17. fejezet

Sziasztok!

Tudjátok, hány szavas lett ez a rész? Több, mint ötezer. Szóval, most nem dumálok annyit, hagylak benneteket olvasni. Szerintem ez a fejezet meglehetősen jó lett.:D 

Jó olvasást!

Nicole

„Silver eyes...”

Ahogy ajka az enyémet súrolta egy pillanatra arról a tényről is megfeledkeztem, hogy egy idősek otthona előtt romantikázunk épp. Így mikor eszembe jutott, hogy bárki figyelhet minket, gyorsan eltoltam magamtól barátomat, aki értetlenkedő pillantásaival adta tudtomra, hogy ő még szívesen folytatta volna. 

- Elfelejtetted, hol vagyunk? - kérdeztem rosszallóan. - Azt hittem, nem bírod az öregeket. 

- Nem is, de ki vagyok én, hogy megfosszam őket egy kis akciótól? - Szeme csak úgy csillogott. Olyan volt, mint egy rossz gyerek. Arcán farkas vigyor kerekedett, mire én is elmosolyodtam. Jó kedve hatással volt rám, csak úgy, mint minden más, amit tett. 

- Ez egyszerre volt undorító és kiábrándító - mondtam, miközben elfordultam tőle, és kinyitottam a kocsi ajtaját. 

- Ó, ne. Elrontottam a hangulatot? - Mikor beültem a járműbe, ő még mindig ugyanott álldogált, mindössze azzal a különbséggel, hogy amint az ajtó becsukódott, lehajolt az ablakhoz, és onnan fürkészte arcomat. 

- Igen, és csak egy módon teheted jóvá - feleltem némi sejtelmességgel a hangomban. 

- Még pedig? 

- Szeretnék elmenni még valahova. 

- Kérése számomra parancs. - Ellökte magát az ablaktól, majd átsétált a másik oldalra, és beült mellém az autóba. 

- Mit szívtál, hogy ilyen jó kedved van? - mosolyogtam rá. 

- Nem is tudom, valamiért nevetni van kedvem. Általában mindig így érzem magam, ha veled vagyok - nézett felém komoly arccal. - Elfeledteted velem, ki is vagyok valójában. 

- Miért? - Közelebb húzódtam hozzá. - Ki vagy valójában? 

A szemembe nézett, kezét az arcomra helyezte. Furcsa bizsergést éreztem azon a ponton, ahol ujjai pihentek, mintha valami pattogott volna rajta. Pislogtam. Csak egy pislantási idő telt el, én mégis annyi mindent láttam azalatt a fél másodperc alatt. 

Először minden fekete volt, utána mintha a szemem sarkából lángokat láttam volna felcsapni. Hirtelen valami világos jelent meg előttem, talán valakinek a haja lehetett… nem tudtam pontosan megállapítani, olyan gyorsan történtek az események. Homályos volt minden, de mégis elképesztően nyomasztó érzés kerített hatalmába, és egyszerűen képtelen voltam szabadulni tőle. Aztán megláttam egy ismerős arcot. Saját magamat. De nem a tükörbe nézve, vagy pedig egy fényképen. Valaki más szemszögéből láttam magam, és olyan valóságosnak tűnt az egész, hogy azt hittem, lelkem elhagyta a testem az ijedtégtől, aztán beleköltözött egy másik személybe. Először csak oldalról figyeltem magam, mintha bujkálnék. Aztán egyre csak közelebb értem magamhoz, majd egy hangos sikoltást hallottam és mikor megfordultam, egyenesen farkas szemet néztem saját magammal. Ekkor elmúlott az a szörnyű érzés, ami nyomta a mellkasom, és helyét valami más vette át. Remény. 

Szemem hirtelen pattant ki. Az autó ülésében voltam még mindig. Éreztem, hogy milyen gyorsan ver a szívem. Levert a víz, és a rosszullét kerülgetett. 

- Na, végre, felébredtél - mosolygott rám a mellettem ülő Damien. - Nem volt szívem felébreszteni, olyan békésen aludtál. 

- Mi? - Hirtelen nem jött ki több a számon. - Mi történt? 

- Elaludtál. - Tekintete még mindig ugyanolyan volt, mint az előbb. 

- Csináltál valamit az arcommal - hebegtem, majd az említett testrészemet kezdtem tapogatni. 

- Igen, megsimogattalak, és azt feleltem, hogy a személyes sofőröd. Aztán a légzésed egyre csak lelassult, majd hirtelen elaludtál. 

- Én láttam dolgokat. - Nem tudtam, mi történt. Az egyik percben még Damient nézem, aztán a másikban pedig a Pokolban érzem magam. Hol itt az igazság? 

- Persze, hogy láttál, ez normális. Az emberek általában szoktak álmodni, mikor alszanak. 

Hogyha nem épp életem legfurább eseményén lettem volna túl, még nevettem is volna azon, amit mondott, de sajnos nem ez volt a helyzet. 

- Nem tudtam, hogy problémáid vannak az alvással. Mi a baj? - kérdezte aggódva, majd újra felém nyúlt, és hagytam, hogy végig simítson arcomon. - Nem tudsz aludni éjszaka? 

- Néha vannak rémálmaim. Egyszer pedig alva jártam, és az udvaromon kötöttem ki. 

Talán annyira elakartam nyomni a fáradságomat, hogy észre sem vettem, mennyire kimerültem. Eldöntöttem, ha továbbra is gondjaim lesznek az alvással, meglátogatom az orvost, mert az, hogy csak úgy, minden előrejelzés nélkül elalszom, száz százalék, hogy nem normális. 

- Miért nem mondtad ezt el korábban? 

- Nem igazán tudsz rajta segíteni - mosolyodtam el bágyadtan. 

- Máskor is volt már ilyen? - érdeklődött tovább, de én nem válaszoltam rögtön, ugyanis figyelmemet elvonta az, hogy már nem az idősek otthona parkolójában álltunk, hanem Dalton city egyik parkja előtt. Vajon meddig lehettem kiütve? 

- Csak kicsiben. Sokszor álmodtam rosszat. De utána mindig jól aludtam. 

- És mi segített ebben? 

Nem akartam erre felelni, de más késő volt. Eszembe jutott, mikor gyerekként mindig a nővéremhez mentem, ha valami rossz dolog történt velem. Egyszer végit húzott egy lányt a copfjánál fogva az osztályteremben, mikor kiderült, hogy folyton piszkált egy sebem miatt, ami az arcomon volt. Fára mászás közben eltörött alattam az ág, így leestem, és az arcomat csúnyán felsértette egy másik kiálló ág. Még csak hét éves voltam, és a fiúk az osztályomban nagyon menőnek találták, ahogy én is. De a lányok többsége nem. Közéjük tartozott a pórul járt Bernadett Westley, aki egyenesen undorítónak talált, amiért egy vágás volt az arcomon, szóval a tíz éves nővérem, Hazel, megmutatta neki, hogy milyen érzés végig csúszni a padlón, hogyha valaki a hajadat húzza közben. A testvérem volt az én megmentőm, mégis az a sors jutott neki, hogy a legrosszabb körülmények közt haljon meg. 

Nagyon nehezen, de sikerült visszanyelnem könnyeimet. Nem szerettem sírni mások előtt, ezért a kimerültségre fogtam az elérzékenyülésemet. 

- Van valami, amit nem tudsz rólam - kezdtem halkan, és láttam, hogy beszédre nyitja száját, de én megelőztem, ugyanis tekintetem hirtelen váltott szomorúból meglepetté. - Úristen. 

- Mi az? - nézett ki ő is a szélvédőn. 

Annak aki, annyira megbántott, hogy utána napokig sírj miatta, nem igazán felejtheted el könnyedén az arcát. Főleg akkor nem, ha a tizenhat éves korodban szerzett szívfájdalmak okozójáról van szó. Connor Rivers. Kihasznált, tönkretett és összetörte a szívem. Na, jó, talán egy kicsit túloztam az előbbiekkel, de a fiatal és naiv énem így élte meg akkoriban a szakítást. És most, hogy a srác a haverjaival szinte egy karnyújtásnyira volt tőlem, nem is bántam, hogy annak a kapcsolatnak vége lett. Én tényleg nem voltam soha egy divatszakértő, de egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mi jó van abban, hogy a fiúk nadrágja olyan, mintha lusták lennének elmenni vécére, és ott könnyítettek magukon, aztán arról a direkt két számmal nagyobb sapkáról nem is beszélve, amit a fejükön hordtak… Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem magam abban a sapkában. 

- Látod azt a csávót piros felsőben? - Bólintott. - Nos, ő a legelső barátom. A legeslegelső. És összetörte a szívem. Szóval most mérhetetlen utálatot és megvetést érzek iránta, pedig az elmúlt években nem is gondoltam rá. 

- Mit csinált? - fordult felém, majd vissza a srácra. 

- Miközben velem járt, összejött az egyik iskolatársammal, akivel egész jóban voltam. 

- Fura barátaid vannak. 

- Na, ne mondd! - tekintetem ő rá szegeződött, amit észrevett, majd vigyorogva megrázta a fejét. 

Ekkor olyat tett, amire nem számítottam. Elindította autóját, aztán a gázra taposott, és egyesen a zebrán átkelő Connor felé vette az irányt. 

- Mit csinálsz? - kérdeztem ijedten, de nem felelt. 

Ekkor már Connor is észrevette a felé száguldó járművet, de a sokk hatására földbe gyökerezett a lába. Azt hittem Damien áthajt rajta, majd még vissza is tolat, hogy biztos legyen a dolgában, ám egy méterrel megállt a fiú előtt, aki reszketve fújta ki a bent tartott levegőt. 

- Na, mi van? - kiabált ki az ablakon barátom. - Csak nem majdnem összetörtelek téged és szíved? - vigyorgott Connora, aki ijedt nyusziból rögtön átváltozott egy mérges vadállattá. 

- Beléd meg mi a jó büdös franc ütött? - üvöltette a fiú, majd talán közeledni akart a kocsihoz, de Damien nem engedte. Újra rálépett a gázra, amitől Connor ijedten ugrott vissza.  

Ekkor vett észre engem is. Talán felismerhetett, bár kétlem, hogy emlékezne rám, a sok barátnője közül, de mégis, mikor találkozott a tekintetünk, mintha észbe kapott volna, gyorsan hátrálni kezdett a kocsitól. 

- Tudod, kezdem megkérdőjelezni az épelméjűséged - fordultam Damien felé, aki felnevetett. 

- Láttad az arcát? 

- Nem volt vicces, azt hittem elütöd. 

- Tudom, hogy élvezted - nézett rám vigyorogva. 

Be kell ismerni, látni Connor Riverst halálra rémült tekintettel nem volt olyan rossz. 

- Talán egy kicsit. - Úgy tettem, mintha nem tetszett volna, amit láttam, de őt nem lehetett átverni. - Na, jó. Nagyon vicces volt. Azt hittem összepisili magát. 

- Szerintem megtette. 

Mindketten nevetni kezdtünk ezen. El is felejtettem, hogy az előbb még a könnyekkel küszködtem. Megint azt csinálta: Jó kedvre derített a legszomorúbb perceimben is. 

- Szóval, hol is tartottunk? Mi segített abban, hogy aludni tudj? - tette fel a kérdést, miután abbahagytuk a kacarászást. 

- Általában átmentem a nővéremhez aludni - válaszoltam a lehető legtermészetesebb hangon, ugyanis nem akartam, hogy érezze, mennyire fáj kimondani azokat a szavakat. 

- Akkor talán most is csak egy kis környezetváltozás kéne. 

Felvont szemöldökkel és gyanakvó tekintettel pillantottam felé. 

- Mire célzol? 

Elmosolyodott, talán még zavarba is jött egy kicsit. 

- Nem célzom semmire. Csak mondtam egy ötletet. 

Nem sűrűn láttam a zavart Damient, de be kell valljam, kifejezetten tetszett a látvány, ahogy próbált mentegetőzni. 

- Talán igazad van. Tényleg ki kéne mozdulnom otthonról pár napra. Ott aludhatnék Nicole-nál. - Elkapta rólam a szemét, és az utat kezdte bámulni. 

- Valószínűleg. 

- Vagy, esetleg van jobb ötleted? 

- Igen. - Újra rám pillantott, majd közelebb hajolt hozzám. - Rengeteg ötletem van. De, amit most véghez is akarok vinni az az, hogy kialudd magad rendesen, rossz álmok nélkül. És azt hiszem, ezt csinálhatnád nálam is. 

Én is közelebb hajoltam hozzá, így arcunk majdnem összeért. 

- Örömmel töltene el, ha nálad aludhatnék - mondtam lágy hangon. 

- Nem akarom, hogy beteg legyél. - Egy puszit nyomott homlokomra, majd visszadőlt az ülésbe. - Szóval, vigyázni fogok rád. 

- Tetszik az ötlet - mosolyodtam el. 

- Mielőtt elaludtál volna, azt mondtad, menni szeretnél még valahova. 

- Igen, tényleg így van - válaszoltam, és elgondolkodtam rajta, hogy mit fogok majd neki mondani, miért tartottam a régi cuccaimat egy bérelt tárolóban.

A lemenő Nap forrón izzott az égen, ezzel narancssárgára és vörösre festve az egészet. Madarak repültek a fejünk felett, páran a közelben lévő villanypóznára telepedtek, és onnan figyelték az eseményeket. A raktár kulcsát a kezemben forgattam, miközben azon elmélkedtem, miért pont ekkor vettem rá magam arra, hogy szembe nézzek a múltammal. Damien mellettem állt, és várta, hogy kinyissam a tároló ajtaját. 

- Miért nem vitted el eddig a cuccaidat a házadba? - dőlt neki a falnak, mialatt én a zárral bíbelődtem. - Elég nagy hely, kétlem, hogy szűkösen fértél volna el. 

- Tényleg? - fordultam felé meglepettséget imitálva. - Nem is tudtam, hogy a házam elmehetne egy óriási palotának. Kösz, hogy informáltál. - Levettem a lakatot a zárról, majd felhúztam a garázskapuhoz hasonlító bejáratot. - Egyébként, azért mert eddig nem álltam készen rá. 

Bár még mindig nem beszéltem Damiennek arról, hogy mi is történt pontosan velem és a családommal itt, Dalton cityben, úgy tűnt, megelégedett ezzel a válasszal.  

- Minden viszünk, vagy csak egy valamit keresel? 

Ahogy körbenéztem a raktárban, ami nem volt nagyobb egy rendes méretű szobánál, elfogott a visszakozás érzése. Nem találtam jó ötletnek, hogy rögtön az összes emléket, ami megmaradt a családomból, hirtelen visszahozzam az életembe. Látni őket fényképeken talán azt érné el, hogy még szomorúbb leszek, mint azelőtt voltam. Így arra jutottam, hogy csak szépen apránként költöztetek be dolgokat az otthonomba. 

- Nem, csak a könyveimet szeretném, ha már van egy nagyon nagy könyvtáram - fordultam Damien felé, akinek szintén az járhatott a fejében, ami nekem is. Az első csókunk. 

Odabent minden szürke volt. Komorság jellemezte az egész helyiséget, pókhálók és a por juttatta eszembe, hogy már jó ideje nem jártam itt. A dobozok többsége a földön hevert, csak néhány kisebb volt felhelyezve a polcokra. Valószínűleg, ha nem döntök úgy, hogy kollégiumba költözök az egyetem miatt, semmi emlékem nem maradt volna róluk. Csak ami bennem van. 

- Sok van? - kérdezte a barátom, majd felnyitotta az egyik dobozt. 

- Nem, ezek azok a cuccaim, amiket magammal vittem a kollégiumba. Csak pár darab regény. 

- Ugye semmi Alkonyat, meg ilyesmi? - Odaléptem hozzá, és nagy meglepetésére megragadtam a haját, arra késztetve ezzel, hogy hátradöntse a fejét. 

- Mi bajod az Alkonyattal? - kérdeztem úgy, mint egy őrült. 

- Semmi-semmi. Kérlek, ne ölj meg! - mentegetőzött vigyorogva. - Jacob párti vagyok!  - Elengedtem őt, majd nevetni kezdtem. 

- Nem vagyok nagy rajongó. 

- Tudom. -A hajába túrt, majd önelégülten elvigyorodott. - Különben, nem lógnék veled. 

Megadóan magam elé emeltem két kezemet, és az egyik doboz felé fordultam. Felnyitottam azt, és kutatni kezdtem szeretett könyveim után. De abban nem találtam semmit, mindössze régi ruhákat. Mindenből újat vásároltam, miután történt a baleset. Képtelen voltam rájuk nézni. 

- Ó, milyen édes - húzott elő egy plüssmackót az egyik dobozból. A medve egy szívet tartott a kezében, ami miatt rögtön beindult Damien fantáziája. - Nagyon kedvelhettek téged ott a kollégiumban. Biztos sok rajongód volt. 

- Csodálkozol? - mutattam végig magamon, amit barátom követett a szemével. 

- Egyáltalán nem. - Kivettem a kezéből a plüssöt, melyet egy számomra fontos régi ismerősömtől kaptam, és felhelyeztem a polcra. - De azért remélem, az én ajándékom jobban tetszett. 

- Még sose kaptam olyan találó ajándékot. - Bókom hallatán elmosolyodott. Kivételesen nem büszkén és diadalittasan, hanem sokkal inkább meghatódottan. - Az első sakktáblámat magamnak vettem. De, sajnos… elveszett. Szóval, nagyon örültem, amiért azt adtál nekem. 

- Majd sakkozhatnánk még egyszer. - Közelebb lépett hozzám, átkarolta a derekamat, és a fülembe suttogott. - Most már nem hagynám, hogy nyerj. 

- Hát persze - vigyorogtam rá, majd eltoltam magamtól. 

Rövid időn belül elkezdtem megtalálni a keresett regényeket. Látszott, hogy milyen állapotban voltam, mikor összepakoltam, és elhúztam a csíkot az egyetemtől. Minden összevissza volt dobálva, semmi sem volt egy helyen, így nagyon nehéz volt bármit is megtalálni. 

Éppen az egyik polcon lévő dobozt kutattam át, mikor Damien fájdalmasan felkiáltott. Rögtön felé kaptam a fejem, és láttam, hogy bal kezét szorongatja. Gyorsan odafutottam hozzá. 

- Mi történt? - Tenyerére pillantottam, amin egy csúnya seb ékeskedett. Vörös volt, de nem vérzett, mintha megégett volna. Ám mégis egy vágás volt az, ami köré bepirosodott neki. 

- Jól vagyok - próbált meg lenyugtatni, de arcáról le lehetett olvasni, hogy mennyire fáj neki a keze. 

- Van egy palack vized a kocsiban? Talán az segítene. 

- Igen, azt hiszem. - Vele akartam menni, de megállított. - Te maradj csak itt, fejezd be ezt. Jól vagyok. 

- Biztos? 

Bólintott, majd még mindig a kezét szorongatva elindult a kocsija felé, ami nem messze parkolt a raktártól. Megrökönyödve álltam egy magam a sok kacat között, nem igazán volt már kedvem kutakodni, így inkább leguggoltam a doboz elé, amiben valami megsebesítette Damient. Egyenként kezdtem el kipakolni a cuccokat. Először a régi zoknijaimra bukkantam, majd pár darab karkötőre és nyakláncra, egy keresztre, amit a nagyanyám erőszakolt rám, hogy mindenképp vigyem magammal és végére maradt az, amit nagyon nem szerettem volna látni. Egy fénykép, melyen az éppen lediplomázott nővérem, a szüleim és én vagyunk. Mindannyian mosolyogtunk, boldogok voltunk és gondatlanok. Ki gondolta volna, hogy a kép készítése után négy évre minden szertefoszlik? Behunytam a szemem, és próbáltam visszatartani a könnyeket. Miután kezdtem megnyugodni, mély levegőt vettem és visszatettem a fényképet a dobozba. Az üveg el volt törve, és hiányzott is belőle, szóval biztos voltam benne, hogy a hiányzó darab vághatta meg barátomat. Bár az égési sérüléseit nem tudtam megmagyarázni. Gyorsan berámoltam mindent a helyére, majd az összegyűjtött könyvekkel a kezemben kisétáltam a raktárból. Amint bezártam, az autóhoz sétáltam, ahol épp a szenvedő Damien ácsorgott, aki már nem is gyötrődött annyira. 

- Jobban vagy? - kérdeztem aggódva, majd a kezére néztem. Még mindig ugyanolyan csúnya volt a vágás rajta, de a vörösség kezdett eltűnni a tenyeréről. 

- Nincs semmi gond. 

- Nem kell hősködnöd - mondtam kedvesen, majd kinyitottam a hátsó ülések ajtaját, és szépen elhelyeztem a könyveket a kocsi aljába. 

- Nem hősködöm. Tényleg jól vagyok. - Megfogtam a sebesült kezét, ügyelve arra, hogy a sérült felületet ne érintsem. - De, nagyon jól jönne, ha otthon segítenél bekötözni. 

Felnevettem, majd a nadrág zsebébe nyúltam, amin először meglepődött, de nem is ellenkezett. Csak akkor, mikor meglátta a kezemben a kocsi kulcsot. 

- Ha be kell kötözni, akkor nem vezethetsz. Irány az anyósülés, Rollins. 

Mentegetőzni akart, de én leállítottam azzal, hogy megpusziltam a száját. 

- És talán ott is aludhatnék nálad ma este, csak a biztonság kedvéért, nehogy valami baja legyen a kezednek. Te gondoskodsz rólam, én pedig rólad. 

- Szívesen gondoskodom rólad - vigyorodott el, és mielőtt még reagálni tudtam volna a megnyilvánulására, gyorsan elillant az autó másik oldalára. 

Damien lakása ekkor sokkal rendetlenebb volt, mint mikor először jártam itt. A cuccai szanaszét hevertek a nappaliban, látszott, hogy nem számított társaságra. Kicsit talán meghökkent, amiatt, hogy ezt kell látnom, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam, nálam is hasonló rendetlenség volt mindig is. 

- Tetszik az új dekoráció - utaltam a szét dobált holmikra. 

- Ez az új Damien stílus. Hamarosan ilyen lesz mindenkinek.

- Ebben biztos vagyok. - Szemem elkerekedett mikor megláttam a kis asztalon heverő szemüvegtokot.  Azonnal odasétáltam hozzá, majd kivettem belőle a fekete keretű szemüveget, ami feltételezéseim szerint Damien tulajdona volt. - Ezt mikor akartad elmondani? - mutattam felé vigyorogva. 

- Soha - lépett mellém, majd megpróbálta kivenni a kezemből a szemüvegét. - Csak olvasáshoz szoktam használni. Néha. 

- Vedd fel - tettem az arcához közel a tárgyat, de barátom elhúzódott.  

- Nem. Inkább mondd meg, hogy kérsz-e valamit? - próbálta elterelni a témát, de nem ment neki valami fényesen. 

- Igen. Azt, hogy vedd fel a szemüveget. Kíváncsi vagyok, hogy áll. 

- Kajára gondoltam - magyarázott tovább. 

- Légyszíves - kérleltem őt tovább, mint egy kisgyerek. Közelebb húzódtam hozzá, hátha a közelségemmel rátudom őt venni. - Kérlek - suttogtam a fülébe, mire megrázta a fejét, majd kikapta a kezemből a szemüveget és a felvette. 

Damien kinézetével eddig se volt bajom, ám ezzel a szemüveggel még jobban megmelengetette a szívemet. Egyszerre volt benne aranyos és irtózatosan dögös is. Erős állkapcsa, mandula alakú kék szeme és dús ajka így csak még jobban vonzotta az emberek figyelmét. Nem értettem, miért szégyelli. 

- Szerintem nagyon jól áll - mosolyodtam el. - Okosnak tűnsz benne. 

- Szóval csak tűnök? - kérdezte nevetve, majd levette magáról a szemüveget, és visszatette a tokjába. 

- Mióta hordod? 

- Lassan egy hónapja - válaszolta halkabban, majd újra felém fordult. -  Bekötöm a kezem, utána pedig eszünk. Éhgyomorral nem lehet jól aludni.

- Alig várom - vigyorogtam. - Majd olvasol mesét is? 

- Mindenképpen. 

Miután elláttam Damien sebét, neki állt megmelegíteni a vacsoránkat. A konyhája nem volt túl nagy, egy helyiségben volt az étkezővel és a nappalival is. A szekrények szürkék és barnák voltak, csak úgy, mint az asztal melletti székek. A plafonon gömbökből álló fekete csillár lógott, ami már az első ittlétemkor nagyon megtetszett. Elég érdekes látvány nyújtott, ahogy sürgött és forgott a konyhában, miközben én az asztalnál ültem. Szórakoztató volt őt látni az edények között. Mikor végzett, elém tette a tányér spagettit, ami igazából az ebédje lett volna, hacsak nem rángatom el egy hosszabb autóútra. Amint minden az asztalon volt, helyet foglalt mellettem, majd enni kezdtünk. Ki gondolta volna, hogy Damien ennyire jól tud főzni? A spagettije nagyon ízletes volt, még én se tudok ilyen jót összedobni. 

- Ez nagyon finom - dicsértem meg. 

Rám mosolygott, majd elkezdte feltekerni a tésztát a villájára. Ekkor vettem észre, amit már hónapok óta meg kellett volna látnom. 

Bal kezes. 

- Nem is tudtam, hogy bal kezes vagy. 

- Nem csodálom. Mindkettő kezemet tudom használni, de a ballal egy fokkal jobban megy. 

- Igazi profival van dolgom.  

- Meg vagy lepődve? - kérdezte önelégült vigyorral. 

- Egyáltalán nem. Ha átlagos lennél, akkor nem lógnék veled - ismételtem meg azt, amit pár órával ezelőtt mondott nekem a raktárban. 

Amikor befejeztük az evést, segítettem elpakolni a tányérokat a mosogatóba. Szívesen megnéztem volna azt is, ahogy Damien neki áll mosogatni, de sajnos másnapra halasztotta a munkát. 

- Gyere - nyújtotta felém a kezét, amit én örömmel elfogadtam. Ujjait az enyémre kulcsolta, és úgy indult meg a konyha bal oldalán lévő folyosón. 

A falak itt is világos szürkék voltak. A képek, amiket Damien készített valószínűleg ezt az egyhangúságot próbálták elűzni. Egészen egy ajtóig sétáltunk, ahol aztán megálltunk, majd a barátom belökte azt a szabad kezével. A fürdőszobáját mutatta meg nekem, ami már sokkal inkább hangulatosabb volt, mint a lakás többi része. Vörös és fehér színű csempe borította be a falat, csak úgy, mint a kádat. Tökéletesen passzolt Damien stílusához. 

- Menő - bólintottam elismerően, mire boldogan mosolyodott el. 

Újból sétálni kezdett a következő ajtóig, ami már nyitva állt. 

- És ez itt a szobám - lépett be velem együtt a helyiségbe. 

A lakásból ítélve arra számítottam, hogy ez a szoba is szürke színű lesz, vagy a fürdőhöz hasonlóan vörös. De kellemeset csalódtam. A falak sötét kékek voltak, az ággyal szemben egy nagy ablak helyezkedett el. Egy fiók és egy gardróbszekrény foglalt helyet az íróasztal előtt, ami rumlisabb volt, mint a nappali. A fényképezőgépét is ott tartotta, a laptopja mellett. Az ágy előtt pedig egy fehér szőnyeg volt letéve, amire azonnal ráakartam lépni, ugyanis nagyon puhának tűnt. 

- Hogy tetszik? - érdeklődött. 

- Imádom. Sokkal jobb, mint az enyém - mosolyogtam rá, majd lerúgtam magamról a cipőm, és odasétáltam a szőnyegre. - Főleg ez. - Nevetni kezdett, és jó kedvűen megrázta a fejét, azon, hogy mennyire elnyerte a tetszésem már csak a szőnyege. 

A körbevezetés után visszamentünk a nappaliba, és hagyta, hogy használatba vegyem a cuccait, míg ő lefürdik. A tévé bekapcsolása után rájöttem, semmi érdekes műsor nem megy, így már alig vártam, hogy végezzen. Mikor kisétált a fürdőből csak egy alsónadrágot és egy pólót viselt, ami még jobban állt neki, mint a hétköznapi viselete. Nem akartam nagyon megbámulni, így mikor letelepedett mellém, és átkarolta a vállam, feltettem neki a kérdést, ami már egy ideje motoszkált bennem. 

- Én miben fogok aludni? 

Végig nézett rajtam, majd mintha valami nagy divat szakértő lenne, gondolkozni kezdett a válaszán. 

- Várj itt. - Felállt mellőlem, és elindult a szobája felé. 

Mikor visszatért a kezében egy nadrág és egy póló volt. Odanyújtotta nekem, én pedig mosolyogva elvettem. 

- Nagyon szexi leszek így - néztem rá a kapott ruha darabokra. 

- Már most is az vagy. - Bókja hallatán megilletődve lehajtottam a fejem, majd feltornáztam magam a kanapéról. 

Amint a fürdőben voltam, gyorsan lekaptam magamról a ruháimat, és beléptem a kádba. Jól esett, ahogy a meleg víz simogatja a bőrömet, megnyugvás járta át a testemet. Körbe pillantottam Damien tusfürdői között, de persze nem találtam nőit. Valahogy mindig is jobb illatúnak találtam a férfi tisztálkodó szereket, ezért vettem a bátorságot, és bekentem magam barátom tusfürdőjével. Mikor végeztem a fürdéssel, felvettem a szerzett holmikat, amik nem is álltak olyan rosszul rajtam. Találtam egy fésűt is a csap mellett, amivel megpróbáltam szebbé tenni a frizurámat. Bár a fogkefe is ott árválkodott előttem, azt már nem akartam használni, így inkább csak kiöblítettem a számat. 

Ahogy kint voltam, észrevettem, hogy Damien már nincs a nappaliban. A fények a szobájából szűrődődtek ki, így arra felé vettem az irányt. Az ágyán feküdt, és a laptopján dolgozott valamit, mikor megálltam az ajtóban. 

- Így tényleg még dögösebb vagy - állapította meg vigyorogva, mire vettem a bátorságot, hogy odasétáljak hozzá. 

Rátérdeltem az ágyra, amiből rögtön rájött, hogy mit akarok, ezért letette maga mellé a laptopját, és magához húzott. Keze a derekamra tévedt, miközben én két lába közé csúsztattam a bal lábamat, úgy hajoltam felé, és csókoltam meg. Éreztem, ahogy mélyebben szívja be a levegőt, mikor teljesen átdobtam lábamat ő felette, és könnyedén ültem rá az ágyékára. Oldalamon végig simított, ezzel pedig még jobban feltüzelt engem. Ajkát finoman a fogaim közé vettem, és óvatosan meghúztam azt, emiatt pedig egy halk nyögést hallatott. Szája a nyakamra tapadt, ott folytatta a csókolgatást. Azt hittem egyre hevesebb mozdulatokkal fogja tudtomra adni, hogy mi a következő lépés, de helyette lelassult, és gyengéden puszilgatta meg a fülem mögötti részt, majd leállt. Rámosolyogtam, aztán lecsusszantam róla, és mellé feküdtem. 

- Még mindig oda vagyok azért, ahogy köszönetet mondasz - vigyorgott. 

- Most mit is kellett megköszönnöm? 

- Hogy adtam ruhát. Hagyhattam volna, hogy meztelenül aludj. 

- Szerintem az is tetszett volna neked. 

- Neked is - nézett rám sejtelmesen, mire szórakozottan megforgattam szememet. 

Az ágya mellett egy lámpa álldogált, amit rövid időn belül le is kapcsolt. Sötétség lepte el a szobát, de most valami oknál fogva nem féltem attól, hogyha lehunyom a szemem, félig megégett nők fognak kimászni a kádból. Damien mellkasára hajtottam a fejem, ő pedig átkarolt, majd hallgattam szíve dobogását és a légzését, mely teljesen megnyugtatott. 

- Örülök, hogy itt vagy - szólalt meg halkan. 

- Én is örülök, hogy itt vagyok - simogattam meg a mellkasát. - Jóccakát’, Damien!

- Jó éjt! - Még utoljára megpuszilta a fejem búbját, majd hagyta, hogy álomba szenderüljek. 

Másnap reggel lágy szellő simogatására ébredtem. Lábam kilógott a takaró alól, és éreztem, hogy Damien karja védelmezően átöleli a mellkasomat. Háttal voltam neki, de biztosan tudtam, hogy még alszik, ezért megpróbáltam minél kevesebbet fészkelődni mellette. Vidámság járta át a szívem, örültem, hogy vele aludhattam. Ekkor esett le, hogy az éjszaka folyamán egyszer sem ébredtem fel, sőt, még rosszakat sem álmodtam. Igaza volt, a környezetváltozás tényleg jót tett. Mikor Damien mocorogni kezdett, elmosolyodtam, és kibújtam az öleléséből, hogy szembe fordulhassak vele. Szerettem volna hozzábújni, de még nem tűnt túl ébernek. Meglepetésemre a keze csúszni kezdett felém, a derekamra vándorolt, és lassan magához húzott. Belecsókolt a hajamba, én pedig szorosan megöleltem őt. 

- Jól aludtál? - kérdezte a szokásosnál is mélyebb, rekedtesebb hangon. 

- Igen. Hála neked - mosolyogtam, majd megpusziltam az arcát. 

Mire végre ki tudtunk kászálódni az ágyból már kilenc óra is elmúlott. Szerencsére csak délután kellett bemennem aznap dolgozni, így volt időm rendesen elkészülni, és még munka előtt hazamenni. Miközben megreggeliztünk kiderült, egyikünk sem szereti túlzottan a kávét. Alig akartam elhinni, hogy létezik még rajtam kívül olyan ember, aki nem szereti. Amint készen voltam mindennel, megvártam míg Damien is befejezi a reggeli teendőit, hogy aztán haza tudjon engem furikázni. Szerencsére az előző napi sérülése kezdett begyógyulni, így az orvoshoz menetelt elvetette. 

A hazafelé vezető út túl rövid volt. Majdnem egy teljes napot vele töltöttem, de még mindig nem tudtam betelni a társaságával. Legszívesebben minden percemet vele töltöttem volna. Mikor az ajtómnál álltunk búcsúzásképp megcsókolta ajkamat, én pedig hagytam, hogy a gyomromban lévő pillangók táncra perdüljenek. 

- Majd hívlak - nézett felém, mikor eltávolodtunk. 

- Oké - derültem rá, majd az ajtókilincsre tettem a kezem. - Vigyázz magadra! 

- Te is. - Kacsintott egyet, aztán hátat fordított nekem, és lesétált a veranda lépcsőjén.

Amint a kocsijában ült, lehajoltam a könyvekért, amiket a raktárból hoztunk el, majd becipeltem őket a lakásba. A délelőttöm további része viszonylag gyorsan eltelt, egy órára mentem a pékségbe, ahol viszont nagy meglepettségemre Oliviát, a munkatársamat nem találtam. Kiderült, hogy szegény beteg lett, ezért aznap egyedül kellett kiszolgálnom a vendégeket. Szerencsére ez már nem okozott nagy gondot, ugyanis a napok múlásával egyre jobb és jobb lettem a munkámban. 

Este hat óra volt, mikor hazaértem, és levetetettem magam hálószobám ágyára. Fárasztó volt egyedül csinálni mindent, ezért hálát adtam az égnek, hogy Olivia általában velem dolgozik. Már majdnem elbóbiskoltam, mikor Damiennek hála csörögni kezdett a telefonom. A lelkemre kötötte, hogyha nem alszok jól, akkor másnap szólok neki. A vonal bontása után azon gondolkoztam, hogy mikor lettem én ennyire szerencsés, amiért ilyen törődő barátom van. 

A kezemben forgattam mobilomat, és Juliet Lived szavai jutottak eszembe. Azt kérdezte, találkoztam-e velük? Fogalmam sem volt, kikről beszélhet, de hajtott a kíváncsiság. Mivel őt nem kérdezhettem, így megpróbáltam úgy kideríteni, hogy miről beszélt, ahogy ő azt tanácsolta. 

Képzeld el a régi házat! Vagyis azok a valakik, Juliet szerint idebent ólálkodnak. Joseph atya jegyzetei a nappaliban lapultak, lusta voltam lemenni értük, így csak azt a papírt hívhattam segítségül, amit idefent olvastam a hálóban. Az éjjeli szekrényhez nyúltam, és a fiókból előhalásztam a keresett papírt. 

„… a Lived családra idén nagyon rájár a rúd, hiszen mint említettük ez volt a birtokon a negyedik haláleset, melyet a fiatal Deborah Duffy öngyilkossága indította el, mikor egy hideg téli reggelen rátalálták a holtestére, a második emeleti erkélyről való leugrása után.”

Kirázott a hideg, ahogy elképzeltem, amint pontosan abból a szobából, amiben én feküdtem, kiveti magát valaki az erkélyről. Deborah fiatal volt, előtte állt az élet, ő mégis úgy döntött, hogy véget vet mindennek. Talán tényleg nem öngyilkosság volt. Újból kirázott a hideg. Azonban ekkor nem a szörnyű és ijesztő gondolatok miatt, hanem azért, mert a helyiségben dermesztően hideg lett. Kifújtam a levegőt, és láttam a saját leheletem. Felálltam az ágyról, hagytam, hogy a papír a földre hulljon. Mintha valami könyvet ejtettem volna le, olyan hangzavarral csattant a papír a parkettán. Kezdtem megijedni, és rájönni, hogy rossz ölet volt követni egy zavaros öregasszony képzelgéseit. Annak érdekében, hogy cserélődjön a levegő, az erkély ajtóhoz léptem, és kinyitottam azt. Ekkor hallottam meg saját szobám ajtajának a fülsüketítő nyikorgását. Még sosem nyikorgott. Szívem a tokomban dobogott, de én moccanni sem mertem. Ledermedve kapaszkodtam a kilincsbe, és az esélyeimet latolgattam. Ahogy teltek a másodpercek, egyre közelebb hallottam azt a hangot, ami csoszogásra, már-már kúszásra emlékeztetett. Ha megfordulok, és nincs ott semmi, akkor megnyugodtatok, ám írathatom be magam a diliházba a képzelődéseim miatt. De ha megfordulok, és van ott valami… Erre gondolni sem akartam, így megráztam a fejem, és mély levegőt véve, lassan megfordultam a hang irányába. Bár ne tettem volna. 

Arcát sebesülések, zúzódások takarták. Ajka elnyílt, és egy hörgéshez hasonló hangot hallatott. Kezét felém nyújtotta, vér csöppent le a földre, és egyre csak közeledett felém. Szinte kiestem az erkély ajtón, annyira megrémültem. Sikítani szerettem volna, de helyette csak kétségbeesett nyögdécselés hagyta el a számat. Hátrálni kezdtem a korlát felé, mivel még mindig hallottam annak a valaminek a hangját. Sírni akartam, viszont nem ment, ugyanis figyelmemet elvonta a hajam, amiben fehér pöttyök jelentek meg. Olyan volt, mintha havat fogdosnék, mikor hozzáértem. Nem sokáig volt időm erre koncentrálni, az ajtóban megjelent az álmaimban látott szörny, és vészesen közeledett felém. Nem tudtam mit csinálni. A korlátnak dőltem, ami vészjósló hangot adott ki. Ránéztem, és rögtön tudtam, hogy valami nem stimmel. 

Eddig ez nem ilyen volt. 

Könnyedén megtudtam rázni, nem volt valami biztonságos, de ez volt ekkor a legkevesebb bajom. A vérző fenevad már előttem állt, kezét felém nyújtotta. Hörgése eggyé olvadt a korlát nyikorgásával és az ijedt sikolyommal, mikor ujjai megragadták ingemet, én pedig belenéztem szürke szemébe.