2016. május 7., szombat

9. fejezet

Sziasztok!
Azt hiszem megint rekordot döntöttem a fejezet hosszúságát illetően, de gondolom ez nem fog problémát okozni senkinek.:D 
Nem is húznám tovább az időt, a következő rész szokás szerint szombaton érkezik. ;)
Rettegésekben gazdag olvasást kívánok! 






Nicole











We're coming after you
This is the hunt






Még mindig alig bírtam feleszmélni. Szívem hevesen vert, és biztos voltam benne, hogy arcom kipirult. Zavarba jöttem a helyzet miatt, olyan volt, mintha kamaszok lennénk, akiket rajtakaptak. Nem bírtam Damien szemébe nézni, amire valószínűleg ő is rájött, ezért gyengéden húzott magához. Azt hittem beakarja fejezni, amit elkezdtünk, így újból pillangókat éreztem gyomromban. Ám helyette csak egy lágy puszit nyomott nyakamra, minek köszönhetően csüggedten hajtottam fejem a vállára. 
- Lesz még bőven alkalmunk befejezni az előbbit - duruzsolta a fülembe, ezzel elérve nálam, hogy elmosolyodjak, ugyanis lehelete igencsak csiklandozta a nyakam. 
- Te ismerted ezt az alakot? - kérdeztem, miközben kiléptem öleléséből, és karba tettem kezemet. 
- Ha ismerném, már rég halott lenne. De mivel csak egy részeg huligán lehet, talán életben hagyom. 
Mindent megtett annak érdekében, hogy jó kedvre derítsen, ami utóbbi megszólalásával sikerült is. Beletörődtem sorsomba, miszerint Damienre még várnom kell egy darabig. Egy részem ezt nagyon is ellenezte, ám a másik, okosabbik felem örült, amiért a srác mindent megtett azért, hogy a lehető legszebb pillanatban bizonyítsa be nálam: az iránta érzett vonzalmam nem egyirányú. 
Fáradtan ültem be a kocsiba, majd Damien átsétált a vezetőüléshez. Miután ő is beült mellém, tolatni kezdett az aszfaltozott útszakasz felé. Utunk a város felé csendben telt el, néha-néha egymásra pillantottunk, minek vége az lett, hogy mosolyogva fordultunk el a másik irányba. Amint leparkolt a járdaszélén, az autóm előtt, kiszállt a járműből, hogy ki tudja nyitni nekem az ajtót. Elvigyorodtam, miközben szálltam ki, és valami frappáns beszóláson törtem a fejem, ám ekkor éreztem, hogy pillanatokon belül tüsszenteni fogok.  Ez meg is történt egy hidegrázás kíséretében. 
- Kellett neked kabát nélkül mászkálnod - tekintetét végig futtatta rajtam, amin én csak megforgattam szemem, és elindultam az autóm felé. - Haragszol rám? - Éreztem a hangjában csengő aggodalmat, mely arra késztetett, hogy mosolyogva felé forduljak. 
- Kéne? - kérdeztem vissza, és azon voltam, hogy kinyissam kocsim ajtaját, ám amint Damien mellém ért becsukta azt, és szembe fordított magával.
- Megtisztelnél azzal, hogy a holnapi ebéded velem fogyasztanád el? 
Legszívesebben egyből igent mondtam volna neki, ugyanis társaságán kívül nem kívántam mást, viszont nem akartam, hogy úgy tűnjön, könnyedén megadom magam. 
- Nem.
Szeme elkerekedett a csodálkozástól, ebből tudtam, hogy sikerült elbizonytalanítanom. 
- Akkor mondom másképp… - cipőnk orra összeért, ahogy a kocsimnak nyomott, kezével pedig derekamat cirógatta. - Holnap ott leszek nálad, pontban délben, és elviszlek enni. 
Elnevettem magam komoly arckifejezése láttán, majd ő is követte példámat, viszont testhelyzetünkön továbbra sem változtatott. Elveszettnek éreztem magam kék szemébe nézve, olyan fiatal, ám mégis sok megpróbáltatást megéltnek tűnt. Csak egy másodpercre pillantottam el válla felett, máris észrevettem a közelben álló Jamie-t, amint egy számomra idegen emberrel társalgott. Nem telt sok időbe, míg ő is kiszúrt engem. Mondanom sem kellett, eléggé zavarba jöttem, amiért ebben a pozícióban látott, így kicsit eltoltam magamtól Damient, majd integetni kezdtem barátnőm férjének. Ő egyből visszaintegetett.   
- Gondolom, ebben az esetben nincs más választásom - utaltam előbbi kijelentésére-, talán kibírok veled pár órát. 
- Muszáj lesz - vigyorgott rám elégedetten. 
Keze az autóm ajtajára vándorolt, majd kitárta azt a számomra. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk, de még mielőtt bármit is tehetett volna, beültem a kocsiba és onnan mosolyogtam rá. Ahogy beindítottam a motort, ő elhátrált, én pedig megindultam hazafele. 
Halk recsegés hallatszott minden egyes léptem után, ahogy közeledtem a konyhába. Dermesztő levegő uralkodott a helyiségben, mintha egész nap nyitva lett volna egy ablak. Ezt az elméletet hamar elvetettem, ugyanis biztos voltam benne, hogy mindent bezártam mielőtt elmentem volna itthonról. Kezdtem ráeszmélni, hogy hiba volt lenge öltözékben kint lennem a hideg időben. A nappalin végig sétálva észrevettem a már napok óta nem olvasott feljegyzéseket a házról, melyeket ekkor sem szívesen vettem volna a kezem közé. Attól tartottam, hogyha újból böngészni kezdem a betűket a rémálmaim fogságába esek éjszaka, ezt pedig legkevésbé sem szerettem volna.  
 Ahogy közeledett az este egyre rosszabbul éreztem magam. Folyamatosan dideregtem, hiába öltöztem fel rétegesen, és a nátha első tüneteit is kezdtem felfedezni magamon. Ezért döntöttem úgy, hogy főzök magamnak egy teát. Miután elkészültem vele, meghűlés elleni gyógyszert öntöttem bele, és a tévé elé letelepedve kezdtem inni. Percek elteltével egyre nehezebb feladat lett nyitva tartani a szemem, lassan homályosodni kezdett az előttem lévő tér, ám még mielőtt elnyomhatott volna az álom felkaptam a fejem. Komótosan tornáztam fel magam a kanapéból, és pléddel a vállamon indultam meg a hálószobámba. Minden mozdulatom nehézkessé, fájdalmassá vált, szívem szerint már a lépcsőn eldőlve aludtam volna. A folyosóra felérve elfordultam baloldalra, ám a másik szárnyból érkező nesz megakadályozott a tovább menésben. Tekintetem ködös volt, mikor elfordultam a hang irányába, de az ablakon beszűrődő fényáradaton kívül nem láttam semmit. Csend honolt a folyosón, amint tettem egy lépést előre, emiatt szinte egyből meghallottam a hátam mögül érkező vízcsobogást, mely megzavarta az éjszakai némaságot. Ittlétem alatt egyszer sem használtam a vendégszobákban található fürdőket, így kizártnak tartottam, hogy én hagytam nyitva a csapot. Elindultam a hangforrása felé, ami a második szoba ajtaja mögött lapult. Benyitottam, majd rögtön a lámpakapcsoló felé nyúltam, és amint a világosság átvette a sötétség helyét, besétáltam a fürdőszobába, ahol nagy meglepetésemre már fel volt kapcsolva a villany. A szemben lévő fal mellett egy kád helyezkedett el, amit kék színű függöny takart. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ott folyik a víz. Gyomrom összeszűkült, látásom még jobban elhomályosult, ugyanis az álmosság még mindig uralta az elmém. Egy nagy sóhajtás után a kád felé vettem az irányt, és ahogy odaértem hozzá mindenféle vacillálás nélkül elhúztam a függönyt. 
Olyan érzés kerített hatalmába, mintha tűvel szurkálnának. Az ijedtség rögtön kitisztította a tudatom, amint egy hófehér kéz nyúlt ki felém. Nyöszörgés hallatszott a női alak felől, testét pedig égés nyomok fedték. Azonnal meghátráltam, miközben sírás közeli állapotban sikoltottam fel. A kádból kifröccsenő tócsán megcsúsztam, így amint a földön landoltam kínzó fájdalom nyílalt a csuklómba. Tekintetem azonnal a kezemre szegeztem, ám mielőtt újból menekülésbe kezdtem volna észrevettem, hogy a felém kapálózó nő eltűnt. Továbbra is rettegéstől megrészegülve kúsztam visszafelé egészen az ajtóig, ahol aztán feltoltam magam a csempéről. 
Szívem közel járt ahhoz, hogy elhagyja testem, oly hevesen vert. Mély levegőket vettem, hátha az segít abban, hogy megnyugodjak. Tisztában voltam vele, a gyógyszernek lehetnek mellékhatásai, annak érdekében, hogy megfelelően hasson, de a hallucinációkra egyáltalán nem számítottam. Bágyadtan dőltem a falnak, és éreztem, az álmosság kezd visszatérni. Sajgó kezemmel próbáltam nem foglalkozni, amint kissé remegve siettem ki a szobából, be az én hálómba, majd magamra zártam az ajtót. Fáradtan estem be az ágyamba, ahol aztán egy szempillantás alatt zuhanni kezdtem álmaim tengerébe. 
Az óra kilencet mutatott mikor hosszadalmas próbálkozások után sikerült kiszállnom az ágyból. Az elmúlt pár nappal ellentétben a napsugarak utánozhatatlan táncot jártak ablakom üvegén, mely reményt ébresztett bennem, hogy talán magunk mögött hagyhatjuk a rossz időt. A kiadós alvás, és a gyógyszer megtette hatását, egy leheletnyivel jobban éreztem magam, ám még mindig ugyanúgy kapart a torkom. Délelőttöm viszonylag gyorsan eltelt, próbáltam minél többet pihenni, hogy mire Damien értem jön kicsattanjak az egészségtől, de szervezetem elég makacsnak bizonyult. 
Az étkezőasztalnál ültem, szemben laptopommal, és igyekeztem rávenni magam arra, hogy utána nézzek az egyik házban történt halálesetnek. Nem lett volna türelmem kikeresni a feljegyzések közül, így az internet segítségével próbáltam minél többet megtudni Ivy Morgan haláláról. Az olvasottak alapján csak annyit tudtam meg, hogy éppen fürdött, mikor életét vesztette, ám én többre voltam kíváncsi tegnap esti képzelgéseim miatt. 
Sokáig tartó visszakozások után végre begépeltem nevét a keresőbe, és belekezdtem a kutatásba. Nem kellett hosszú ideig vacakolnom, hamar rátaláltam a megfelelő oldalra, mely egyenes utat mutatott az egykori dolgozók életébe is. 
„Silvermead egykoron korántsem a mostani elit életéről volt híres. Sokáig úgy tartották, több boszorkánysággal megvádolt asszonynak adott menedéket a helység, így nem volt meglepő, hogy a huszadik században történő megrázó halálesetekhez természetfeletti erőket társítottak.” 
Homlokomon ráncok jelentek meg, ahogy értelmezni kezdtem a sorokat. Míg azok az iratok, amiket Joseph atyától kaptam a régi időkben készültek, addig ezek a bejegyzések alig lehetettek pár évvel ezelőttiek. Fogalmam sem volt arról, hogy ekkora hírnévnek örvend ez a város, főleg arra nem számítottam, hogy ilyen pletykák terjengnek róla az interneten. Ekkor bántam meg, hogy mielőtt ideköltöztem, nem néztem utána a helységnek. Görgetni kezdtem lefelé az oldalon, egészen addig, míg meg nem pillantottam az általam keresett személy nevét. 
„Ivy Morgan, a család szakácsnője volt a második áldozat a Lived család otthonában. Noha sokáig titkolták a nyilvánosság elől - a pánik elkerülése érdekében - a halálának okait, pár hónappal a baleset után többen is megerősítették, hogy az asszonyt áramütés érte, miközben esti fürdőt vett a saját személyzeti szobájában. Holtestén égés nyomokat hagyott a kádba ejtett hajszárító, mely a mai napig megoldatlan ügynek számít, ugyanis semmi okát nem találták annak, hogy a nő öngyilkos lett.” 
Összerezzentem, amint a csengő hangja szólalt meg a házban. Az időre pillantottam, ami pontosan tizenkét órát mutatott. Tudtam jól, ki az, aki valószínűleg türelmetlenül toporog verandámon állva, amiért lassú léptekkel vonszolom magam az előszobáig. Izmaim meglehetősen fájtak, de nem annyira, mint a csuklóm előzőnapi esésem miatt. Oly annyira sajgott a kezem, hogy be kellett kötöznöm, és csak remélni tudtam, hogy nincs nagyobb baja. Mikor elértem a barna színű ajtóhoz, kinyitottam azt, és szembe találtam magam Damiennel, aki, mint mindig, ekkor is sugárzó örömmel az arcán pillantott rám. Ám ez a boldogság el is szállt, amint végig nézett a kiszerelésemen, melyből rögtön leszűrhette, hogy nem állok készen otthonom elhagyására. 
- Korán jöttem? - kérdezte karórájára pillantva. 
- Nem - szólaltam meg a mai napon először, és észleltem, hangom kicsit sem hasonlít az eredetire. - Kicsit megvagyok fázva. 
- Azt hallom - vigyorodott el. 
Nem akartam egyből elküldeni, ezért beljebb léptem, hogy ő is beférjen az ajtón. Amint a házban volt, azonnal kiszúrtam, hogy valamit rejteget a háta mögött. 
- A virágot túl sablonosnak találtam - nyújtotta felém a kezében található, szépen becsomagolt dobozt. 
- Mi ez? - érdeklődtem kíváncsian, majd megráztam a csomagot, ám semmi nem zörgött benne, mely utalhatott volna a tartalmára. 
- Igazából csak az ebéd után akartam odaadni, de gondolom, akkor az most lefújva - magyarázott miközben az asztalhoz sétáltunk, ahol aztán elkezdtem lehámozni róla a papírt. 
Amint megszabadítottam ajándékomat a csomagolástól az izgatottság miatt összezsugorodott a gyomrom. A bordó színű, szétnyitható doboz tetején egy sakktábla virított, így egyértelmű volt, belsejében lehetnek a bábuk. Nem tévedtem. A gondosan elhelyezett babák rendezetten feküdtek a helyükön, várva arra, hogy valaki játsszon velük. Damien felé fordultam, aki leste minden mozdulatomat, majd, hogy tudtára adjam, mennyire elnyerte tetszésem a kicsit sem első randevús ajándéka, a nyakába ugrottam. Ő az oldalamon végig húzta tenyerét, úgy karolta át derekamat, és próbált nem elesni a hirtelen jött ölelésem miatt. Mindent bele kellett adnom abba, hogy visszatartsam a végtelen örömöm, amiért pont legkedvesebb elfoglaltságom kellékét ajándékozta nekem. Bár fogalmam sem volt, honnan vette azt, hogy szükségem van egy sakktáblára, de ez akkor nem igazán érdekelt. 
- Úgy látom, megint sikerült telibe találnom - nézett rám az ölelésünk közben.
- Ha nem tudnám, hogy nem így van, még azt gondolnám, Nicole adta az ötletet. De mivel ez lehetetlen, így biztos kutakodtál utánam. 
- Igazából csak jók a megérzéseim - mosolyodott el, ahogy szemébe pillantottam. 
Elengedett, így visszaléptem az asztalhoz. Éreztem, ahogy forróság áradt szét a testemben, ami miatt képtelen lettem volna útjára engedni a srácot. 
- Mit szólnál, ha rendelnénk valamit? - dobtam fel az ötletet, amibe ő rögtön bele is ment.  
A legegyszerűbb választásnál döntöttük, így egy fél óra elteltével már aszatlomnál ülve fogyasztottuk el a megrendelt pizzát. Ezt pár falat után meg is bántam, ugyanis torkomat meglehetősen csípte az étel, de mivel nem szerettem volna panaszkodni, inkább eltereltem a figyelmem az égető érzésről.  
- Te tudsz sakkozni? - Válaszadás jeléül megrázta a fejét. - Még soha nem játszottál? 
- Nem igazán. Nagyjából tudom, mi a lényege, de még nem volt szerencsém egy profival sakkozni - nézett rám kihívóan. 
Küldetés elfogadva. 
Félretoltam a pizzás dobozt, és magunk elé húztam a sakktáblát. Gyakorlott mozdulatokkal állítottam fel a bábukat, miközben Damien érdeklődve figyelt. A sakkozás olyan volt számomra, mintha fogat mosnék. Az évek elteltével egyre jobb, és jobb lettem benne, bár tudtam jól, a profi szinttől még messze álltam, ám abban biztos voltam, hogy egy kezdőt nem lesz megerőltető legyőzni. Amint kész voltam a babák elhelyezésével, hagytam, hogy Damien válasszon magának színt. Így történt az, hogy ő a fehér, én pedig a fekete bábuk felett vettem át az irányítást. 
- Kezdesz? - kérdezte, amin elmosolyodtam. 
Nem szép dolog, amiért kinevettem tudatlansága miatt, de élveztem a helyzetet, hogy végre visszavághatok neki a tegnapi bravúros mutatványai miatt. 
- Mindig a fehér nyit. Akár kettőt is léphetsz előre a gyaloggal - mutattam végig az elől álló soron, majd folytattam. - Egyedül a huszár ugorhatja át a másik babát, a többinek vagy átlósan kell mennie, mint például a futónak - mutattam a bábura -, vagy pedig egyenesen. Ez alól a huszár kivétel, az L alakban léphet előre. 
Miközben magyaráztam úgy tűnt, Damien nagyon jól szórakozik, így alig vártam, hogy végre megszégyenítsem, és a sárga földig romboljam a magabiztosságát.  Ő nyitott, pont, ahogy annak lennie kell. Ördögi mosoly ült ki arcomra, miután én is elindultam az első bábummal. 
- Mit szólnál, hogyha fogadnánk valamiben? - vetette fel, mire érdeklődve pillantottam rá. - A győztes kérhet valamit a vesztestől. 
Kacarászni kezdtem a kijelentése hallatán, ám végül úgy döntöttem, hogy belemegyek a kihívásába. A játszmánk során jó párszor magyaráznom kellett neki, hogy melyik bábuval milyen lépéseket tehet, volt mikor segítettem is neki a saját káromra. Nem gondoltam volna, de majdnem két és fél órán keresztül küzdöttünk egymással, egészen addig, míg meg nem tettem az utolsó lépésemet a bástyámmal. 
- Sakk matt! - kiáltottam fel boldogan, ugyanis talán egy pillanatig elhittem, hogy Damien képes lenne legyőzni. 
Hitetlenkedve tolta el magát az asztaltól, én pedig az adrenalintól túl tengve örvendeztem. Ő vele játszani sokkal másabb volt, mint az eddigi emberekkel. Nem is emlékszem mikor élveztem ennyire a sakkozást, szinte az se zavart volna, hogyha veszítek ellene. Nem tudtam betelni az érzéssel, mely életre kelt bennem. Megosztoztam vele azon, amit a legjobban szeretek csinálni, emiatt közelebb kerültem hozzá, mint bármi máskor. 
- Csak hagytam, hogy nyerj. Jó nézni, amint önfeledten ugrándozol - derült rám, majd beletúrt hajába. 
- Én is ezt mondanám - ingattam a fejem elégedetten. - Azt hiszem, ideje behajtanom rajtad a fogadásunkat. 
- Ne kímélj! 
Mosolyogni kezdett, én pedig gondolkodni, hogy mit is kérhetnék tőle. Mocorogtam a széken, miközben figyeltem az arcvonásait. Keskeny állát hibátlanul kiegészítette rózsaszín, dús ajka, amin egy ideig megakadt a tekintetem. 
Csókolj meg!
Mielőtt még beszédre nyithattam volna számat a mellettem fekvő laptopom képernyője bekapcsolt, és egy kellemes dallam kíséretében Nicole képe bukkant fel, jelezvén, hogy Skype-on hív. Újból az előttem ülő srácra pillantottam, aki kissé csalódottan nézett vissza rám. A hívás elfogadására nyomtam, majd szembe találtam magam a mosolygós barátnőmmel.  
- Szia, Nicole! - köszöntöttem a szőkeséget, kinek arckifejezése értetlenkedővé vált, amiért én nem kapcsoltam be a kamerámat. 
- Zavarok? - kérdezte oldalra billentett fejjel. 
- Nem, dehogyis. 
- Akkor miért nem kapcsolod be a kamerád? Zavar, hogy nem látlak, olyan mintha a falnak beszélnék. 
Tekintetem találkozott Damienével, aki megrántotta vállát, jelezvén, hogy őt nem zavarná. A kamera ikonra kattintottam, ami először kissé homályosan működött, ám pár pillanattal később tökéletes minőségben mutatott engem, és egyetlen fiú barátomat. Nicole először elégedetten vigyorgott, amiért sikerült elérnie, amit akart, viszont mikor észrevette Damient is, elkerekedett a szeme. 
- Meggondoltam magam, kapcsold ki! - Fejét elfordította, kezével pedig még a monitorját is eltakarta, hogy még véletlenül se lássa a fiút. Ezen mindketten nevetni kezdtünk, amire barátnőm visszafordult, és úgy tűnt, újból a pánikroham szélén állt. - Te rajtad csak egy köntös van? - hajolt közelebb a gépéhez. - Ti meg mit műveltetek? 
- Nem! - kezdtem tiltakozásba, közben pedig lejjebb húztam a vállamon az említett ruhadarabot. - Látod? Van alattam más is - mimikámmal próbáltam minél jobban a tudtára adni, hogy mennyire kellemetlen helyzetbe hoz anyáskodó viselkedésével, ami talán meghatotta, ugyanis visszatartotta a benne megfogalmazódott monológot, és feszengve dőlt hátra a székében.  
- Nos, akkor ebben az esetben - köszörülte meg a torkát -, megtennéd, kedves Damien Rollins, hogy magunkra hagysz bennünket imádott barátnőmmel? Négyszemközt szeretnék mondani neki valamit. - Arcára egy erőltetett mosoly ült ki, csak úgy, mint barátomnak, aki valószínűleg nagyon jól szórakozott a jeleneten. 
- Ha azt mondom, nem, akkor mit csinálsz? - kérdezett vissza bántó hangnemben. - Elmondasz anyucinak? 
Nicole ezt meghallva sértődötten nézett rám, én pedig Damienre, akit fájószívvel, de útnak eresztettem. 
- Mit szólnál, ha holnap is találkoznánk? - érdeklődtem miközben felálltam a székről. - Persze, csak akkor, ha még nincs eleged belőlem. 
- Belőled sosem lenne elegem - mosolyogva méregetett engem, majd amint észrevette a fehér kötést a csuklómon meghökkenve tornázta fel magát. - Mi történt? - Kezébe vette a sérült karomat, majd cirógatni kezdte azt. Mondania se kellett ahhoz, hogy tudjam, azért csinálta, mert idegesíteni szerette volna a még mindig vonalban lévő Nicole-t. Gyerekesnek találtam a civakodásukat, és teljességgel alaptalannak. Elhúzódtam tőle, majd az előszoba felé mutattam. 
- Majd holnap felhívlak - néztem a szemébe, ami csodálkozást, és egy kis aggodalmat sugárzott. Attól tarthatott, hogy megharagudtam rám. - Köszönöm még egyszer az ajándékot - tettem hozzá gyorsan, mielőtt még elindult volna, és egy szégyenlős mosolyt varázsoltam arcomra. Kissé megkönnyebbülve sétált el a bejárati ajtóig, majd anélkül, hogy visszanézne rám, kilépett a házból. 
Miután egyedül maradtam az épületben leültem a székbe, hogy folytatni tudjam barátnőmmel a beszélgetést. Úgy tűnt, még mindig mérges volt Damien miatt, így megpróbáltam elterelni róla a figyelmét. 
- Szóval, mit szerettél volna mondani? - kérdeztem kedvesen. 
- Igazából két dologról lenne szó - kezdett bele nyugodtabban -, az egyik, hogy nem lenne -e kedved eljönni velem egy kórházba felolvasni a gyerekeknek? 
Nem akartam megbántani azzal, hogy nemet mondok, ugyanis annak ellenére, hogy egy városban lakunk, elég keveset találkoztunk. Be kellett valljam, hiányzott már, egy jó beszélgetés a barátnőmmel. 
- Tudod, hogy szeretem a gyerekeket. Persze, hogy van kedvem! - Örömtelien mosolyodott el, ami láttán, én is jókedvre derültem. - Mi a másik dolog? 
- Kapcsolódik az előbbi kérdésemhez. Emlékszel, hogy mondtam, a nagyanyám régen sokat írt? - Bólintottam. -  Nos, van egy könyv, amibe a saját meséit írta bele, viszont itthon nem találtam, tehát nagy valószínűséggel ott van nálad. Megtudnád keresni? 
- Persze - válaszoltam nem túl magabiztosan. - A dolgozószobában kéne keresnem, a sok könyv között? 
- Igen, de mindjárt küldök egy képet róla. - Láttam rajta, hogy valamit csinál a gépen, így türelmesen vártam. Egy perc elteltével meg is kaptam a képet a könyvről. 
Maga a borító vörös volt, szegélye pedig sötétzöld. Nem tűnt túl vastagnak, sokkal inkább réginek, ami utalhatott arra, hogy Nicole nagymamája fiatalkorában írta bele a történeteket. 
- Ó, és vigyázz a dolgozószobában lévő létrával. Nem túl strapabíró - figyelmeztetett. - És mondd meg Damiennek, hogy nem illik hallgatózni. 
- Mi? - Tekintetem kérdő volt, nem igazán értettem, mire céloz. 
- Azt hittem már hazaküldted, de még mindig ott szobrozik az előszobában. Innen látom az árnyékát. 
- Nincs rajtam kívül senki a házban. 
- Ó, dehogyis nincs. Nézd csak meg! - Lepillantottam a képernyő jobb sarkában lévő kis képre, mely engem mutatott. Kinagyítottam, így könnyedén észrevettem, hogy barátnőm nem képzelődik. 
Az előszobában lévő ablakon beszűrődő napfény nem rejtette el a sötét alakot. Ijedten fordultam meg, mire az árny megmozdult, és eltűnt a látókörömből. Felugrottam a székből, és remegő végtagokkal néztem vissza Nicole-ra, aki először nem értette, miért vágok olyan arcot, mint aki szellemet látott. 
- Mi az? 
- Damien már elment - suttogtam a lánynak, aki ezután rögtön rájött, mi a gondom. - Megnézem mi az. 
- Elment a józan eszed? Maradj itt, és hívd a rendőrséget! - adta ki az utasításokat, de én mintha meg se hallottam volna elindultam a bejárati ajtóhoz. - Amanda ne már. Maradj itt! - rebegte követelőzően. 
Megfontolt léptekkel sétáltam, lélekben felkészültem a legrosszabbra is, ám amikor oda értem nem láttam semmit. Még mindig nem voltam teljesen megkönnyebbülve, ugyanis elképzelhetetlennek tartottam, hogy mindketten hallucináltunk. Visszafordultam Nicole-hoz, aki ugyanolyan reszkető tekintettel várta a fejleményeket. Odakintről hangokat hallottam, mintha eldőlt volna valami, ezért gondolkodás nélkül nyitottam ki, és néztem szembe az árny tulajdonosával.
Az ijedtségtől összerezzentem, és nem sok választott el attól, hogy félelmemnek hangot is adjak. 

4 megjegyzés:

  1. Waaaaa ezaz!!!*-*
    Most utallak is meg nem is. Mr.TitokzatosanSzexyre lassan mar nincsenek szavak annyira imadom ����
    Nicole meg menjen a...
    Jo na! Nem karomkodok egy ilyen csodalatos iras alatt.. ;)
    Egyebkent szerintem eddig ez volt a masodik legcukibb es elso legijesztobb fejezet ���� Borzongassal tele olvastam :3
    Imadom es alig varom a szombatot!!:)
    Csak igy tovabb Niki!
    Puszi :*
    U.I.: hahh elso komment ����

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudom, hogy imádsz.:DD :3
      Szegény Nicole-t megverte már a sors, ne bántsd te is.:D Naaagyon örülök, hogy ennyire tetszett, én is várom már a szombatot, ugyanis szerintem az lesz az eddigi legédesebb rész.;)

      Törlés
  2. Aaaaa! Így abbahagyni?!! Előszőr a félbeszakadt csók most meg ez! Megölsz az ilyenekkel!😅 Van egy olyan megérzésem, Jamie az. Csak remélni tudom, hogy tévedek!...
    Tűkön űlve várom a szobatot!💞😊
    Ui.:Luv Mr.TitokzatosanSzexy!!😍 Minnél hamarabb elcsattanhatna az a csók!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindig megígérem magamnak, hogy a következő résznél nem lesz függővég...hát, sosem sikerül.:D
      Viszont most már nem kell sokat várni arra a bizonyos első csókra.:3

      Törlés