vagyunk, azon a helyen, ahol pár héttel ezelőtt először gurultam be, és ütöttem el majdnem egy szerencsétlen állatot. Egy jobb oldali elágazásnál az autó kerekei lefordultak, így az aszfaltos utat magunk mögött hagyva döcögtünk a poros, és bukkanókkal teli szakaszon. Még elég közel voltunk az autóúthoz mikor Damien leállította a kocsit, és a monoton búgás elhalkult. Izgatottan pillantottam felé, egyáltalán nem féltem a kialakult helyzet miatt, mivel valami okból kifolyólag olyasfajta bizalmat ébresztett bennem, amit másoknál csak hosszú hónapok után tapasztaltam, még Nicole-nál is. 
- Készen állsz? - kérdezte felém fordulva. 
- Mégis mire? - Elmosolyodott, és bal tenyerét finoman a térdemre helyezte. 
- A szórakozásra - kezét hirtelen felkapta a lábamról, majd kikapcsolta a biztonsági övemet, sajátjával együtt.  
Amint kiszállt a kocsiból a szememet a térdemre szegeztem, és beleborzongtam a jóleső gondolatba, hogy másodpercekkel ezelőtt Damien ujjai a bőrömön pihentek. Kapkodva nyitottam ki az ajtót, és léptem ki a földes útra, aminek hála majdnem megbotlottam a saját lábamban. Ő az autó felnyitott csomagtartójánál állt, majd lehajtotta azt, és felém sétált a játékboltban vett cuccokkal. 
Hirtelen megszólalni sem tudtam, szívem hevesebben kezdett el verni, és éreztem, hogy az eddigi izgatottság még jobban magával ragad. Úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, aki valami olyat kapott szülinapjára, melyre már régóta várt. 
- Hihetetlen vagy! - kiáltottam fel örömömben, a kelleténél kicsit hangosabban. - Nem is emlékszem mikor röptettem utoljára papírsárkányt. Pedig annyira szerettem gyerekként, csak a nővérem túl lusta volt ahhoz, hogy játsszon velem, anya pedig sosem engedett ki egyedül a parkba. 
Látnom sem kellett ahhoz, hogy tudjam, mennyire örül annak, amiért sikerült megnyernie magának. Két sárkányt tartott a kezében, mindegyik a szivárvány színeiben pompázott, ám az, amit felém nyújtott két piros szalaggal is fel volt szerelve. 
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogsz neki örülni, de ebben az időben nem tudtam jobbat kitalálni. És be kell vallanom, én is szerettem ezzel játszani - mosolygott rám, mire én közelebb léptem hozzá, és kezembe vettem a felém tartott sárkányt. 
- Tökéletes - lábujjhegyre álltam, és gyorsan puszit nyomtam az arcára, majd, hogy ne is lássam a reakcióját azzal a lendülettel elfordultam tőle és a madzag segítségével a magasba engedtem a papírsárkányt. 
A szél rögtön fel is kapta azt, és ahogy annak lennie kell gyorsan repkedett a levegőben, miközben én le sem vettem róla a szemem. Úgy tűnt, Damien kissé letaglózott az előbbi miatt, amin muszáj volt elvigyorodnom, így mikor mellém ért vidáman pillantottunk egymásra. Az ő sárkánya valamennyivel nagyobb köröket, és látványosabb mutatványokat írt le fejünk felett, ezért megpróbáltam minél sikeresebben leutánozni a technikáját.
- Sosem leszel olyan profi, mint én - derült rám, majd megállt, és egy hatalmas körben röptette meg a sárkányát. 
- Már most jobb vagyok nálad - vittem felé az enyémet, ám mielőtt még összeérhettek volna, elhúzta a sajátját a másik irányba. 
- Én a helyedben nem lennék ebben olyan biztos. 
Tettem egy lépést előre, ő pedig követni kezdett. Papírsárkányaink össze is gabalyodtak volna, hacsak nem húztam volna el mindig időben, ám Damien az előbbi cselekedetem miatt hajthatatlan lett, és megpróbált minél közelebb férkőzni a sárkányomhoz. 
- Ne már, Damien! - szóltam rá nevetve, de ő továbbra sem hagyta abba. 
Így történt, hogy én gyorsan futni kezdtem előre fele, ügyelve arra, hogy a sárkányom továbbra is megfelelően működjön a magasban, míg Damien folytatta az üldözésem. Hamarosan lábunknál nem csak a fű, de a rózsaszín, sárga, piros és kék színekben ragyogó virágok is megjelentek, amik között sokkal nehezebb volt szaladni, mint a sima pázsiton. Vidáman fordultam felé rohanás közben, és láttam rajta, hogy ugyanúgy élvezi ezt az egészet, mint én. Nem telt sok időbe, míg megadóan abbahagytam a futást, és hagytam, hogy Damien papírsárkánya találkozzon az enyémmel. 
- Győzelem! - emelte magasba jobb kezét, míg a másikban szorosan tartotta a játékszert. 
- Csak hagytam, hogy nyerj - fújtam ki a levegőt, majd a földre dobtam a fogantyút, és elkezdtem lefelé húzni a zsinórt. 
- Én is ezt mondanám - nevetett, miközben ő is hasonlóképpen cselekedett, azzal a különbséggel, hogy miután én végeztem, fáradtan rogytam le a virágok közé. 
Élveztem a hűvös szél simogatását arcomon. Lenge dzsekimből kibújtam, és a hátam mögé terítettem a ruhadarabot, majd kényelmesen elfeküdtem rajta. Hallgattam a madarak énekét, az ég enyhe moraját, és Damien szívet melengető mély hangját. 
- Nem akarok ünneprontó lenni, de ha ennyi futástól kifáradtál, akkor mi lesz, mikor vissza kell sétálni? 
Felpillantottam rá, majd nagyot sóhajtva felültem a földről és felé nyújtottam a kezem. 
- Csak szeretnéd! - vigyorgott rám.- Engem nem fogsz lerántani a földre. 
- Nem áll szándékomban - nyújtózkodtam tovább a srác felé. - Kérlek! - összeesküvő mosolyomat a lehető legmélyebbre rejtettem, és mikor éreztem, hogy kezét az enyémbe csúsztatja nagy erőlködések közepette tudtam csak visszatartani ujjongásomat, miszerint a tervem sikerült. Lábammal óvatosan bokán rúgtam, ami miatt elvesztette egyensúly érzékét, így könnyűszerrel tudtam lehúzni a földre. Ezután Damien előadta nekem a hattyú halálát, úgy terült el a virágok közt, amin én nagyon jól szórakoztam. - Ezt azért kapod, mert megtámadtad a sárkányomat. 
- Még mindig úgy gondolom, hogy megérte - nézett rám, miközben törökülésbe helyezkedtem, és végig mértem a mellettem fekvő testét. 
Fekete pólója feljebb csúszott, így az alhasán lévő V vonala kilátszott. Már ebből a kis részből megtudtam állapítani, hogy tényleg nem izmos, mint ahogy azt már az első találkozásunknál is észrevettem. Kezét a feje alá tette, úgy kezdett el kémlelni engem, amin szégyenlősen elmosolyodtam. 
- Ne bámulj! Zavarba hozol - tekintetemet inkább a tájra szegeztem, ami mesébe illő volt. A távolban fák sorakoztak, ezek jelezhették a rét végét, mögötte pedig a város magasabb épületeinek teteje kukucskált ki az ágak közül. 
- Neked szabad? - ujjait végig húzta fedetlen karomon, libabőrős lettem. 
- Ha te ijesztgethetsz engem, akkor én meg stírölhetlek. 
- Benne vagyok! - Könyökével támaszkodott meg, miközben feltolta magát a földről, hogy fejünk egy vonalban legyen. - Fázol? - nézett a kezemre, ami még mindig simogatásától bizsergett. 
- Inkább melegem van - hangom könnyed volt, akár a nyári szellő. 
Édesen felnevetett, majd feltornázta magát, és én is követtem a példáját. Kabátomat a derekamra tekertem, mikor Damien hirtelen a mellkasához kapott. 
- Azért egy kis futástól még nem kell szívinfarktust kapni - kacarásztam, mire megrázta fejét, amin értetlen arckifejezés éktelenkedett. Elé léptem, és mielőtt még elindultam volna az autó irányába gyengéden megpaskoltam a szívénél, mely eléggé hevesen vert. Erről egy igazán érdekes eset jutott eszembe Nicole-lal kapcsolatban, ami miatt néha napján mély gondolkodásokba merülök, ám jobbnak találtam nem elrontani Damien kedvét barátnőmmel, akivel láthatólag kölcsönös utálatot éreznek egymás iránt.
A papírsárkányokkal a kezünkben sétáltunk visszafelé a réten, ennek következtében kénytelen voltam összekötni a hajam, ugyanis a szél folyton belefújta a szemembe. 
- Mióta érdekel téged a fotózás? - kérdeztem a sráctól, aki türelmesen várta, hogy befejezzem a tollászkodást. 
- Miután befejeztem a sulit mindenképp fotós szerettem volna lenni, meg még előtte is nagyon sokat fényképeztem. 
- Mint például? - néztem rá, jelezvén, hogy indulhatunk. 
- Erdőket, legfőképp éjszaka. Régi, elhagyatott házakat. Minden, ami sötétséghez köthető. 
Úgy döntöttem, ezt a beszólási lehetőséget elszalasztom, így inkább tovább érdeklődtem. 
- Mindig is fényképész szerettél volna lenni? 
- Nem tudom. Lehetséges - gondolkodott hangosan, majd folytatta -, nem igazán emlékszem mi akartam lenni gyerekként.  
- Biztos volt valami álmod - mosolyodtam el a kicsi Damien elképzelése után. - Tűzoltó? Rendőr? Focista? - utóbbi hallatán felnevetett. - Vagy nem tudom, mit szeretnek a fiúk. 
- Elmondom, ha te is! 
- Rendben - egyeztem bele egy kis hatásszünet után. - Már kislányként is imádtam sakkozni, így elsősorban győzni szerettem volna a világbajnokságon, utána pedig egy kedves barátom miatt a pszichológusi pálya is eléggé vonzott. Bár mondhatni, ő is sokat lendített azon, hogy sakkozzak. 
Ahogy ezt kimondtam pár varjú szállt el fejünk felett, és tűnt el a közelben lévő farengetegben.
- Nicole? 
- Igen. Vele egy internetes oldalon ismerkedtem meg, ahol sakkozni lehetett. Zsinórban legyőzött, így egy idő után üzenetet küldött, hogy nem-e haragszom rá, amiért folyton vesztek - kuncogni kezdtem, ahogy eszembe jutott az első beszélgetésünk. - Majd kiderült, hogy nem is lakik tőlünk messze, így sokat találkoztunk, aztán meg a városunkba költöztek az anyjával. Utána már egy iskolába is jártunk, tehát könnyű volt barátkoznunk. 
- Nem gondoltam volna, hogy így ismertétek meg egymást. 
- Most te jössz! Mi volt a gyerekkori álmod? - kérdeztem kíváncsian, mire odahajolt a fülemhez és belesuttogott. 
- Pilóta. 
Elmosolyodtam. Sugárzó szempárral találtam szembe magam, éreztem, hogy szeretettel gondol vissza arra az időre, mikor még kisgyermekként tengette mindennapjait. 
- Apukád is az? 
Arca ekkor komorrá váltott, szeméből eltűnt az élettel teli csillogás, a fény, ami pillanatokkal ezelőtt még ragyogott kék íriszében. Úgy tűnt rossz helyre léptem, de hiába próbáltam volna elterelni a szót, már késő volt. Válaszolt. 
- Nem tudom. Árvaházban nőttem fel.  
Ekkor vált világossá, hogy az elmúlt hetekben miért éreztem vonzalmat Damien iránt. Mindketten elvesztettük szüleinket, sőt, ő talán még rosszabb helyzetben is lehetett, mint én. Hiányzott belőlünk a szeretet, melyből igaz, nekem jutott az évek során, ám a düh, amit a házam gyújtogatója, és egyben családom gyilkosa iránt tápláltam elnyomta azt. Így olyan voltam, mint Damien, kinek egyáltalán nem jutott az anyai és apai szeretetből, talán soha. 
- Ne sajnáld, nem érzem magam kevesebbnek miatta. - Valószínűleg látta rajtam, mennyire szíven ütött a dolog, így bátorításképp kezem után nyúlt, és megfogta azt. Ujjait az enyémre kulcsolta, úgy sétáltunk el kocsijáig, majd kinyitotta számomra az ajtót. 
- Mi történt a szüleiddel? - hangom megremegett, ahogy feltettem a kicsit sem udvarias kérdést, de szerencsémre nem tűnt úgy, mint aki megharagudott volna. 
- Fogalmam sincs. Három éves voltam mikor otthagytak az árvaház ajtaja előtt - mosolyodott el bágyadtan. -  Az egyik nevelőnő ültetett bogarat a fülembe a repüléssel kapcsolatban, ő is nagyon szeretett volna egyszer oda fent utazni - emelte tekintetét a magasba. - Sajnos már nem él, de az ő emlékére is szeretnék egyszer saját magam vezetni egy repülőt. Ha már arra szolgáltattam, hogy idelent kell éljek, hadd legyek legalább egyszer a felhők felett - utóbbi mondatot halkan tette hozzá, mintha attól félne, valaki meghallja. 
Ez volt az a pillanat, mikor megismerhettem Damien másik, rejtett oldalát. A meggyötört és sebezhető énjét, mely arra késztetett, hogy azonnal csókoljam meg őt. Megakartam vigasztalni, éreztetni vele, hogy nincs egyedül, hogy törődnek vele. A lehető legközelebb léptem hozzá, kezét még mindig erősen fogtam, és úgy tűnt, ő sincs ellene a dolognak. Elengedte a felesleges tárgyat, majd derekamat karolta át, én pedig a nyakát. Éreztem, hogy gyorsabban veszi a levegőt, még mindig hezitált, így én voltam az, aki legyűrte a testemen végig futó remegést, és megindultam ajkai felé. Mielőtt csókunkkal pecsételhettük volna meg az egymás iránt érzett vonzalmunkat, egy hangos dudaszó hozta rám a frászt, ami miatt azonnal elkaptam a fejem Damiené mellől. 
- Menjetek szobára! - kiabált nevetve egy fiatal néger srác a mellettünk elhaladó autóból, ezzel tönkre téve a meghitt pillanatot, és látszott, ez nem csak engem viselt meg. 

10 megjegyzés:

  1. Édes jó istenem...
    Hát ez...
    Úúúú... itt nyáladzom!:D
    Imádom, imádom ééééés IMÁDOM! <3
    Annyira örülök, hogy előbb tudtad hozni a részt, és úúú meg áááá :33
    Nem is tudok semmi normálisat mondani:D
    Mr.TitokzatosanSzexy még ennél is jobban levett a lábamról, szerintem beírom a háremem tagjai közé, mert szerelem van, de nagyon durván *-*
    Nagyon jó lett, ügyi vagy Niki :)
    Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ajánlhatom, hogy menjetek szobára Mr.TitokzatosanSzexyvel?:DDD Örülök, hogy tetszett.*-*

      Törlés
  2. Nem rossz nem rossz xDD Szóval fotós pilóta..Az a legérdekesebb foglalkozás.És remélem tudod hogy nem vicces mindig belerondítani a smárpartiba xDD Ha így folytatod megyek hozzád kísérteni én is xd

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De én szeretem így csinálni a dolgokat.:( Amúgy nem, tökre szenvedtem a vége miatt, de nem bántam meg.:D

      Törlés
  3. Ehh te mindig tudod mikor kell jönnöd! :D Most nagy szűkségem volt erre a részre, pont jókor jött :) Nicole még mindig borzalmasan fura...:S A hapsikát meg egyszerűen imádom :DDD fotózás hmmm :3
    Arra pedig nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi volt a tűznél...hogy pontosan miért...
    Nagyon jól írsz és gonoszan! :D Ehh mi az, hogy nem volt smaci? Az, hogy tapi nem volt az oké, de hogy smaci se...jó mondjuk ez így volt jó, de akkor is :P
    Nagyon nagyon várom a kövit!
    UI: na most már +1 nyelven is tudok káromkodni :DDD köszii ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igyekeztem jól időzíteni a rész érkezését.:3
      Annak örülök, hogy végre sikerült megkedveltetnem veled Damient, emlékszem az eddigi részeknél mindig írtad, hogy ugyanolyan fura, mint Nicole.:D
      Köszönöm szépen a dicséretet, lehet belém bújt az ördög, azért írok ilyen gonoszan. ;) xD
      Ígérem kérdéseidre hamarosan válaszok érkeznek, és hogy nem csak káromkodni tanítalak majd svédül.:DD

      Törlés
  4. Én ezt nem hiszem el! Nem elég az, hogy késtem 4 teljes napot, neeeem, még meg is kell kínoznod egy ilyen befejezéssel! De áruld el nekem...Miért jó az neked, ha minden fejezet végén megutállak? o.O

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom, hogy imádsz.:DDDD
      Hidd el, hamarosan megpróbálom minél jobban mellőzni az ilyen befejezéseket.:D

      Törlés
  5. Pedig n bírom a négereket.
    De ez most elmehet a faszba!
    Úgy összeillenek, és imádom ahogy kötözködnek egymással, meg olyan életszerű a kapcsolatuk.

    IMÁDTAM!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szegény srác.:DD
      Örülök, hogy tetszett, én is imádok őket.:3

      Törlés