2016. november 19., szombat

26. fejezet

Sziasztok!
Végre ÖBB nap van! Elhiszitek ezt? Mert, én aligha.:D
Mindenesetre nagyon örülök, hogy visszatértem, remélem ti is. Lesz néhány változtatás a részekkel kapcsolatban, hogy még egyszer ne forduljon elő ez a hosszú szünet. Tehát a nyugalmam megőrzése érdekében két hetente érkeznek a fejezetek, így mindenféle stressz nélkül készülhetek el az új részekkel.
A mostani rész kifogja verni nálatok a biztosítékot, előre sejtem. De azért remélem, megbocsátotok.:D Oh, és ettől a résztől fogva a legkisebb dolognak és nagy jelentősége lehet, szóval figyeljetek. ;) 
Jó olvasást! 

    
Nicole








„Make you wonder
how the other have died
Devil inside 
every single one of us”






A morajló szél szinte egybeolvadt azzal a hangos, mondhatni már erőszakos kopogtatással melyet véghez vittem Nicole és Jamie házának ajtaján. Még jó, hogy nem esett ki a helyéről. 
Az izgatottságtól felpörögve billentem egyik lábamról a másikra, miközben ujjaimat tördelve vártam, hogy valaki végre beengedjen. Azután, ami történt nem volt kérdés a számomra: muszáj beszélnem Nicole-lal. 
Elvégre ez leginkább az ő családját érinti. Sőt. Ez csak az ő családját érinti. De fogalmam sem volt, mégis miként fogalmazzam meg neki finoman, anélkül, hogy őrültnek nézne, azt, hogy a ház, amit annyira nagyra tartott kísértetekkel teli, és hogy az őse legyilkolta az egész famíliát, mikor még csak hat éves volt. 
Miután felébredtem Deborah hipnózisából - amiben megmutatta az utolsó emlékét az életéből - ahelyett, hogy megoldódtak volna az elvarratlan szálak, egyre csak több és több lett belőlük. Mióta képes egy kisgyerek, szó nélkül rávenni arra bárkit is, hogy kiálljon az erkélyre, majd mikor a szerencsétlennek leesik, hogy hol van, mindenféle magyarázat nélkül lelöki? Még ha meg is látta volna Deborah-t és Noelt, ahogy enyelegnek egymással, akkor sem lehetett volna képes ezt megcsinálni. Képtelenség. Bár azok után, hogy nyilvánvalóvá vált a szellemek létezése, talán mégsem olyan lehetetlen.  
Azon voltam, hogy újra bekopogtatok az ajtón, mikor aztán végre kinyílott és megpillantottam Nicole-t. 
- Tudom, ki ölte meg a dédnagymamád családját! 
Ennyit arról, hogy finoman közlöm vele a tényeket. 
- Tisztában voltam vele, hogy érdekel téged a svéd kultúra, de azt nem gondoltam volna, hogy ott így köszöntik egymást. 
- Nincs idő csevegni. Valami fontosat kell mondanom - sürgettem. Heves mozdulatokkal toltam visszafelé a házba, majd amint mindketten bent álltunk, körülnéztem. - Egyedül vagy? 
- Aha. Jamie dolgozik. 
Megragadtam a karját és a nappalijukba vonszoltam, ahol aztán leültettem a kanapéra. Láttam az arckifejezésén, hogy nem ért semmit. 
Na, tessék. Nem elég, hogy a tervem első része sem sikerült, még őrültnek is néz.
- Elmondod, mi folyik itt? 
- Igen, de előtte meg kell ígérned, hogy megpróbálsz nyitott lenni. Mivel, amit hallani fogsz, egyáltalán nem megszokott és valószínűleg őrültségnek fog hangzani, de…
- Csak bökd már ki! - vágott bele a szavamba. 
- Rendben. Szóval… - vettem egy mély levegőt, majd ami az elmúlt hónapban felgyülemlett bennem, mind kijött belőlem. - Már az első éjszakán furcsa dolgok történtek velem. Először azt hittem, csak álmodom, de aztán be kellett látnom, hogy ez mind valóság. Abban a házban, valamiféle természetfeletti erő lehet, ugyanis a veszély ellenére, ami ott vár rám, továbbra is minden porcikámmal ragaszkodom hozzá. Először nem értettem, mi lehet ez. Aztán ma megértettem. A házban élő lelkek azok, akik itt tartanak, azért, hogy valaki végre felszabadítsa őket. 
Jó érzés volt végre kiadni magamból mindent. Hogy végre hallhattam hangosan, azt, amit eddig gondolni is alig mertem, olyasfajta erővel ruházott fel, melyet már régen éreztem. Akkor úgy éreztem, képes lennék bármire. 
- Nem hülyítesz? - tette fel a kérdést Nicole, mire azonnal megráztam a fejem. Láttam rajta, hogy bár kételkedik bennem, valamiért mégis hinni akar. - És hogy kerültek oda azok a lelkek? 
- Mindig is ott éltek. Ők azok, akiket meggyilkoltak évekkel ezelőtt. És azt is tudom, ki tette. 
- Ki? - kerekedett el a szeme. 
- Lucius. Lucius Lived. 
- Várj… amikor azok a gyilkosságok történtek, Lucius még kisgyerek volt. 
- Tudom. Épp ez benne az igazi rejtély. Van ez a képessége az itt ragadt lelkeknek, hogy megtudják mutatni egy emléküket. Pontosan az egyik emlékben, láthattam, ahogy Lucius minden szó nélkül lelöki Deborah Duffy-t az erkélyből. Olyan volt, mintha valami megszállta volna Deborah-t, mikor a fiú hozzáért. 
- Oké… és mit akarnak tőled ezek a lelkek? 
- Van egy olyan sejtésem, hogy azért nem léphetnek tovább, mert az, aki megölte őket, még mindig él. 
Láttam, amint arcára kiül a döbbenet, és hogy nem tud mit válaszolni. 
- Ez lehetetlen - nevetett fel kínosan. - Még ha élne is, akkor már körülbelül nyolcvan éves lenne. De ez elég valószínűtlen, hiszen, mikor felgyulladt a ház…
- Igen, tudom. Elveszett az erődben. De mi van, ha az a tűz is az ő műve? Talán Suzanne azért hagyta ott azon az estén, mert meglátta Lucius sötét oldalát. És mivel tudta, hogy Noel úgy sem hinne neki, elmenekült. 
Legyünk őszinték, magamnak nem hittem volna. Túlságosan is bonyolult és lehetetlen az egész, hogy ezt bárki is elhiggye. De mégis mindent, amit mondtam a saját bőrömön tapasztaltam. Láttam, amit láttam, és ebben Nicole földhözragadottsága sem fog elbizonytalanítani. 
Meglepetésemre először nem mondott semmit, csak felállt a kanapéról és az óriási ablakokhoz sétált. Az esőcseppek beterítették az üveget, így lehetetlen volt rendesen megszemlélni a tájat, ami a ház mögött terült el. Az erdő, mely Silvermeadet körbe ölelte igencsak messze volt Nicole és Jamie otthonától, mindössze pár darab megtépázott fa lombkoronája bukkant fel a távolban. 
- Hallottál arról a történetről, hogy sok-sok évvel ezelőtt boszorkányok laktak Silvermeadben? 
- Ezt valahogy elfelejtetted megemlíteni, mielőtt még ideköltöztem - emeltem fel a hangom, bár azok után, hogy egy szellemek lakta házban élek, már nem nagyon lepett meg semmi. Mi jön még, csillogó vámpírok és koboldok? Ugyan, mi az nekem? 
- Sokan hittek bennük. Lehet, hogy nem is alaptalanul? 
- Mire gondolsz? 
- A boszorkányok többsége gonosz, Amanda. A sötétségben élnek és a rosszat szolgálják - megfordult tengelye körül, így egyenesen a szemembe nézve folytatta - Mi van, ha…
- Ha Luciust megátkozta valamelyik - mondtam ki hangosan az első gondolatomat. - Ez megmagyarázná, miért volt képes végezni mindenkivel. De várjunk csak… te hiszel nekem? - Mielőtt még válaszolt volna újra leült mellém. 
- Mindig is éreztem, hogy nem stimmel valami ezzel a várossal. És azóta, hogy te beköltöztél, valami megváltozott abban a házban is. 
- Akkor meg miért voltál mindig annyira szkeptikus?
- Szerinted hány ember hinné el, hogy valami gonoszság rejtőzik ebben a városban? 
Igaza volt. Egy ilyen helyes még ki is közösítenék az embert, ha valami ilyesmivel állna elő. Úgy járna, mint… 
- Damient biztos csak a tűzeset miatt utáljátok? - Valami olyasmi jutott eszembe, ami sok mindent megmagyarázna.
- Igen. Legalábbis én tuti. Miért? 
- Előtte nem volt vele semmi gond? 
- Sejtelmem sincs. Azt se tudom, mióta él itt - vonta meg a vállát. 
- Egyszer azt mondta, hogy tizennyolc éves kora után jött ide. 
- És most húsz, szóval akkor két éve…
- Huszonhat. Damien huszonhat éves - javítottam ki őt, mire csodálkozva bólintott egyet. - Talán azért ítélkeztek felette olyan könnyedén, mert ő is kezdte sejteni, hogy mi folyik itt. 
Hát, persze, a tűzeset csak hab volt a tortán. Damient azért utálták annyira, mert meglátta, mi folyik a város falai között, és mikor valaki felgyújtotta a silvermeadi templomot nem esett nehezükre megvádolni a srácot, elvégre, ha kiutálják innen, akkor valószínűleg hamarabb fog távozni. És a titkaik örökre rejtve maradnak. 
De, ha ez tényleg így van, nekem vajon miért nem mondott erről semmit?!
- Akkor mi a terv? - kérdezte Nicole. 
- Ki kell derítenünk, hogy mi történt pontosan Luciusszal. Beszélnünk kell a nagyanyáddal. De előtte muszáj visszamennem a házba. 
- Mi az ördögért akarsz visszamenni oda? 
- Minél többet tudunk róla, annál jobb. Talán Deborahék tudnak valamit, amit senki más, elvégre a haláluk után is a házban maradtak. Olyat is láthattak, amit élőként soha. 
- Rendben - állt fel a garnitúráról. - Induljunk! 
- Nem-nem, én megyek egyedül. 
- Mi? Mégis miért? 
- Ha te is ott vagy, nem biztos, hogy megjelennek. Egyedül kell lennem - magyaráztam, miközben a kijárat felé vettük az irányt. - Jut eszembe… - néztem vissza rá az ajtóban állva. - Hova temették el őket? 
- Suzanne úgy gondolta, a történtek miatt illene egy helyre temetni őket. Ezért mindannyian a silvermeadi temetőben vannak az összes Lived mellett. 
- A családtagok nem is akarták elszállítani innen? - hőköltem meg. 
- Nem volt családjuk. 
Kijelentése hallatán megborzongtam. Senki nem hiányolta őket azután, hogy meghaltak. Az otthont a Lived kúria jelentette a számukra, talán nem is tudtak volna máshova menni. Ez megmagyarázná, miért maradtak ott azután is, hogy a személyzet hullani kezdett. Egy olyan csapdába estek, amiről nem is tudták, hogy létezik. Nem menekülhettek. A sorsuk megpecsételődött azon a napon, hogy betették lábukat a telekre. 
Olyanok, mint én. 
Az egyetlen élő rokonaim a nagyszüleim voltak. Legalábbis csak őket ismertem. Ha ők nem lesznek, senki sem fog hiányolni. 
Ezzel a tudattal léptem be a házba, mely csak a veszélyt és a gonoszságot tartogatta számomra. Hűvös volt a levegő, és feltűnően nagy csend uralkodott a falak között.  Lépteimet ezúttal nem kísérték recsegések vagy ropogások, a szél nem süvített be egyik ablakon sem. Mintha megállt volna az élet. Bizsergést éreztem a tarkómon, ahogy a nappaliba léptem. Hátamon végig szaladt a hideg, de nem azért, mert fagyos volt odabent a hőmérséklet, hanem mert éreztem, amint valami hozzáér bőrömhöz. 
- Hát visszatértél - Szólt a hang mögülem. 
Még mindig oly’ távolinak tűnt, mintha nem is közvetlenül a hátam mögött állt volna. Deborah a maga szokásos pompájában ragyogott. Bőre sápadtságát mindössze a sebei színezték, ami igaz nem volt sok, de mégis valamennyivel élőbbé tette őt. 
- Miért vágsz ilyen keserves arcot? - kérdezte miután elém sétált. 
- Ne haragudj meg, de szerintem soha nem fogom megszokni ezt az egészet. 
- Rendben van - húzta mosolyra ajkát -, a lényeg, hogy itt vagy. 
- Kérdeznem kell valamit… 
- Elhiszem, hogy rengeteg kérdésed van. Választ is kapsz rájuk, ha most velem tartasz. 
- De - próbáltam akadékoskodni, de hajthatatlan volt. 
- Gyere, ne várassuk meg őt - biccentett az étkezőre, majd elindult felé. 
Őt? 
Követni kezdtem, miközben éreztem, hogy szívem a torkomban dobog. Próbáltam bátornak mutatni magam, de szerintem Deborah átlátott rajtam. 
- Ne félj - szólalt meg, mielőtt beléptünk volna a helyiségbe. - Csak egy dologra ügyelj: Ne bámuld! 
- Mégis kicsodát? 
Nem felelt, csak besétált az étkezőbe. Ahogy én is bent voltam, szinte rögtön rájöttem, kiről beszélt. Az asztal mögött állt, és épp valami könyvet olvasott. Mellette tálak, edények és poharak sokasága volt elterülve. Megszemlélve őt, arra is ráeszmélhettem, hogy Deborah miért figyelmeztetett az előbb.  
Ivy Morgan, a nő, aki a kádban halt meg. Az ő teste sokkal jobban tele volt sérülésekkel, mint Deborahé. Ez nem is meglepő, hiszen halálát áramütés okozta. Rövid, vállig érő szőke haja volt, és elképesztően szúrós tekintete. Életében az ő feladata volt, hogy ételt készítsen a Lived família számára, így nem is annyira meglepő, hogy pont itt találtuk. 
- Azt hittem, már feleslegesen fáradozom. - Lassan beszélt. Hangja olyan volt, mint aki mindjárt halálra unja magát. 
- Mondtam, hogy visszajön - örvendezett a Vöröske. 
- Mi folyik itt? - kapkodtam jobbra-balra a fejem. Úgy nézett ki a szoba, mintha hétfogásos vacsorára készülnének. 
- Mind tudjuk, hogy nem a véletlen műve az ittléted. Az elején azt hittük közéjük tartozol - kezdte Deborah, majd közelebb hajolt hozzám. - Ezért akartunk elijeszteni. 
- Kik közé? 
- Akik miatt erre a sorsra jutottunk - förmedt rám Ivy. - Miért nem vagy meglepve? - kérdezte magától, majd csalódottan újra bújni kezdte a sorokat.  
- Ne légy vele ennyire goromba - hallottam egy új, eddig nem ismert női hangot mögülünk. 
Hátrapillantottam és láttam, hogy egy idősebb hölgy álldogál a fal mellett. Rajta nem láttam sérüléseket, sőt, kimondottan jól nézett ki. Egyedül a sápadtsága tette azzá, ami valójában volt: halottá. 
- Ő Esther Taylor - mutatta be Deborah. - Lucius nevelőnője volt. 
- Sajnálatos módon halála óta nem igazán kedveli az ételeket - utalt Ivy arra, hogy Esther mérgezésben halt meg. - Nem mintha mostanában olyan sokszor ennénk. 
- Ne vedd magadra Ivy viselkedését - lépett mellém a hölgy. - Mindig is ilyen volt. Nem meglepő, hogy jobban megsütötték, mint ő a hálaadásnapi pulykát. 
- És még én voltam a gyerekes… - mérgelődött magában Deborah, majd kivette Ivy kezéből a könyvet, melyet eddig szorongatott. 
- Mi ez a könyv? - néztem az ütött-kopott darabra, mire a szobalány felém mutatta azt. 
- Ez egy grimoire. 
Kérdő tekintetem láttán mesélni kezdte a könyv eredetét. 
- Varázskönyv. Tele mindenféle mágiával, amiket boszorkányok írtak. Ha az ember egy ilyet ajándékba kap egy boszorkánytól, akkor elképzelhetetlenül nagy hatalma lesz. Általában mindenféle hókuszpókusz megtalálható bennük, de ez… - pillantott a bőrkötéses könyvre- Ez a könyv a Vörös Sárkány. Átkok, rituálék és varázslatok vannak lejegyezve benne. Egy szóval minden, ami a fekete mágiához szükséges. 
Szóval igaz. Silvermead régen - vagy akár még mindig- boszorkányoknak adott otthont és védelmet. 
Nem tudtam megszólalni. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék ezek után. Ez az egész még mindig annyira felfoghatatlan. 
- Ha meg van hozzá a tehetséged, akkor bármit megteremthetsz vele, amire csak vágysz. Pénzt és szerelmet varázsolhatsz, sőt akár még a jövőbe is bepillanthatsz. De, ami a legfontosabb, azaz hogyha nálad van ez a könyv, akkor akár megidézheted az Ördögöt is. És képzeld csak, a könyv tulajdonosa pontosan ezt tette. 
Talán még a szám is tátva maradt az előbbiektől. Egyetlen egy könyv, ám mégis az egész világ a lábaink előtt heverhet, ha jól használjuk. 
- Ki a tulajdonosa? - kérdeztem kissé bizonytalanul. 
Hallottam, amint Ivy nyög egyet, jelezvén, hogy unja a tudatlanságomat. 
Deborah óvatos mozdulatokkal a könyv fedeléhez nyúlt, majd felnyitotta azt. Gyönyörű betűkkel volt belevésve a név, így egyből megtudhattam, hogy a tulajdonosa nem más, mint Suzanne Lived. 
- Boszorkány volt? - kerekedett el a szemem. 
- Nem. Legalábbis nem annak született. Bár a személyisége alapján elmehetett volna annak is - mosolyodott el gonoszan Ivy. 
- Egy grimoire könyv csak akkor szolgál igazán, ha ajándékba kapod valakitől. Suzanne-nel is így történt. És ő a legszörnyűbb dolgokra használta fel - mondta Esther, majd felsóhajtott. 
- Ha alkut kötsz az Ördöggel, akkor azért fizetned kell - folytatta Deborah -, és Suzanne meg is fizetett a tetteiért. 
- A ti életetekkel - szólaltam meg ledöbbenten. 
- Ha még csak a miénkről lenne szó… - nevetett fel Ivy. - Suzanne valami olyasmit kért az Ördögtől, mely nagyon drágának bizonyult.  Oly’ annyira drágának, hogy a mai napig tartozása van. 
- De hiszen már meghalt. 
- Pontosan! Pár évvel ezelőtt. De mi már évek óta itt sínylődnünk ebben a porfészekben. Mi következik ebből? - tette fel a kérdést a szakácsnő. - Utoljára a saját életével kellett volna megfizetnie, de a mi drága asszonyunk kibújt a terhei alól. Egy újabb alkuval. 
- Milyen alkuval? És mégis mi volt az, amit kért? - Kérdések sokasága merült fel bennem, amikre mind választ akartam kapni. 
- Ezt akarjuk kideríteni - felelte Deborah. - Ahhoz, hogy megtudjuk, miként szabadulhatunk innen, tudnunk kell, hogy mivel fizessünk. 
- És nekem ehhez mi közöm? 
- Mint mondtam, az hogy idejöttél nem véletlen. Okkal kerültél ide, és szinte biztosak vagyunk benne, hogy te vagy a megoldás kulcsa. 
- Én? - csodálkoztam el. - Ez lehetetlen. Soha az életben nem hallottam erről a könyvről, a rokonaim nem voltak boszorkányok és tuti, hogy Suzanne-t sem ismerték. 
- A válasz benned rejlik - szólt Ivy, és egy poharat csúsztatott felém az asztalon. - A múltadban. Szóval, ha megtennéd… - vicsorgott először rám, majd a nem sok jót kecsegtetőt löttyre. 
- Mi ez? - pillantottam a barna és zöld színű folyadékra. 
- Ha ezt megiszod, a saját emlékeidben járhatsz. Olyat is megláthatsz, amit akkor nem - válaszolt Esther. 
- De mégis honnan kéne tudnom, hogy melyik emlékembe kell visszamennem? És mitől olyan biztos, hogy nem fogok ebbe belehalni? - meredtem a gőzölgő pohárra. 
- Csak bízz bennünk - mosolygott rám Deborah. 
Micsoda garancia. Bízzak meg három olyan kísértetben, akiket: 
egy: nem is ismerek 
kettő: rohadtul kísértetek
- Megígérted, hogy segítsz - tette hozzá a lány, miután látta rajtam, mennyire megrémültem.  
Mi van, ha igazuk van, és tényleg segíthetek nekik elmenni innen? Bár a feladat az lett volna, hogy megtaláljam, miért is jöttem erre a helyre, az igazság az, hogy pontosan tudtam, miért vagyok itt. A kérdés csak az volt: tényleg köze van a házunk leégésnek Suzanne ördögi alkujához? Csak egy módon tudhattam ezt meg. 
Nem mondtam semmit, mert, ha egy percnél is tovább várok, akkor biztos, hogy elmenekülök az egész házból. Megragadtam hát a poharat és fenékig megittam a tartalmát. Az íze olyan volt, mint a megsavanyodott tejé, de hamar elmúlott a rossz érzés. Amint az utolsó kortyot is lenyeltem szörnyen szédülni kezdtem, attól tartottam, itt a vég. Egyre csak szédültem és szédültem, a fejem pedig majd szét robbant. Aztán egyszer csak mindent sötétség borított be. Nem éreztem semmit, de még továbbra is tudatomnál voltam. Szememet csukva tartottam, ám mégis látni kezdtem valamit. Valamit, ami szörnyen ismerős volt. 
Homályba burkolózott emlékképek sokasága mutatkozott előttem. Magamat láttam még gyerekként. Egy kocsi hátsó ülésén ültem. A mi kocsinkban. Mellettem ott volt a nővérem, Hazel, elől pedig anya és apa. A következő pillanatban mind kiszálltunk a járműből. Sütött a nap, nagyon meleg volt. Éreztem magamon a melegséget. Aztán feljebb néztem és megláttam a házunkat. A régi házunkat, melyet aztán lángok pusztítottak el. Félni akartam, de valami nem engedett, mert folyamatosan azt éreztem, hogy melegem van. Pontosan úgy, mint mikor beköltöztünk oda. Láttam, amint a kicsi én követni kezdem anyáékat, ám valamiért megtorpanok. Hátranézek és egy alakot látok állni az árnyékban az utca túloldalán. Nem tudtam kivenni az arcát, túl messze volt. 
Egy újabb emlékkép jelenik meg. Ez már sokkal sötétebb és hidegebb, mint az előző. Éjszaka volt. Hallottam a tücskök ciripelését és egy autó halk búgását. Aztán megláttam magam, amint már jóval idősebbként kisétálok házunk ajtaján. Rögtön felismerem a helyzetet. Ez az az este, mikor kigyulladt a házunk. Láttam, amint beszállok a kocsiba, és elhajtok a helyszínről, így elkerülve azt, ami a családomra várt. 
Ekkor kinyitottam a szemem. Pontosan ugyanazt láttam, mint az előbb. Ugyanúgy a házam előtt álltam, este, mielőtt még leégett volna. Azzal a különbséggel, hogy az előbb csak láthattam ezt az emléket. Most már benne is voltam. 
Körülnéztem. Az utca teljesen üres volt és csendes. Nem csoda, hiszen mikor aznap éjjel elmentem otthonról tíz óra felé járhatott az idő. Teli hold volt, az ég a csillagoktól ragyogott. Senki nem is sejtette, milyen borzadályok következnek nem sokára. 
Talán megakadályozhatom! Jutott eszembe hirtelen a gondolat, majd amilyen gyorsan csak lehet futni kezdtem a házunk felé. Furcsa mód’ az ajtót könnyűszerrel nyitottam ki, pedig biztos, hogy bezártam, mielőtt még elmentem. Nem számít, hogy lassan két éve annak, hogy ebben a házban jártam, pontosan emlékeztem mi merre található. A lépcsőhöz szaladtam, majd fel az emeltre apáék szobájába. Mindketten békésen aludtak. Anya mellé léptem és rázni kezdtem a karját. 
- Anya, anya, ébredj fel! - kiabáltam, de ő meg se mozdult. - Kérlek, anya. Kellj már fel! 
Nem történt semmi. Apa felé fordultam és az ő nevét kezdtem kiáltozni, de anyához hasonlóan ő is aludt tovább. De nem adtam fel! Kifutottam a szobából, egyenesen a nővéremhez. Hazel ezen az estén csak kényszerből aludt nálunk, ugyanis csak látogatóba jött haza az egyetemről, de az autója elromlott, így nem tudott visszamenni. 
- Hazel, ébresztő! - húztam le róla a takarót. - Ki kell innen menekülnünk! Ébredj fel! - kiáltott rám, de mind hiába. 
Csalódottan roskadtam le a földre. Kétségbeesésemben mozdulni sem bírtam, pedig muszáj lett volna kivinnem őket innen. Éreztem, hogy közel a vég. 
Ahogy feltoltam magam a földről valami furcsát pillantottam meg a szemben lévő tükörben. Pontosabban nem láttam semmit, pedig ott álltam előttem. 
Valójában nem vagyok itt. 
Ezért nem tudtam őket felébreszteni. Nem tehettem semmit. De abban azért kételkedtem, hogy a semmiért kellett ide visszatérnem. Ha már megmenteni nem tudom őket, bosszút még állhatok azon, aki ezt tette velük. 
Több se kellett, azonnal lerohantam a földszintre. Pont mikor leértem, a konyha egyik ablaka hirtelen betört, majd lángnyalábok kúsztak be rajta. Ezért nem tudták megmondani, miért ütött ki tűz a lakásban. Mivel nem is a házból indult. Kifutottam az ajtón, ami hatalmas robajjal csapódott be mögöttem. Visszaakartam menni, hogy nyitva hagyjam anyáéknak, de tudtam jól, hogy ez úgy sem sikerülne, így inkább szaladni kezdtem a kert felé. A fák, amik a házunk mögött álltak tökéletes menedéket nyújthatnak bárki számára. Így biztos voltam benne, hogy a tettes valahol ott bujkálhat. Egy pillanatra sem álltam meg. 
Tudnom kell, ki volt az!  
Rettegés fogott el, mikor a tűz ropogása mellett valami mást is meghallottam. A bokrok között csörtetett valaki. Egy hatalmas fenyőág lógott előttem, ami megakadályozott abban, hogy pontosan kivegyem az alakot, aki a fák mögött rejtőzött. 
Lassan az ágért nyúltam, majd óvatosan, nehogy észrevegyen elhúztam magam elől. 
Szemem elkerekedett, a légzésem elakadt. Felismertem őt. Ismertem azt, aki elvette tőlem a családom. 
- Uramisten! 

14 megjegyzés:

  1. Szia
    Jaj ez a befejezés....gyorsan teljen el ez a két hét :) Amúgy
    Már november elseje óta várom hogy mikor rakod ki de megérte várni mer nagyon jól sikrült ez a rész. Várom a következőt ;)

    VálaszTörlés
  2. Basszus!!! :(
    Teljen el az a 2 hét mert meghalok!! Tudnom kell, ki volt az! (Remélem, nem Damien x3)

    VálaszTörlés
  3. Á, úgy várom már a folytatást... Hogy teheted ki az olvasóidat ilyen ,,kínzásnak"? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gonosz vagyok tudom.:DD Örülök, hogy tetszett.❤

      Törlés
  4. Á, úgy várom már a folytatást... Hogy teheted ki az olvasóidat ilyen ,,kínzásnak"? :)

    VálaszTörlés
  5. Mikor jon a kovi? Azt hittem mikulasra meglesz:(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is nagyon várom màr... Rossz így, hogy nincs új rész, amit olvassak... :(

      Törlés
    2. Én is nagyon várom màr... Rossz így, hogy nincs új rész, amit olvassak... :(

      Törlés
  6. LoL
    Itt vannak az ünnepek gyerekek! Nem ér rá úgy! 😆

    VálaszTörlés
  7. Mindenki megerti h az unnepek miatt sok a dolog... de irhatott vna egy bejegyzest h kesik hamar beigerte a 2 heti megjelenest. Nem kotekszem, mert imadom a sztorit... de szerintem ennyi elvarhato lett volna felenk.. olvasok fele... es nem kell egybol leugatni h unnepek...

    VálaszTörlés
  8. Mikor lesz már új rész?😢😢😆

    VálaszTörlés