15. fejezet

Sziasztok!

Elhiszitek, hogy itt a nyári szünet? Én már alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, ugyanis, így még több időm lesz írni.:3 

Egyébként, ha minden a terveim szerint halad, akkor nem sokára a történet felénél leszünk.:o Nagyon gyorsan eltelt ez a 15 hét, és nem győzőm ismételni magam, hogy mennyire hálás vagyok, amiért ilyen sokan szeretitek a sztorit.❤ A mai részben egy újabb betekintést kaphattok majd a ház múltjába, ami azt hiszem elég hátborzongatóra sikeredett.

Jó olvasást!

Nicole

„Hey, Devil, go on 

Get your junk out of here 

I don't need you” 

Undorodva húztam ki karom a fagyasztó mögül, és nem törődve azzal, hogy kívülről milyen hülyén festhetett az előbbi jelenet, azonnal szemlélni kezdtem tenyeremet. Bőrömhöz semmi nem tapadt, talán csak az a gusztustalan érzés, amit az a valami váltott ki belőlem. Hogy egy kicsit pontosabb meghatározást tudjak adni a szőrös dologról, a fagyasztóhoz léptem, és eltoltam a helyéről. 

Azt gondoltam, sokkal nehezebb lesz elmozdítani a fal mellől, ám egész könnyedén sikerült elég helyet csinálnom, ahhoz, hogy kényelmesen be tudjak nézni mögé. Az alja nyomot hagyott a padlón, melyet még kosz és por borított be, de legjobb tudomásom szerint a talaj nem szokott, csak úgy kedve szerint kiszőrösödni. Annak reményében, hogy megtalálom azt, amit az előbb megsimogattam, még egy kicsit húzni kezdtem magam felé a fagyasztót. Mérgesen vettem tudomásul, hogy akár az egész házon keresztül vonszolhatnám, akkor se találnék alatta semmit. 

Az igazság az, hogy tényleg nem tudom, melyik lehetőség lett volna jobb: Nem találni semmit, vagy pedig egy óriási lyukat megpillantani a falban, ami az Isten tudja, hova vezet. Ugyanis, ahogy tekintetemet felemeltem a padlóról, elém tárult a már-már kopott festésű fagyasztó melletti fal, amin valaki - valószínűleg készakarva- készíttetett egy titkos alagúthoz vezető bejáratot. Szellemre néztem, aki időközben a lábamhoz sétált, majd amint a lyuk elé ért, kissé bátortalanul, de besétált rajta. Odakintről úgy tűnt, hogy egy kisgyerek simán beférne, ám abban már nem voltam biztos, hogy én nekem is meg kéne nézni, hova vezet. Arra gondoltam, talán várnom kellene Nicole-ra, elvégre ő jobban ismeri a házat, de hajtott a kíváncsiság, hogy vajon mi célból hozhatnak létre egy ilyen járatot. 

- Egy idióta vagyok - suttogtam magamnak, majd elcsusszantam a fagyasztó mellett, hogy szemben legyek a megrongált fallal. 

Leguggoltam, és egy mély lélegzetvétel után elkezdtem bemászni a lyukba. Odabent elég illúzióromboló viszonyok uralkodtak. Arra számítottam, hogy tele lesz pókhálóval és kosszal, ám mindent a tisztaság és a rendezettség uralt. Falambériával volt beborítva az egész helyiség, és kényelmesen elfértem benne. Elkezdtem beljebb kúszni, mit sem törődve azzal, hogy lehet összefutok egy rágcsálóval, amit az előbb még bőszen simogattam. Alig tettem meg pár métert, a mellettem lévő falon kicsike rések keletkeztek, melyeket kívülről képtelenség lenne észrevenni. Ezeken kipillantva vettem észre, hogy az előszobában vagyok. Mindössze azzal a kis furcsasággal, hogy éppen a falba beépített titkos járaton keresztül kukkolok kifelé. 

Csak egy átlagos szerda este Amanda Safforddal. 

Meglepetésemre, ahogy még beljebb merészkedtem, az utamat állta egy fal. Legalábbis ezt hittem, egészen addig, míg jobban meg nem néztem. Gerendák álltak ki belőle, melyek segítésével feltudtam mászni rá, így folytathattam utamat.  Egy idő után elfogytak a gerendák, mivel a fal, amin eddig másznom kellett a végéhez ért, és újból kúszásra kényszerültem a padlón. Rövid időn belül az eddigi halványan világító fény elsötétül, és mindössze egy nagy feketeséget láttam magam előtt. Kezdtem megbánni, hogy bejöttem ide.  Hallottam, hogy valami mocorog előttem. Mozdulni sem mertem, míg meg nem láttam Szellem világító sárga szemét. 

- Jelezhetted volna, hogy itt vagy - suttogtam a macskának, aki ugyanolyan tanácstalan volt, mint én. 

Ezen a feltevésen gyorsan változtatnom kellett, mivel kaparni kezdte az előtte lévő falat.  Nem láttam mit csinál, csak hallottam, hogy nagyon kiszeretne már innen menni. Előrébb kúsztam, és tapogatni kezdtem, hátha találok valamit, ami segítséget nyújthatna. Arra nem is számítottam, hogy elég lesz egy kis lökés, és minden megvilágosul előttünk. Fülsüketítő nyikorgás járta be a helyiséget, mint mikor egy ajtó nyílik ki. Egy pillanatra lefagytam, amint szemem elé tárult az ismerős csempe. Miután Szellem kisétált a járatból, én is kikászálódtam belőle, hogy végre szemügyre vehessem a kijáratunkat. Alig bírtam elhinni, hogy hol kötöttünk ki.  Bár az emeleti fürdők hasonlóak voltak, ezt a szobát egyből felismertem. Az én saram, hogy nem néztem körül rendesen a házban, ugyanis, ha minden egyes kis szegletét alaposan megvizsgálom, rájöhettem volna, hogy a fehér színű szekrény, mely a csap alatt díszeleg, nem más, mint a titkos alagút kijárata. Ajtaja ugyanazzal a nyikorgással csukódott be, én pedig nem igazán tudtam, mi tévő legyek. Amint kattant a zár, belenéztem a tükörbe és szemlélni kezdtem magamat. Hajam behullámosodott, mint ahogy az általában lenni szokott mindennap végén. Arcom fáradtságot sugárzott, ám szememben mégis valami más csillogott. Az előbbi akcióm eszembe juttatta, hogy régen mennyi kalandba keveredtem nővéremmel. Akkoriban sokkal bátrabb voltam, nem igazán riadtam vissza semmitől. De abban a pillanatba, ahogy saját magammal néztem farkasszemet, már nem voltam gyerek, és a testvérem sem állt mellettem, hogy megvédjen. Izgatott lettem, amiért egy ilyen részét ismertem meg a háznak, melyről lehet még Nicole sem tudott, de emellett nagyon meg is ijedtem. Elvégre, ki az az elvetemült, aki titkos járatokat épít a saját otthonába, amibe aztán be sem költözik? Valami nagyon nem stimmelt, és én tudni akartam mi a valódi ok, hogy barátnőm családja sosem tartott igényt erre a házra. 

Elmélkedésem abba maradt, amint meghallottam, hogy a mögöttem lévő kádban, csöpögni kezdett a csap. Tekintetemet a hang forrására emeltem, és hirtelen csapásként ért a felismerés, hogy ebben a fürdőszobában napokkal ezelőtt hallucinációk hozták rám a frászt. Bár, ekkor nem láttam semmit, mégis sebesen hátráltam ki a helyiségből, csak is a biztonság kedvéért. Szívverésem felgyorsult, nem is értettem, mitől rémültem meg, mégis szó szerint kiestem a szoba ajtaján. Ijedtemben majdnem felsikoltottam, mikor éreztem, hogy valaki a kezem után nyúl. Megfordultam, és megpillantottam Nicole-t, amint értetlenül áll előttem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Mi történt odabent? 

Találtam egy titkos járatot, aztán a Narnia szereplőit leutánozva előmásztam a szekrényből, majd a koromat meghazudtolva megijedtem a semmitől. 

- Csak Szellemet kerestem - pillantottam az éppen felénk sétáló cicára.   

- És kiderült róla, hogy a Sátán macskája, vagy miért vágtál ennyire ijedt arcot? - vigyorodott el. 

A folyosón pislákolni kezdett a lámpa, mely eddig is csak homályosan világított. Odakint már sötét volt, és ahogy az ablakon keresztül figyeltem a tájat, észrevettem a lomkoronák lassú ringását. 

- Néha ijesztő tud lenni - válaszoltam kérdésére, miközben még mindig megbűvölve pásztáztam a csillagos eget. 

Mire én is átöltözhettem a pizsamámba, Nicole már használatba vette hálószobám ágyát, és kényelmesen elhelyezkedett a baloldalon, ami köztudottan az én helyem volt. 

- Csak szeretnéd - sétáltam ki a fürdőmből. 

- Na, most miért? Nálam is mindig belül aludtál - tárta szét a karját. 

- Nem érdekel - léptem mellé, majd elkezdtem áttolni őt a jobboldalra. - Mindig itt alszom. Közelebb van az ajtóhoz. 

Egy pillanatra rám nézett, és láttam szemében a meglepettséget. 

- Egy kicsit paranoiás vagy - csúszott át a másik oldalra. 

- Dehogy vagyok az - ültem rá az ágyra. - Csak jobban tetszik. 

- Ahogy érzed - sóhajtott, majd az éjjeli szekrényen álldogáló lámpa felé nyúlt, de mielőtt még leonthatta volna azt, megszólaltam. 

- Igazából - kezdtem bele -, mondani akartam valamit. 

Visszafordult felém, és érdeklődve várta, hogy folytassam. 

- Már egy ideje elakartam mondani, csak nem tudtam, hogyan kéne elkezdenem, tekintettel a mostani állapotokra. 

- Ugye, nem fogsz szerelmet vallani nekem? 

Vigyorra húzta ajkát, én pedig a hozzám legközelebb lévő párnával megdobtam őt. Mielőtt belekezdethettem volna a mesélésbe, újra előtört bennem a bűntudat, hogyha megemlítem barátnőmnek azt a férfit, akit nem igazán szívlel, lehet, elrontom a jó kedvét. De a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, ugyanis már nagyon szerettem volna tudni, hogy Nicole miért utálja ennyire Damient. 

- Damienről van szó. 

Szemöldökét felvonta, és éreztem, hogy feszültebbé válik. Volt pár elmélet a fejemben, hogy vajon mi az oka az utálatnak, amit egymás iránt éreznek, de mégis, ahogy végig néztem barátnőmön, azután, hogy megemlítettem neki a srácot, sokkal rosszabb dolgok jutottak eszembe, mint egy rosszul végződő kapcsolat. Igen, ez volt az egyik teóriám. Nicole szép lány, Damien pedig helyes, miért is ne lehettek volna együtt valamikor? 

- Mi van vele? - Hangjából megvetés szűrődött ki, mintha egy elítélt emberről beszélne, aki lemészárolt egy egész háztartást, plusz még a család kiskutyáját is megölte. 

- Miért utálod őt? És, most a „Nem szimpi, mert másoknak sem az” kártya nem játszik. Tudod, nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi a gondod vele. Nem fogok emiatt megsértődni. 

- Azért foglalkozol vele ennyit, mert összejöttetek? - kérdezett vissza, ezzel is elkerülve a válaszadást. 

- Mondhatni - feleltem, és éreztem, hogy arcomra pír szökik. Zavarba jöttem, de próbáltam megfejteni, hogy mi játszódhat le benne. Tekintete mintha egy pillanatra elsötétült volna, ám a következő másodpercben, olyanná vált, mint azok az emberek a filmekben, akiknek fejük felett egy villanykörte jelenik meg, mikor eszükbe jut valami zseniális. 

- Gratulálok! - derült fel örömében. - Azt hittem, Aden után örökre szingli maradsz. És, mikor megtudtam, hogy már macskád is van, féltem, belőled is egy olyan nő lesz, aki húsz cicával él együtt. 

Nem tudtam hova tenni a reakcióját. Azt gondoltam, előveszi a bal zsebéből a Bibliát, és megpróbálja kiűzni belőlem az ördögöt, amiért össze mertem jönni Damiennel. Vagy legalább tart egy hosszú monológot arról, miért nem kéne együtt lennem a sráccal. De ehelyett, úgy örült, mintha nyert volna a lottón. 

- Ugye az is eljutott a tudatodig, hogy most Damienről beszélünk? 

- Persze. De, ha veled jól viselkedik, akkor megpróbálhatom elviselni őt. 

Gyanakvó tekintettel méregettem, szinte vártam, hogy felkiáltson: „Csak vicceltem, még mindig ki nem állhatom!” De nem tette. Mindössze boldogan mosolygott rám, én pedig emiatt kezdtem elhinni, hogy barátnőm egyszer megbékélhet a fiúval. 

Elmeséltem neki, hogy ő is közrejátszott abban, hogy hosszú várakozások után elcsattanjon az első csók. Hiszen, ha nem kér meg rá, hogy keressem meg nagyanyja könyvét, akkor sosem kerülök abba a helyzetbe, hogy élet és halál között lebegve, Damien megmentsen, és megcsókoljon.  Jól esett végre megosztani vele azt, ami már napok óta nyomta a szívemet, elvégre ő volt a legjobb barátnőm, és az, hogy velem együtt osztozott az örömömben, boldogabbá tett, mint bármi más. 

Nem voltam még álmos, és kiakartam használni az alkalmat, hogy kettesben vagyok Nicole-lal, ezért kicsit eltereltem a témát a szerelmi életemről. 

- Nem akarsz mesélni nekem erről a házról? - tettem fel a kérdést, ami láthatóan meglepte, nem számított rá, hogy ilyenekről fogom faggatni.

- Mit akarsz róla hallani? 

- Hogy a rokonaid miért nem költöztek be ide? Nagyon szép helyen van, nincsenek idegesítő szomszédok és a ház óriási, nem kellett volna szűkölködniük sem. 

- Félnek a telek múltjától. 

- De, miért? Nem fog újra megtörténni. Elvégre, ha volt is egy gyilkos, akkor már rég halottnak kell lennie, vagy pedig egy ágyban feküdnie az öregek otthonában. 

Felnevetett, majd megrázta a fejét. Valami nagyon jól mulatott. 

- Igazad van, de a családom nagyon hiszékeny ezek szerint. Én nem vagyok az, és ezért ajánlottam fel a házat. Nem tettem volna, ha tudnám, itt mászkál a Texasi láncfűrészes. - Elmosolyodtam, majd folytatta. - Valószínűleg a dédnagyanyám meséjén akadtak ki, aki ugye itt lakott, mikor történtek a gyilkosságok. 

- Mit mesélt? - Gyomrom borsóméretűre zsugorodott, izgatottság és kíváncsiság ébredt bennem. 

- Hát, anyának és nekem semmit, de a nagymamámnak állítólag a halálos ágyán elmondta, miért nem vitte magával a saját fiát, mikor ő maga elmenekült erről a telekről. 

- Várj, mi? - akadtam ki. - Mi az, hogy a halálos ágyán? Ez nagyon bizarr. Az meg főleg, hogy nem vitte magával a fiát. Légyszíves, úgy meséld el, hogy tudjak aludni ezek után. 

Felsóhajtott. 

- Ugye, a dédnagyanyám egyik este úgy döntött, ideje elhúzni innen a csíkot. Fogta magát és a cuccait, aztán beült az autóba és elment, a fiát, Luciust, pedig itt hagyta az apjával. Minta anyuka, nem igaz? - vigyorodott el. - Ezután kitört a tűz, leégett az egész ház, a kicsi Lucius pedig eltűnt. Hiába keresték őt hónapokig, sehol nem találták. 

Kirázott a hideg. Láttam magam előtt, ahogy a szegény kisfiú egyedül bolyong, majd a legrosszabb körülmények között meghal. Összeszorult a mellkasom, és torkomban keserű ízt éreztem. 

- Miért nem vitte magával? - kérdeztem elhalkulva. Megrántotta a vállát. 

- Mikor nagyi megtudta a „nagy titkot”, napokig nem beszélt a dologról, hiába kérdezték tőle. Anyának szerintem még mindig nem mondta el, mi volt, de én kiszedtem belőle az igazság egy részét. 

- Kiszedted belőle? - mosolyodtam el. 

- Melyik nagymama tudna ellenállni az egyetlen unokájának? - döntötte oldalra a fejét. - Egyik délután meglátogattam, és mesélni kezdett. 

- Mégpedig? - próbáltam ösztönözni arra, hogy folytassa. 

- Azon az estén, mikor Suzanne Lived úgy döntött, hogy itt hagyja ezt a helyet, veszekedett a férjével, Noellel. Próbálta őt rábeszélni arra, hogy minél hamarabb távozzanak ebből a házból, de a férfi makacs volt, és maradni akart. Úgy tűnt, az sem érdekli, hogy már öt ember meghalt abban a házban. A dédim ezután felrohant az emeletre Luciusért. Először nem akadt a nyomára, végül a szobájában talál rá a fiára, de valamiért nem vitte magával. Nagyi nem mondta el, hogy mi volt az, amit Suzanne látott, vagy hallott. Egyszerűen csak ott hagyta a fiát, autóba ült, és elviharzott. Nem sokkal később kigyulladt a ház, Lucius kiszabadult, viszont Noel bent égett, így ő lett a hatodik áldozat. Sokak szerint ugyanaz az ember okozta a tüzet, mint aki egyenként végzett a család személyzetével is. 

Alig jutottam szóhoz. Tisztában voltam vele, hogy szörnyű dolgok történtek ezen a helyen, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire hátborzongató múltja van ennek a háznak. 

- Hű. Az ilyeneket nem írták Joseph atya jegyzetiben. - Nevetni kezdett. 

- Nos, ezt senki sem tudja rajtunk kívül. Igazából, én úgy vagyok ezzel a történettel, hogyha igaz, akkor Suzanne egy borzalmas anya volt, és megérdemelte volna, hogy bent égjen a házban - szorította ökölbe a kezét. 

- Azt hiszem, elég lesz ennyi horror sztori ma éjszakára. 

Egyetértően bólintott, majd lassan a lámpa felé nyúlt, és lekapcsolta azt. Sötétség telepedett rá a szobára, miközben bebújtam takaróm alá, és próbáltam nem az előbb hallottakra gondolni. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehetett az, ami miatt Suzanne nem vitte magával a saját fiát. Juliet, Nicole nagymamája tudta az igazat. 

Talán itt lenne az ideje újra meglátogatnom őt. 

Mivel aznap éjszaka nem történt semmi szokatlan, barátnőm elkönyvelte, hogy ennek a háznak nincs semmi baja. Nem beszéltem neki a titkos járatról, bár nem igazán tudtam, miért nem számoltam be neki róla. Valami kis hang a fejemben azt sugallta, hogy ezt a titkot tartsam meg magamnak. 

A napjaim ugyanúgy teltek. Reggel felkeltem, elmentem dolgozni, majd hazamentem. Bevallom, eléggé unalmas volt, így mikor végre szombat lett, alig vártam, hogy Damien megérkezzen hozzám. Miután Nicole elhúzta tőlem a csíkot, felhívtam őt, és megbeszéltük, hogy hétvégén elmegyünk állatkertbe. Egyedül az időjárás volt az, ami megpróbálta megakadályozni, hogy jól érezzem magam ezen a napon, ugyanis ahelyett, hogy jó idő lett volna, minden beborult, és néha még az eső is csöpögni kezdett. 

Ahogy ültünk a kocsiban Damiennel, úgy éreztem, minden eddigi gondom elszállt. Megnyugvással töltött el a tudat, hogy mellettem van, élveztem minden egyes pillanatot. Egyre jobban kedveltem őt, és mire odaértünk az állatkertbe, eldöntöttem, talán eljött az idő arra, hogy megnyíljak neki a múltammal kapcsolatban. Azóta, hogy történt a baleset a családommal még senkinek sem beszéltem nyíltan az érzéseimről. 

- Na, merre szeretnél menni először? - mutatta felém az állatkert térképét. 

Az első, amit megpillantottam az oroszlánok voltak. Igaz, a térkép szerint elég messze volt tőlünk, ezért úgy döntöttem, szépen lassan haladunk majd felé. 

- Látogassuk meg a családodat, a gazellákat. Utána pedig a legjobb barátaidat - indultam meg előre felé az emberek közt cikázva. 

- Kiket? - lépett mellém sietve. 

- Úristen, Damien. Hogy te milyen szörnyű barát vagy. Csak meg ne hallják. 

- Fogalmam sincs, miről van szó. 

- A rágcsálókról - fordultam felé, és a szemembe nézett. Láttam, ahogy lassan leesik neki, miről beszélek.

- Őket még mindig nem küldted át hozzám. Tudod, milyen magányos vagyok? 

- Azt hittem, én elég jól elszórakoztatlak - játszottam a sértődöttet, mire átkarolta a derekamat, és magához húzott. 

- De ők csak a haverjaim. Te más vagy. 

- Más? - vontam fel a szemöldökömet mosolyogva. 

- Más. - Lehajolt hozzám, és egy finom csókot nyomott számra, amitől újból remegni kezdett a gyomrom. 

Annak köszönhetően, hogy Damien magával hozta a fényképezőjét nagyon sok fotót készítettem az állatokról és róla is, hogy később bebizonyítsam neki, mennyi hasonlóság van közte és egy zsiráf között. Ez persze a srácnak nem igazán jött be, így mindent megtett annak érdekében, hogy visszaszerezze tőlem imádott fényképezőgépét, kevés sikerrel. 

Talán egy órába telt, mire végre elértünk az oroszlánokhoz. A bánatomra a hím oroszlán épp az igazak álmát aludta mikor odaértünk, és az üveg előtt ugrándozó gyerekek hatására sem volt hajlandó felemelni a fejét. 

- Mit szólnál egy cseréhez? - szólalt meg Damien, miután látta rajtam, mennyire csalódott vagyok az oroszlán miatt. - Te odaadod nekem a gépemet, én pedig adok neked pénzt csokis pattogatott kukoricára. 

Kár volt neki beszélnem útközben arról, hogy régen mennyire imádtam azt enni, mikor a családommal állatkertbe jártunk. Megtalálta a gyenge pontom. 

- Rendben - egyeztem bele végül. 

Győzelmi vigyor ült ki arcára, majd a zsebébe nyúlt, és pénztárcájából előhalászta pénzét. 

- Már csak találni kéne egy helyet, ahol…- Nem hagyta, hogy befejezzem, ugyanis a hátam mögé mutatott. 

Elfordultam, és láttam a standot, ahol kukoricát árulnak. Mosolyogni kezdtem, majd lábujjhegyre álltam, és adtam egy puszit az arcára. 

- Mindjárt jövök. Nehogy megetesd magad az oroszlánnal. 

- Nem áll szándékomban - vigyorodott el. 

Nem kellett sokat sétálnom, hamar a standnál álltam, hogy megvegyem magamnak a kaját. Olyan boldog voltam, amiért Damiennel lehettem, hogy észre sem vettem milyen gyorsan repült az idő. Régen éreztem már hasonlót. Az előttem álló emberek fogyni kezdtek, így gyorsan sorra kerültem. Már éppen nyújtottam át a pénzt az eladónak, de egy nem várt hangra lettem figyelmes. Azonnal hátrafordultam, mikor meghallottam a fülsüketítő oroszlánüvöltést, amit egy jó pár hangos sikítás követett.