2016. június 4., szombat

13. fejezet

Sziasztok! 
Örömmel vettem észre, hogy az oldalt, már több, mint tízezren látogatták meg, ami szerintem egy elképesztően nagy szám, ahhoz képest, hogy még mennyire az elején vagyunk a történetnek. Ezen kívül, hivatalosan is ez a legtöbb fejezettel rendelkező blogom, ami szintén a Ti érdemetek, ugyanis ha nem lennétek ennyien, nem hiszem, hogy ilyen nagy élvezettel írnám a részeket! Köszönöm, hogy ennyire szeretitek a történetet!❤ Nem tervezem tartani a blogger-hagyományokat, miszerint a tízezredik látogató után valamiféle különkiadással jelentkezem, remélem, ez nem okoz majd gondot.:D 


Rémisztően jó olvasást kívánok!

Nicole










„We'll take them one by one,
we're kings of the killing, 
we're out for blood”






Ujjait végig húzta oldalamon, egészen derekamig, ahol aztán megállt, és közelebb vont magához. Kezemet nyakáról a hajába tereltem, majd finoman ráharapva alsó ajkára megszakítottam csókunkat. Tincseit meghúztam, így fejét feljebb emelte. Elvigyorodtam. 
- Ez jó érzés? - kérdeztem suttogva. 
Válasza mindössze egy elégedett hümmögés volt, miközben ajkát újból az enyémre tapasztotta. Pillanatokkal később csókjaival nyakamat kezdte kényeztetni, mire szememet lehunyva döntöttem el fejemet a másik irányba, hogy minél jobban hozzáférhessen ahhoz a területhez. Ahogy bőrömhöz ért, éreztem mennyire felforrósodott köztünk a levegő. Teste melegséget árasztott magából, olyan volt, mintha belülről égne. Mikor a nyakamról visszatért a számhoz, megint csak meghúztam a haját, mire belenyögött a csókunkba. 
- Szeretném jóvá tenni, azt hogy úgy eltűntem - szólalt meg halkan. Csavargatni kezdtem a tarkóját eltakaró tincseit, miközben vártam, hogy folytassa mondanivalóját. Izgatott és kíváncsi lettem, hogy mit tervezett el. - Mi az a hely, ahova régen nagyon szerettél járni, de mostanában nem jutott rá időd? 
Elgondolkodtam kérdésén, ugyanis az utóbbi időben nem igazán mozdultam ki sehova, tehát tömérdek választási lehetőség ajánlkozott fel. 
- Van a közelben állatkert? 
- Biztosan. Szeretnél elmenni oda? - érdeklődött mosolyogva, mialatt gyengéden simogatta kezemet. 
- Igen. Szeretem az állatokat. Ezért vagyok sokat a közeledben. - Felnevetett, mire én is vigyorogni kezdtem. 
- Mégis miféle állat lennék én? 
- A vékony és hosszú lábaid miatt azt mondanám, hogy gazella. 
- Ez még nem is olyan szörnyű. 
Utoljára végig simítottam arcán, majd öléből felállva indultam meg a televíziót körülölelő könyvespolc felé. A bekeretezett képek nagy része éjszakai fotók voltak erdőkről, építményekről, melyek igencsak magával ragadták az embert. Valahogy Damien mindig megtalálta azt a pontot, ahonnan a kép igazán beszippantja a nézőjét. Mindig olyan pillanatokat kapott le, amik valami különlegességet hordoztak magukban. A kedvencem mind közül talán az a fotó lehetett, amit pontosan a tévé mellett helyezett el. A képet alulról fényképezte, éjszaka az erdőben, mikor a csillagok odafent ragyogtak. Olyan volt, mintha az univerzum tárult volna a szemem elé. 
- Ezt hol fényképezted? - kérdeztem elbűvölve. 
- Itt, Silvermeadben - lépett mellém.
- Lenyűgöző. - Tovább nézegettem a képeket, amikor megakadt a tekintetem egy ismerős épületen. Szívem hevesebben kezdett el verni, amint ráeszméltem, Damien bizony az én házamról is készített hasonlóan hátborzongató fényképeket, mint más építményekről. - Ez tuti photoshop! 
Felnevetett, majd levette a polcról a képet és a kezembe adta. 
- Semmi trükk, csakis a valóság. Mindenki olyannak látja a képeket, amilyennek akarja. Szerinted ez a kép ijesztő. Szerintem igazán kellemes. 
- Honnan tudod, hogy ezt gondolom? 
- Mindenki ezt gondolja - mosolyodott el bágyadtan. - Milyen érzés ott élni? 
Már lassan két hónapja annak, hogy először betettem lábamat a házba, ám egészen eddig a percig senki nem kérdezte ezt meg. Bár történtek velem furcsa, már-már félelmetes esetek, még sosem éreztem ehhez hasonló jó érzést. Mielőtt válaszolhattam volna, Damien beszédre nyitotta ajkát. 
-   Nem kellene, tetsszen, de még is élvezed minden egyes pillanatát, amit ott tölthetsz? Mintha egész életedben arra vártál volna, hogy ott lehess? Mintha mindig is hozzá tartoztál volna? 
Bár furcsának találtam, hogy élőlényként beszélt a házról, de tökéletesen fején találta a szöget. 
- Fura, mikor a fejembe látsz - húztam vigyorra számat. 
- Én is ugyanúgy érzek, mint te. Csak én nem a ház miatt. - Jobb oldali szemöldökét felvonta, majd mosolyogva elfordult. 
Nem akartam jobban belemélyedni abba, hogy ezzel a kijelentésével mire célzott, ezért visszahelyeztem a fényképet a helyére. 
- Meg van még a macskád? - kérdezte miközben neki dőlt a polcnak. 
- Igen. 
- És mi a neve? Remélem rólam nevezted el. - Felnevettem, majd megráztam a fejem.
- Csak szeretnéd. Mivel folyton eltűnik, Szellemnek hívom.   
Néma csönd ült közénk, úgy láttam, Damien nagyon letaglózott, amiért nem róla neveztem el cicámat. 
- Szerintem a Csinos jobban illene hozzá. 
- Miért is? - kérdeztem vidáman. - Alig ha láttad két másodpercig, és máris tudod, milyen nevet kéne adnom neki? - Oda léptem hozzá, és egyenesen szemébe néztem. A magassága miatt viszont fejemet meg kellett emelnem, ami hosszú ideig kényelmetlen lett volna, de szerencsére ő gyorsan reagált. 
- Csak gondoltam, jó lenne, ha hasonlítana legalább a neve a gazdájához. 
Gyomrom összezsugorodott, mintha tényleg pillangók repkedtek volna benne. Imádtam, ahogy bókolt nekem, imádtam minden egyes kis csipkelődését, imádtam vele lenni. 
- Holnap mehetnénk az állatkertbe? - kérdezte az ajtójában állva, ugyanis fáradságra hivatkozva fájdalmas és könnyes búcsúra kényszerítettem őt. 
- Dolgozom. Szóval csak hétvégente érek rá. 
- De azért meglátogathatlak? 
- El is várom.  - Mielőtt kiléphettem volna az ajtón, megragadta a kezem, és visszahúzott magához. 
- Nem felejtettél el valamit? 
- Mint például? - Ujjait végig simította az arcomon, majd fejével egyre közelebb hajolt hozzám, de én kitértem csókja elől. - Oszd be, amit ma kaptál - vigyorodtam el gonoszan. 
- Néha azt hiszem, az ördög bújt beléd, amiért ilyen kegyetlenül viselkedsz velem. 
Rákacsintottam, majd gyorsan az arcához hajoltam és megpusziltam őt. 
Amint kint voltam a lakásból, megéreztem a nyári esték kellemes hőmérsékletét. Jó érzés volt gyalogolni ebben az időben, szinte bántam, mikor a pékséghez visszaértem, és beültem autóm kényelmes ülésébe. Hazafelé menet elhaladtam Nicole-ék háza előtt is. Hiába volt sokkal modernebb, világosabb és barátságosabb az az épület, mégsem éreztem magam benne olyan otthon, mint az én kísértet-járta-háznak-titulált lakhelyemben. Dalton city, a város ahol felnőttem Pennsylvania államban található, csakúgy, mint Silvermead, de a két hely teljesen eltérő. Sosem gondoltam volna, hogy a nagyvárosi élet után sokkal jobban fogom érezni magam egy kisebb helyen, ám mégis így történt. Sokáig nem értettem mi volt az, ami annyira magával ragadott, ami nem hagyta, hogy elhagyjam ezt a helyet. 
A házba lépve újra megcsapott az a kellemes illat, amit akkor is éreztem, mikor először jártam ott. Fogalmam sem volt, mi az, ami ilyen fahéj illatot áraszt magából az egész épületben, és meglehetősen kíváncsivá tett a dolog, de mivel nem találtam rá semmi magyarázatot, feladtam a keresést. 
Alig vártam, hogy végre kinyújtózhassak a kádban, miközben a meleg víz simogatja bőrömet. Rettentően fáradt voltam a reggeli koránkelés és a délutáni munka miatt, tehát amint végre elhelyezkedtem a kádban, nehezemre esett nem elaludni fürdés közben. Azon gondolkodtam, vajon Szellem merre sompolyoghat megint, mikor szememet lehunytam, és éreztem, amint légzésem egyre egyenletesebb lesz. Tisztában voltam vele, még nem alszom, de tudtam, már nem sok választ el attól, hogy visszatérjek álmaihoz. 
A csendet, mely letelepedett a helyiségbe, a csap csöpögése zavarta meg. Hallgattam, amint a vízcseppek egyenként a kádamba hullnak. Aztán egyszer csak abba maradt. A forró víz, ami eddig kellemesen cirógatta bőrömet, hirtelen zavarni kezdett. Olyan volt, mintha összecsomósodott volna, és a finom érintés helyett, durván tapadt a testemre. Ahogy szemem kinyílt, a tiszta víz helyett, fekete iszapszerű folyadék tárult elém. Kezemet megemeltem, melynek köszönhetően láttam, a fekete árnyalatot mélyvörös szín teszi teljessé. Amint észleltem mi történt, azonnal megugrottam a kádban, és miközben félelemmel megtelve próbáltam kitolni magam belőle, éreztem amint lábam hozzáér valami keményhez. Nem sok kellett ahhoz, hogy sikítva ugorjak ki a vízből, de a maradék bátorságomat összeszedve lenyúltam a kád aljába, és matatni kezdtem az előbbi tárgy után. Undorodó arckifejezéssel markoltam meg azt, amiről először fogalmam sem volt, mi lehet. Meg se vártam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a kezembe került dolgot, felálltam, és amilyen gyorsan csak lehet, kiléptem a csempére. A kádban továbbra is a szúrós anyagú folyadék éktelenkedett, mikor az ujjaim közt szorongatott kulcsra pillantottam. Meghökkenve forgattam a kezemben, mialatt szívverésem továbbra is őrületes tempóban dobogott. Testemet rettegés járta át, és ezen egyáltalán nem segített az, mikor fürdőszobám ajtaja lassan és nyikorogva kinyílt. Egy törölközőt magam köré tekerve léptem ki a helyiségből, és hagytam, hogy a megmagyarázhatatlan érzés, mely fogságba ejtette elmémet, vezessen a hosszú folyosón. Ahogy talpam a padlót érintette, tócsákat hagyott maga után. Nem tudtam hova tartok, csak mentem és mentem. A folyosó mely eddig a lámpák fényétől volt világos, hirtelen sötétté vált, mindössze az ablakon beszűrődő Hold ragyogása mutatta az utat. Véget nem érő hosszúságúnak tűnt, de a félelem tovaszállt, és helyét nyugodtság vette át. Képtelen voltam tisztán gondolkodni, mintha valami, vagy éppen valaki, folyton a nevemen szólított volna, és úgy csalogatott el a folyosó légvégéig. Fejemet oldalra fordítottam, így vehettem észre azt az ajtót, melyet eddig soha nem láttam. Ahelyett, hogy menekülőre fogtam volna, kezemet a kilincsre helyeztem, és lassan benyitottam az ismeretlen szobába. A suttogás, amit a fejemben hallottam egyre csak erősödött, ahogy nyílt az ajtó, és amikor teljes életnagyságban vehettem szemügyre a helyiséget, szinte a hátam mögül hallottam, amint a nevemet kántálják. A szobában hirtelen fény gyúlt, de még így is elég homályos volt minden. Vörösen izzó lámpák világították be a teret, és csak is egy pontra összpontosítottak. Forróság csapott meg odabentről, ami miatt nem mertem tovább menni, hiába hallottam még mindig a suttogásokat. Tekintetem a lámpák által reflektorfénybe helyezett piros színű olajos kannára szegeződött. 
- Égesd el! - Szívem nagyot dobbant, amint meghallottam az egész házat bejáró rekedtes és érdes férfihangot, mely egészen a lelkemig hatolt. 
Szemem kinyílt, én pedig ijedten tornáztam fel magam a kádban. Egy kicsit lejjebb csúsztam a kelleténél, így szinte elmerültem a vízben, mely addigra már jócskán kihűlt. 
Egy újabb rémálom. 
Körbenéztem a helyiségben, minek hála észrevettem a közelben üldögélő Szellemet, amint narancssárga szemével szuggerált engem. 
- Hát, te merre jártál? - nyúltam ki a kádból, mire ő hozzám sétált, és hagyta, hogy végig simítsak fekete bundáján.
Mivel a víz hideg volt már, gyorsan kiszálltam belőle, és miután megtörölköztem, magamra öltöttem pizsamámat. Hálószobámba érkezvén, azonnal ledőltem az ágyamba, ám ahelyett, hogy elaludtam volna, gondolataim az előbbi álmomra kanyarodtak vissza. Tudtam jól, nincs olyan szoba a házban, mint amit láttam, de amiatt, hogy annyira valóságos volt az egész, végig futott hátamon a hideg. Szinte még akkor is hallottam a rémisztő férfihangot, mikor jobb oldalamra átfordulva néztem bele az elém táruló sötétségbe. Néhány berendezésem alakja halványan kirajzódott. Mindenkinek ismerős lehet az az érzés, mikor sokáig maga elé bámul, és olyan, mintha a tárgyak maguktól egy idő után megmozdulnának. Én is pontosan ezt tapasztaltam, ezért szememet behunytam, és átfordultam a másik irányba, hogy békésen álomba szenderüljek. 
Másnap, annak köszönhetően, hogy csak délután kellett munkába menjek, egészen reggel kilenc óráig húztam a lóbőrt. Mire felébredtem sokkal kipihentebb és energikusabb voltam, mint előző nap, ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy egy kis olvasgatással töltöm el napom nagy részét, nehogy elfáradjak. Miután megetettem Szellemet, pár percre hagytam, hogy odakint sütkérezzen a jó időben, miközben én a bokrokkal körbevett útszakaszon haladva elsétáltam a kis tóhoz, melyben ugyan nem úszkáltak halak, mégis, a benne rejlő növények miatt, igazán szép látvány tárult elém. 
Amint kigyönyörködtem magam, visszaballagtam a teraszhoz, és úgy tűnt, Szellem megunta a levegőzést, ugyanis mindössze hűlt helyét találtam a kertben. A házba belépve rögtön észrevettem azt, hogy sejtéseim igazak. Úgy látszott, macskám kicsit sem szívlelte barátnőmtől kapott rózsákat, ezért a vázával együtt leverte a földre, legalábbis abból, hogy az összes rózsaszál és törött üvegdarabok a padlón feküdtek, erre következtettem. Egy kis mérgelődés után seprűvel a kezemben tértem vissza az asztalhoz, és tettem rendbe a helyet. Ahogy kész lettem, egy újabb váza után kezdtem kutatni, és amint megleltem, felszedtem a földről a tizenhárom fehér rózsát, és belehelyeztem őket. Bár a tettest nem találtam, biztos voltam benne, hogy ő volt az elkövető, ugyanis odakint nem fújt a szél, ami talán leverhette volna az asztalról a virágokat. 
A szokásostól eltérően ezen a reggelen meglehetősen éhes voltam, ezért rántottát és sült szalonnát dobtam össze magamnak, amit almalével fogyasztottam el a kanapén ülve. Ekkor jutottak eszembe a házról kapott feljegyzések. Bár eredeti terveim szerint könyvet akartam olvasni, mégsem találtam olyan rossz ötletnek a régi cikkek tanulmányozását. Ölemből letettem a tányért, majd a kandalló oldalához sétálva, az éjjeli szekrény egyik fiókjából előhúztam a füzet kupacot, aztán visszasétáltam vele a garnitúrához. 
Pontosan emlékeztem mikor volt az utolsó alkalom, hogy kezembe vettem ezeket a lapokat. Féltem, hogy olvasgatásuk okozza a rémálmokat a számomra, ám rájöttem, jönnek azok maguktól is. Általában mindig véletlenszerűen választottam a feljegyzések közül, de ekkor, direkt azt kerestem, amit múltkor abbahagytam. Gyorsan rá is bukkantam, és ahogy megleltem az utolsó sort, amit olvastam, újból böngészni kezdtem a sorokat. 
„Az épület emelete, noha egészen elképesztő látványt nyújt az odatévedőknek, maga a földszint még csodásabb élményt ad az embereknek. Ahogy a két felé nyíló lépcsőn lesétáltunk, rögtön mögöttünk a társalgó szoba fogadott bennünket. A plafont egy óriási, gyönyörű kristálycsillár díszítette, alatta pedig a kandallóban lobogott a tűz. Természetesen a padló sem volt híján a szebbnél-szebb elemtől, ugyanis perzsaszőnyegek sokasága volt megtalálható az étkező szobában is.”
Tudhattam volna! Mikor Nicole nagyanyja úgy döntött, felújítja a házat, arra gondolhatott, milyen jó lenne élőben is megcsodálni a feljegyzésekből megmaradt leírásokat. Ezért szinte pontosan ugyanolyanra építette meg ezt az épületet, mint amilyen a tűzben leégett ház is volt. 
Újból a lapokat kezdtem nézegetni, majd kiválasztottam azt, ami a legérdekesebbnek tűnt. Egy újságból kivágott cikket tartalmazott, rajta egy képpel, amin épp régi stílusú rendőrautók parkoltak a ház előtt. 
„Gyilkosságok, vagy újabb véletlenek?
Ki az, aki ne hallott volna már Silvermead polgármesterének házában történt szerencsétlen Deborah Duffy esetéről? A fiatal lány, aki, mint szobalány dolgozott a családnál, pontosan két hónapja halt meg. Bár a rendőrök azt állították, a hölgy öngyilkosságot követett el, elvégre az emeleti hálószoba erkélyéről zuhant le, mégis elég sokan hisznek abban, hogy Ms. Duffy egy szörnyű gyilkosság áldozata lett. Ezt az állítást nem is igazolhatná jobban a következő haláleset. 
Andre Goth-ot, a család gondnokát a társalgó szoba közepén találták meg holtan, miközben a csillár élettelen testét fedte. Kiderült, halálát tényleg a nehéz tárgy okozta, mely eddig ismeretlen okok miatt zuhant rá az úrra. A rendőrök a mai napig nyomoznak az ügyben, ám még semmi új információval nem álltak elő. Persze ez még mindig nem bizonyítja azt, hogy egy brutális gyilkos mászkál Silvermeadben, hiszen elfordulhat az is, hogy mindössze az ócska berendezések miatt történnek meg a szerencsétlenségek.” 
Kezemen végig futott a hideg, amint magam elé képzeltem a pórul járt férfi testét. Elképesztőnek találtam, hogy az emberek milyen gyorsan változtatják meg véleményüket valamiről. Elvégre, először még az egekig dicsérték a házat és magasztos hangnem beszéltek róla, aztán, ahogy elkezdődtek a megmagyarázhatatlan ügyek, egyből ócsárolni kezdték az építményt. Egészen eddig négy halálesetről olvashattam. 
Az első volt Deborah Duffy, majd Andre Goth, és ha emlékezetem nem csalt, akkor Malcolm Leighton és Ivy Morgan. Ezek közül Malcolm volt az, akiről a legkevesebbet tudtam, így szorgosan keresgélni kezdtem a papírok közt, hátha rábukkanok valahol a nevére, ám megzavartak. 
A fejem felől halk, nyikorgó hang érkezett, mintha valami himbálózott volna. Tekintetemet lassan emeltem fel, de a plafonon kívül nem láttam semmit. Amint elnéztem onnan, újból hangok szöktek a fülembe, viszont ekkor sokkal inkább hasonlított arra, mint mikor valami nehéz tárgyat tolnak, mintsem egy lámpa lengésére. 
- Szellem? - szólítottam meg a macskámat, aki valami csoda folytán, úgy döntött, hallgat a nevére, vagy legalábbis felfigyel a hangomra, ezért lassan odasétált hozzám a konyhából. 
Ekkor vált biztosra a számomra, hogy nem ő szórakozik fent az emeleten, így minden bátorságomat összeszedve felpattantam a kanapéról, majd kezembe vettem Szellemet és vele együtt indultam fel a hangforrásához. Lépteim megfontoltak voltak, óvatosan közlekedtem a folyosón, bár megmondani képtelen voltam, mitől félek pontosan. Mivel tudtam, a nappali a baloldali folyosó alatt van, arra indultam el, hátha újból észlelni fogom a hangokat. Benyitottam a hálószobába, a dolgozószobába és a vidám színekkel körbevett másik helyiségbe is, ám semmi különössel nem találtam szemben magam. Magamhoz szorítottam Szellemet, és úgy fordultam ki megint csak a folyosóra, mikor a nappaliból óriási csörömpölést hallottam. Ijedten engedtem ki a macskát a kezemből, majd amilyen gyorsan csak lehet, futni kezdtem lefelé. Amint talpam a földszinti padlót súrolta, szemem elkerekedett és biztos voltam benne, hogy szívem kihagyott pár ütemet a döbbenettől, melyet a felfordult bútorok látványa okozott.  

12 megjegyzés:

  1. Wáó, Niki! *.* :O
    Megkockáztatom, eddig ez volt a legjobb és legfélelmetesebb rész! Hát komolyan összeszartam magam:D Szóval köszönöm :3
    Mr.TitokzatosanSzexyt már nem tudom hová dicsérni és magasztalni, annyira aranyos és szexy és titokzatos!:D <3 Egy szóval; szeretem! <3 A történetet meg egyenesen imádom! <3 :3
    Alig várom a jövőhét szombatot, csak így tovább, ne hagyj meghalni az izgalomtól #kérlekszépen! :D
    Puszi :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy elég ijesztőnek találtam ezt a részt (is).:DDD Szokásom szerint, este képtelen voltam írni.
      Szerintem Mr.TitokzatosanSzexy nagyon elbízta magát, hogy ennyien imádják őt, de mentségére legyen: tényleg nagyon cuki.*-*
      Nem ígérhetek semmit a jövőheti résszel kapcsolatban, lehet még izgibb lesz mint a mostani.:o


      Törlés
  2. Első sorban hagy jegyezzem meg, hogy kicsit magadra haragítottál amiért nem folytattad a rész legelső jelenetét😏
    Viszont wow! Mindig meg tudsz lepni! Ez az ' ördög bújt beléd ' -es szóvicc eléggé elhomályosítja az eddigi feltételezéseimet arról, hogy miről is szól igazából a blogod. Így csak még jobban várom az újabb részeid.
    Ölelés❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, igen. Tudom, nagyon gonosz vagyok, de hamarosan kárpótolok minden Amanda&Damien rajongót.:3
      Hát kíváncsi vagyok, kinek a tippjei jönnek majd be a sztori végével kapcsolatban, remélem eléggé meghökkentő lesz majd!;)

      Törlés
  3. Vááá... Ez rohadt jó volt és ijesztő és fantasztikus és... megunhatatlan���� Damien egyszerűen ahw*---* Messze lesz még az a jövőhét szombat����

    Ölel: Renee:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, köszönöm szépen.:3 Igyekszem a következő részt is ilyen jóra megírni.*-*

      Törlés
  4. Niki ez jó és ilyesztő rész volt😂😂😍😍 egy Démonok között után meg mégjobban😂😂 majd pénteken jön a 2. rész😃😃😉😍
    És hát mást nem tudok mondani minthogy:
    Damient továbbra is imádom😍😍😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Viola😍😍
      Hát igen, azt hiszem a jövőheti rész nem lesz olyan félelmetes, mert a film után örülök, ha aludni tudok majd.😂😂
      Damien és én is imádunk téged!❤

      Törlés
  5. Szia :)
    Megis hogy lehet egy ilyen befejezéssel lógva hagyni minket?! Alig varom már hogy kiderüljön mik ezek a dolgok es megis mit jelent ez az ördög bújt beled... Mr.TitokzatosanSzexy pedig egyszerűen ahw *-* nincs véletlen egy ikertestvére? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:3
      Tudom-tudom, szörnyű vagyok, de muszáj volt így befejeznem.:D Ikertestvére? Ki tudja?!;) Majd még kiderül.:DDD

      Törlés
  6. Szia! Újra én:D

    Meglepi nálam!:) http://taken-madison.blogspot.hu/2016/06/off-bejegyzes-dij3.html#more

    VálaszTörlés