19. fejezet

Sziasztok! 

Egyik nap láttam egy blogos csoportban, hogy valaki szavazást indított arról, hogy kik a legmenőbb bloggerek. Nos, nem tudom pontosan, hányan olvastok, de abban biztos vagyok, hogy az igazán menő bloggerek azok az ÖBB olvasói.:3 Ezen kívül láttam, ma valamelyik kedves olvasómnak születésnapja van, szóval innen kívánok neki boldog szülinapot! :3

Igen...nagyon szeretnék a kedvetekre tenni, ugyanis nem akarom, hogy felkeressetek a mostani rész után és megverjetek, mivel, hát ennek a résznek a vége...hujujuj. Ne utáljatok!:DD 

Jó olvasást! 

Nicole 

„Can't fight the temptation

When you get the vibration

Won't do you no good”

Az eső halkan kopogtatott az ablakon, miközben odakint enyhe szellő fújta meg a fák lombjait. Szinte éreztem, amint hajamba kap a szél, a ruhám alá bújik, és átjárja testemet. Beleborzongtam a gondolatba. Még a forrón gőzölgő tea, amit a kezemben szorongattam sem akadályozott meg ebben. Ajkamhoz emeltem, de az rögtön megégetett, így kénytelen voltam még várni pár pillanatig. Egy idő után már nem is figyeltem, hogy mióta álldogáltam az ablak előtt. Egyszerűen jól esett kibámulni, a messzeségbe meredni, figyelni, ahogy az emberek menedéket keresnek a zápor elől. Damien keze váratlanul fonódott a derekam köré, észre sem vettem, hogy mögém lépett. Maga felé fordított, és a szemembe nézett. 

- Jobban vagy? - kérdezte olyan lágyan és halkan, hogy szinte alig hallottam. 

- Igen. Minden értelemben. - Nem értette, mire célzom ezzel, ezért folytattam. - Sokkal jobb, most hogy tudod az igazat. 

Rám mosolygott, majd gyengéden végig simított arcomon, ami az előbb még könnyeimtől volt nedves. Valahogy erősebbnek éreztem magam amiatt, hogy Damien megtudta, mi történt velem, egy évvel ezelőtt. 

- Maradhatnál éjszakára. 

- Jól vagyok - ittam bele a bögre teába, ami bár még mindig elég meleg volt, de a torkom túlságosan is kiszáradt a sok sírástól. - Szellemmel nagyon jól megvagyunk. 

- Tudod, hogy nem bízom abban a macskában. - Szám sarka felfelé ívelt, amit ő is észrevett. Valószínűleg emiatt egy kicsit megkönnyebbült. - Legalább haza vihetlek? 

- A pékségnél van a kocsim. - Újból belekortyoltam a teába, ekkor szerencsémre már nem égette le a nyelvem.  

Oldalra pillantottam, az eső már nem áztatta akkora erővel az utakat, mint pár perccel ezelőtt. A Nap újból előbújt a felhők mögül, ezzel megvilágítva az egész várost. 

- Szivárvány lesz - léptem az ablak mellé, hogy jobban kinézhessek. 

Igazam lett, az égen halványan megjelent a ragyogó szivárvány. Úgy éreztem, eléggé megmutattam barátomnak a gyenge oldalam, ideje volt visszatérni a régi, vicces énemhez. 

- Ezek a te színeid - vigyorogtam a férfire. 

- Látom tényleg jobban vagy - sóhajtott fel, de arcán láttam, hogy még mindig jól szórakozik a csipkelődéseimen. 

Eszembe jutott, mikor azt hittem róla, hogy meleg. Nagyon hülyének éreztem magam miatta, így inkább gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Még szerencse, hogy nem említettem meg neki. 

- Most min mosolyogsz? - érdeklődött, mire megráztam a fejem. 

- Csak azon, hogy miként gyűlölhetnek téged ennyire az emberek?  

- Ez valószínűleg egy örök rejtély marad. - Magához húzott, szorosan karjába zárt, mintha védelmezne valamitől, és sosem akarna szabadon engedni. Állát a fejemen pihentette, én pedig élveztem minden egyes kis lélegzetvételét. 

Azon gondolkodtam, lehetséges-e az, hogy valami, ami nagyobb a magamban elnyomott fájdalomnál, képes-e megszüntetni, vagy legalábbis enyhíteni a keserű, szorító érzést a mellkasomban? 

Talán majd egyszer. 

Miután Damien meggyőződött arról, hogy képes leszek megtenni a tíz percig tartó autó utat a házamig, elengedett magától. Amint otthon voltam, nem igazán találtam a helyemet az óriási épületben. Lavinaként zúdult rám az álmom, amiben a vörös hajú nő volt. Egy részem várta, hogy újra aludni menjek, hátha újból találkozom vele, ám a másik részem, sokkal jobban szerette volna elkerülni az idegent. És ez így is történt. Az éjszakám viszonylag jól telt, csak néha ébredtem fel Szellemre, aki épp azt próbálta kitalálni, hogy milyen lehet a vaksötétben leugrálni az ágyról, és ezzel felébreszteni a gazdáját. Hát, nem jó. 

Másnap reggel azon agyaltam, vajon mi lehet Nicole-lal. Nem igazán veszekedtünk azóta, hogy barátnők voltunk, így nem lehetett viszonyítási alapom ahhoz, hogy mikor kéne felkeresnem őt. Csak bámultam magam elé a tükörben, és azon kattogott az agyam, vajon miért nem volt soha más barátnőm rajta kívül? Persze, voltak barátaim, akikkel jó volt néha napján elszórakozni, de egyik sem hasonlított a Nicole-lal kialakított kapcsolatomra. Annyira behálózott, hogyha akarnék, se tudnék szabadulni tőle. Függtem tőle, és azzal, hogy képtelen volt elfogadni a tényt, hogy rajta kívül lehetnek más barátaim is, felettébb felbosszantott. Bár, az exbarátommal kifejezetten jó kapcsolatot ápolt, de valószínűleg csak azért, mert őt velem együtt ismerhette meg. De, amit Damiennel művelt, azzal nem csak a srácot bántja meg, hanem már engem is. Tudtam jól, egy kis vita nem fogja szét szakítani a lassan hét éve tartó barátságunkat, de úgy éreztem, itt az ideje a visszavágásnak. Izgatottan sasszéztam ki a telefonomért, majd, amint a kezembe vettem, hívni kezdtem barátomat. 

-  Szia! - szóltam bele vidáman. 

- Jó reggelt! Hallom, jó kedvedben vagy. 

- Igen. Mivel szombaton te és én, elmegyünk erre az ünnepségre. 

A pillanatnyi csendből arra következtettem, hogy így korán reggel nem fogott neki olyan jól az agya, és nem esett le rögtön, melyik ünnepségről is beszélhetek. 

- Az alapító buli? - kérdezte elgondolkodva. - Azt hittem, együtt utálunk mindenkit hétvégét tartunk kettesben. 

- Így van, de hol utálhatnánk legjobban az embereket, ha nem egy olyan eseményen, ahol mindenki ott van? - tettem fel a kérdést, de válaszát meg se várva, folytattam. - Tisztára moshatjuk a neved azzal, hogy amíg te a bulin vagy, én megrongálok valamit, így azt hiszik, az igazi gyújtogató visszatért. 

- Ez egy remek ötlet, de nem szükséges tisztára mosni a nevem. Jól meg vagyok így is. 

- Ezzel a mártírkodással nem érsz el semmit. 

- Nem? Pedig azt hittem, a lányok szeretik, ha egy srácot meglehet néha vigasztalni. - Hangjából kiszűrődött az a játékosság, amit már megszokhattam tőle.  

- Ezt én mondtam neked - nevettem. - A lényeg az, hogy szombaton randink lesz. 

- Rendben, fél nyolcra ott leszek érted. 

Miután bontottuk a vonalat, készülődni kezdtem a mai napomra, aminek nagy része a változatosság kedvéért a pékségben fog eltelni. De egyáltalán nem bántam, ugyanis szükségem volt Olivia meglátásaira, ahhoz, hogy bosszút álljak Nicole-on a folyamatos áskálódásaiért. Amint a munkahelyemen voltam, nem is nagyon kerülgettem a témát, rögtön beavattam kolléganőmet a tervembe. 

- Tehát, mivel Nicole-nak megmondtam, hogy mindenképp valami szolid ruhát viseljen, azt találtam ki, hogy el kéne lopnom tőle a reflektorfényt - magyaráztam a zseniális ötletemet Oliviának, aki figyelmesen várta, hogy a mondandóm végére érjek. 

- Ugye tudod, hogy ez gyerekes viselkedésnek hangzik elsőre? - kérdezte mosolyogva. 

- Dehogyis! - háborodtam fel. - Mondj jobbat akkor. 

- Elég lenne megjelenned Damiennel az oldaladon, és máris kirobban az apokalipszis. Feltéve, ha tényleg annyira utálják egymást, mint ahogy mondtad. 

- De ez nem elég, már megszokta, hogy együtt vagyunk. Viszont az újdonság lenne a számára, ha jobban néznék ki, mint ő. 

- Féltékeny vagy? - nevetett fel, mire csúnya pillantásokkal illettem. - Oké-oké, segítek. De csak hogy tudd, ha egy kicsit is megkedvelnék a pasidat, akkor tuti mindenki ti rátok figyelne. 

- Miért is? 

- Mert még én is tudom, hogy Damien Niagara vízesést csinálhatna minden csaj bugyijából, ha nem lenne számkivetett. 

Meglepődtem, hogy ezt mondja, hiszen Olivia inkább a lányok iránt vonzódott.  

- Most úgy teszek, mintha ezt meg se hallottam volna - válaszoltam komoly arckifejezéssel. 

- De, ha te inkább a ruháddal akarod magadra vonni az emberek figyelmét, akkor állok szolgálatodra. Bármiben benne vagyok, hogyha azzal a Szöszkének ártunk. 

- Nem akarok ártani neki - szögeztem le gyorsan, mielőtt még félreértené a tetteimet.  - Te miért utálod? 

- Mert mindenki más szereti. - Értetlen arcom láttán, folytatni kezdte. - Mindenki annyira nagyra tartja, pedig szerintem semmit nem tett. Azt hittem nem vagy olyan, mint azok az emberek, akik kedvelik őt. Ezért is lepődtem meg, mikor megtudtam, hogy a barátnője vagy. Te olyan normálisnak tűntél. 

- Csak tűntem? - nevettem kínosan, ugyanis nem akartam kimutatni, hogy mennyire elképedtem válasza hallatán. 

Azt, hogy Damien nem bírja Nicole-t, még megértem. De Olivia olyannak tűnt, aki nem előítéletes senkivel szemben. Emiatt voltam ledöbbenve, hogy azért nem szereti barátnőmet, mert mások rajonganak érte. Nem állt szándékomban vitába elegyedni vele emiatt, inkább elfogadtam a véleményét, és próbáltam tovább lépni azon, amit mondott. Hamar rájöttem, hogy jól döntöttem, ugyanis Olivia segítségével egy igazán figyelemre méltó ruhát sikerült kiválasztani. 

A napok viszonylag elég gyorsan elteltek, péntekre már meg is kaptam a rendelt ruhámat. Éjszaka nem gyötrődöttem álmok miatt, úgy tűnt, minden visszaállt a normális kerékvágásba. Nicole-lal azóta nem is beszéltem, hogy otthagytam őt a padon, bár az elején még nem is bántam, péntek estére már igencsak kezdett hiányozni. Reméltem, hogy szombaton majd tisztázhatom vele a dolgokat, persze csak azután, hogy rádöbbent, sokkal jobban nézek ki, mint ő. 

Mikor szombaton hatot ütött az óra, én már a fürdőszobában készülődtem. Mindent tökéletesre akartam, bár tudtam, amint este megszabadulok a ruháimtól és bevetem magam az ágyamba, minden erőlködésem kárba vész. Kivételesen még sminket is vittem fel az arcomra, bár ezt abban a pillanatban megbántam, mikor eszembe jutott, hogyha éjszaka hazaérek, valószínűleg túl fáradt leszek ahhoz, hogy lemossam magamról. A hajamat annak ellenére, hogy általában mindig kivasalom, ekkor direkt hullámosra csináltam meg. A tükörbe nézve rájöttem, hogy meglehetősen megvagyok elégedve a végeredménnyel. Amint ruhámat is magamra kaptam, már csak a cipőmbe kellett belebújnom. Ekkor azonban telefonom rezgésére lettem figyelmes, ami miatt a készülékért nyúltam, hogy elolvassam az üzenetemet. 

A hintó előállt, hölgyem. 

Ajkam felfelé ívelt, egy pillanatra el is felejtettem, mit akartam válaszolni Damiennek. A szavait idézve, ő egy évakosztümben szeretné tiszteletét adni a buliban, reméltem, hogy megtartja az ígéretét, mert akkor nem lesz olyan sok különbség ruháink között. 

Nyitva van az ajtó, gyere be.

Amint bepötyögtem a választ, gyorsan belebújtam a fekete magassarkúba és elindultam kifelé a szobámból. A lépcsőhöz érvén, észrevettem, hogy Damien már az ajtónál áll és valamit dugdos a háta mögött. Elmosolyodtam, amint végig néztem rajta. Fekete nadrágja és vékony kabátja teljesen összhangban állt a fehér ingével és a nyakkendőjével, ami nem volt túl szorosra bekötve, így úgy nézett ki, mint egy tini, aki épp a szalagavatójáról szabadult. De még így is túl dögös volt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, szinte éreztem, amint szemével minden egyes porcikámat alaposan végig méri. 

- Hát az évakosztüm hol marad? - kérdeztem meglepettséget színlelve, miközben sétálni kezdtem lefelé. 

- Elment randizni a fűszoknyáddal - felelte vigyorogva. 

Én azt ígértem neki, hogy egy fűszoknyában fogom elkísérni az ünnepségre, de végül egy fekete ruhánál maradtam, amin az elől lévő kivágások lehet, túl sokat mutattak belőlem. 

- Ezt neked hoztam - nyújtotta felém a szál vörös rózsát. 

Mosolyogva megpusziltam a száját, majd elvettem tőle az ajándékát. 

- Remélem, ezt ide felé tépted valamelyik bokorról. - Gyorsan elsétáltam a konyháig, ahol egy vázába helyeztem a virágot. Illata mámorítóan hatott rám. 

- Természetesen - lépett mögém, majd végig húzta kezét csupasz karomon. Éreztem, amint libabőrős leszek. - Irtózatosan szexi vagy. - Derekamat átkarolta és magához húzott, úgy suttogta a fülembe a szavait.

- Te sem panaszkodhatsz - fordultam felé.  

Legjobban azt bírtam Damienben, hogy nem félt kimenni azok közé, akik megvetik őt. Nem feszengett, sőt, mikor azok között lehetett, akik utálják, igazán jó kedvűnek tűnt. De előttem nem tudta eltitkolni, hogy a sok bántó szó, tényleg megérinti a lelkét és fáj neki. 

Az ünnepség a városházán volt esedékes, ahol még sosem jártam, így kíváncsian vártam, hogy megérkezzünk. Mikor ez megtörtént, alaposan szemügyre vehettem a két emeletes épületet. Középen egy óratorony álldogált és az ajtó, amin emberek sokasága lavírozott befelé. A falak vöröses téglákból volt kirakva, amit az ablakok fehér kerete tett teljessé. A Nap már lemenőben volt, de még így is jól láttam, a szürke tetőt, ami már egy kicsit kopottabban festett, de mégis az épület egész modernek tűnt. Nem is számítottam másra Silvermeadtől. 

Az idő kellemes volt, a tücskök ciripelése keveredett az épületből kiszűrődő zajokkal. Cipőm sarka kopogott, amint végig haladtunk Damiennel a házhoz vezető szakaszon, és mikor már az ajtónál voltunk, egy pillanatra megtorpant. 

- Még mindig nem késő, ha megakarod gondolni magad - nézett rám. 

- Úgy nézek én ki, mintha megakarnám gondolni magam? - Feleletre nyitotta az ajkát, de én megállítottam. - Ne válaszolj! 

Megragadtam a kezét és beléptem vele az épületbe, ahol csakis olyan emberek lehetnek, akik valószínűleg nem szeretik őt. De talán, ha engem megkedvelnek, Damient sem fogják páriaként kezelni.  

Belülről a városháza nem volt semmi! A második emeletre egy galériát készítettek, ahol pár ember már szorgoskodott, de a többség még idelent társalgott. A plafonon különböző minták voltak felfestve, és egy óriási csillár lógott lefelé. A falakhoz barna oszlopokat állítottak, amik között a sormintával díszített erkélyek voltak. Bár a lépcsőt nem találtam először, de biztosra mentem, hogy az is hasonlóképpen fest, mint az épület többi része. Talán egy pillanatra még a lélegeztem is elakadt. Pontosan velünk szemben, a túloldalt egy háromajtós kijárat ékeskedett, amin kinézve láttam, hogy odakint is szép kis tömeg gyűlt össze. Damien nem volt annyira elájulva a helyiségtől, mint én, de ekkor nem is bántam. Éppen hogy befejeztem a nézelődést, éreztem magamon az emberek tekintetét. Bár bíztam benne, hogy a ruhám majd kompenzálja Damien jelenlétét, úgy tűnt, a lakók még mindig nagyon hisznek az ostoba elméletükben. Hirtelen megpillantottam Nicole-t a tömegben, épp egy vele egykorú lánnyal beszélgetett, mikor ő is észrevett bennünket. Azt gondoltam, ha most letagad engem, amiért Damiennel jöttem, később tuti megölöm. A semmiből Jamie, Nicole férje ugrott elő és köszöntött először engem, majd meglepetésünkre, Damiennek is kezet nyújtott, aki, mintha csapdát érezne az egészben, óvakodva fogadta el. 

- Örülök, hogy eljöttetek - mosolygott kedvesen a férfi. - Minden rendben? 

- Igen, jól vagyunk, köszi - válaszoltam udvariasan, majd megszorítottam Damien kezét, aki megismételte a mozdulatomat. 

- Nagyon csinos ez a ruha - folytatta Jamie. - Mesélte Nicole, hogy az övét is te választottad. Bár egy kicsit aggódik, hogy haragszol rá. 

Oh, szóval erre ment ki az egész? Jamie ki akarta deríteni, hogy elástam-e már a csatabárdot. Ezt egészen viccesnek és aranyosnak találtam, hiszen ezek szerint Nicole nem meri megközelíteni a feltehetőleg zabos barátnőjét. 

- Megmondhatod neki, hogy eddig sem haragudtam rá. 

- Tényleg nem? - Jött a hang a hátunk mögül. - Akkor most már nyugodtan alhatok - karolta át vállamat az emlegetett szőkeség.  

- Reméltem, hogy álmatlan éjszakákat okoztam - mosolyodtam el. 

- Bemutathatlak a barátaimnak? - kérdezte izgatottan, ami miatt, még ha akarnék, se tudnék neki nemet mondani. 

- Csak is azért jöttem. 

- Remek! - örvendezett, mire némán elnevettem magam. - Te is jössz? - kérdezte Damientől, aki valószínűleg annyira unta a beszélgetést, mint én a kémia órákat, így először nem is felelet. 

- Mintha nem ismerném őket - felelte unottan. 

- Akkor te maradj Jamie-vel - adta ki az utasításokat Nicole. Még ellenkezni se lehetett, ugyanis rögtön elhúzott a srácoktól, be a tömegbe. 

Ekkor vettem csak észre, hogy a háttérben zene is szól. Nicole-ra pillantottam, aki nagyon élvezte ez az egészet. Látszott rajta, hogy otthon érzi magát. Rövid időn belül már majdnem a háromajtós kijáratnál voltunk, mikor megálltunk, barátnőm pedig megkopogtatta az előttünk beszélgető férfi vállát. 

- Nicole! - köszöntötte kitörő örömmel a lányt a férfi, akinek beszélgetős társa is felénk fordult. 

- Sziasztok! - mosolygott barátnőm először a srácra, majd a lányra, akivel meg is ölelték egymást. - Hadd mutassam be nektek a legjobb barátnőmet, Amandát - mutatott rám. - Amanda, ő itt Rebecca és David. 

- Örvendek! - Én is egy mosolyt varázsoltam az arcomra, majd barátságosan kezet fogtam velük. 

- Már sok jót hallottunk rólad - mondta David, akinek szemüvegéről rögtön Harry Potter jutott eszembe, ugyanis a formája hasonló volt, mindössze egy kicsivel lehetett vastagabb az övé a varázsló fiúétól. Ő maga rövid, barna hajú rendelkezett, szintén barna szemekkel. Elég megtermett fickó volt, a mellette álló lányka, szinte a hónaljáig ért csak. 

- David táncot tanít itt a városban, Rebecca pedig mindenki kedvenc matematikusa - folytatta a bemutatást Nicole, mire az említett fiatal lány szégyenlősen elmosolyodott. 

- Ne túlozz! - mondta halkan Rebecca. 

- Eszem ágában sincs - felelte barátnőm. 

- Sosem értettem, hogy miért lesz valakiből matematikus. Mindig is utáltam a matekot - kapcsolódtam bele a beszélgetésbe. 

- Nem vagy egyedül - nevetett fel David. 

- Jó matekosnak születni kell - válaszolta Rebecca, majd halványan elmosolyodott. - Meg lehet tanulni, de ezt inkább érteni kell. 

- Csodállak! - Bókom hallatán zavartan lesütötte a szemét, talán még el is pirult. 

Láttam rajta, hogy nagyon szégyenlős, így inkább nem erőltettem a társalgást. 

- Rebecca olyan félénk, hogy jöttek össze? - kérdeztem barátnőmet, miután eljöttünk az újonnan megismert emberektől. 

- Tudom, de attól még nagyon kedves. Davidnek sikerült lebontani a köré épített falat. 

- Ez aranyos. 

Amint végig értünk a sok új emberen, akiknek muszáj volt bemutatkoznom, alig bírtam fejbe tartani a sok nevet. Megismerkedtem egy Viola nevű lánnyal, aki akkor beszélgetett Nicole-lal, mikor beléptünk Damiennel az épületbe. Kiderült róla, hogy szintén táncot tanít, Daviddel karöltve. Aztán bemutatkozhattam az egyetlen olyan Camille-nak, akit kedvelhetek, hiszen Jamie anyját nekem is utálnom kell, ha már barátnőm is így teszi. Camille verseket ír, és szokott is felolvasást tartani Nicole-lal együtt a kórházakban, idősek otthonában. Találkoztam egy Marianna nevezetű idős hölggyel is, aki könyvtárosként dolgozik a városban, és a fiával, Matthias-szal. Kiderült, hogy a srác a polgármester lányával, Sylviával kavar. Nagyon sok információt begyűjtöttem, bár tudtam, később nem igazán veszem ezeknek hasznát. Talán a legérdekesebb személyek, akikkel összeismerkedhettem, Evelyn és Lucy volt, az ikerpáros. Mindketten pszichológusok, ami miatt rögtön szimpátiát éreztem velük. Mikor azt hittem tényleg végeztünk, Nicole kitalálta, hogy valakit még beakar mutatni, de őt hála Istennek nem találtuk, így míg barátnőm kereste az újabb áldozatot, egy kicsit levegőzhettem.

 Odakint már sötét volt és elég hűvös, de jól esett a szabad levegőn ácsorogni, távol a benti nyüzsgéstől. Az épülettel szemben egy szökőkút ékeskedett, körülötte pedig két férfi társalgott, akik közül az egyiket nehezen, de felismertem. Joseph atya volt az, a hétköznapi viselete miatt, alig lehetett ráismerni. Először kicsit vonakodtam attól, hogy rájuk török, ezzel megzavarva a beszélgetésüket, de aztán végül az atya is észrevett engem, így nem nekem kellett megközelíteni őt. 

- Üdv! - köszöntem rá először én. 

- Szervusz! - mosolygott barátságosan. - Hogy érzed magad? 

- Remekül. Ez a parti, nagyon otthonos. Mármint… biztos jó lehet, hogy mindenki ismeri a másikat. Mint egy nagycsalád. 

- Igen, tényleg elég családias a légkör. A házzal minden rendben? 

- Fogjuk rá - válaszoltam megfontoltan. 

- Van valami gond? 

- Nem, nem erről van szó - próbáltam összeszedni a gondolataimat. - Csak néha fura álmaim vannak. 

- Miről szólnak? - érdeklődött tovább kedvesen. Látszott rajta, tényleg segíteni akar. Mintha sejtené, miről van szó. 

- Mindig változó. De tudom, hogy valami gonoszság lapul valahol, és várja, hogy lecsaphasson. Ezért olyan rémisztő. - Egy pillanatra elhallgattam, majd kicsit félve, de rákérdeztem arra, amire akartam. - Ön hisz a gonoszban? 

Elgondolkodott, jól megfontolta a válaszát. 

- Ha az egyikben hiszel, Amanda, akkor a másikban is - mosolygott rám, majd lassan besétált az épületbe, ezzel magamra hagyva kételyek és kérdések sokaságában. 

Örültem, amiért ennyire egyértelműen válaszolt. Szeretem az ilyet. 

Mire én is visszamentem az emberek közé, az atya már máshol járhatott, ugyanis nem láttam sehol. Viszont volt valami, ami nagyon lekötötte a figyelmem. Jobb oldalon, egy kisebb helyiségben fényképek voltak kiállítva, amik felett az adott család neve szerepelt, így mikor megpillantottam a „Lived” vezetéknevet, gyorsan belibbentem a szobába, ahol teljesen egyedül lehetettem. Még sosem láttam a házam eredeti tulajdonosait képről, ezért egy kicsit elidőztem a megnézegetésével. Mindenki rajta volt, aki számít: középen feltehetőleg Noel és a felesége, Suzanne állt, előttük egy lépcsőfokkal lejjebb pedig Lucius. Ahogy közelebbről is megszemléltem a kisfiút valami nagyon furcsát vettem rajta észre. Azt hittem, nyomtatási hiba, de másnál nem tapasztaltam. Mintha a haja a fejetetején sötétebb lett volna. Nézegethettem volna tovább is, ám mikor megláttam a lépcső oldalánál álldogáló nőt, köpni-nyelni nem tudtam. Ugyanolyan ruhája volt, az arca, a tekintete, mindene megegyezetett azzal a nővel, akit álmomban láttam. A vörös hajú idegennő rajta szerepelt a Lived családi fényképén. Lejjebb pillantottam, ahol a nevek is felvoltak sorolva, és ahogy észrevettem, a haláluk sorrendje alapján. 

Deborah Duffy

Andre Goth 

Malcolm Leighton

Ivy Morgan

Esther Taylor 

Noel Lived 

Lucius Lived

Suzanne Lived 

Deborah-ról tudtam, hogy fiatal volt, mikor meghalt, és az egyik szobalányként dolgozhatott a családnál, így rögtön rájöttem, ő a vörös hajú lány. Egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért álmodom én halott emberekkel? 

Valaki megérintette a vállam. Ijedten fordultam meg, és találtam szembe magam a régen látott Damiennel. 

- Már mindenhol kerestelek - mondta megkönnyebbülten, majd megfogta a kezem. - Hiányoztál. 

- Te is nekem. - Elmosolyodtam szavai hallatán, és éreztem, amint mellkasom megtelik melegséggel. - Nézd ezt meg - fordítottam őt a kép felé. - Látod a kis srác haját? 

Bólintott. 

- Nézd, milyen fura. Mintha felül világosabb lenne - mutogattam a képre, annak érdekében, hogy biztos észrevegye. 

- Rosszul sikerült Ombre? Miért érdekel ez téged? - vigyorogva elhúzott a képtől. - Gyere inkább táncolni velem - vonogatta meg szemöldökét, majd kisétált velem a helyiségből. 

Mikor Nicole-lal körbejártuk az épületet, láttam, tényleg van egy külön táncterem is, a túloldalon. 

- Te tudsz táncolni? - érdeklődtem. 

- Meglepődnél, ha tudnád, milyen profi vagyok. 

- Ettől tartok én is - vigyorodtam el. 

Ahogy átértünk a túloldalra, boldogan tapasztaltam, hogy elég sokan döntöttek a táncolás mellett, így nem kellett attól tartanom, hogy nagyon könnyedén kiszúrnak, amint bénázom. Csak egyetlen egy problémám volt az egésszel.

- Nem szeretem az ilyen zenéket.  

Nincs bajom a lassú számokkal, de ekkor nem igazán volt kedvem megalszik a tej a szánkban stílusú táncot járni. 

- Gyere csak - fogta meg a derekamat, majd behúzott a táncoló tömeg közé. 

- Damien, én nem tudok keringőzni - akadékoskodtam, de mintha meg se hallottam volna, magához húzott, és megpuszilta a nyakamat. 

Hirtelen elhalkult a muzsika, ami eddig szólt, és egy pillanatig tartó sistergés után, egy teljesen más fajta zene csendült fel. A gitárszóló alapján rögtön felismertem mi volt ez. Damien rám mosolygott. 

- Mit szólsz ehhez? 

- Ezt te rendezted így? - csodálkoztam. - Honnan tudtad, hogy…?

- Láttam a Kaleo-s CD-idet a raktárban. 

Mielőtt még bármit is mondhattam volna, kezemet megragadta és pörgetett rajtam egyet. Háttal álltam neki, így kezdett el velem táncolnia. Először még jól is szórakoztam, sőt, mondhatni az egészet élveztem, ám egy idő után éreztem, amint ujjai végig csúsznak a karomon, majd a derekamon. Ajkai a nyakamra tapadtak, csókolgatta és harapdálta azt. Nem féltem attól, hogy bárki is meglát minket, ugyanis ahhoz túl sötét volt a teremben. Teljesen feltüzelt. Már megint. És itt volt az idő volt ezt viszonozni a számára. Hirtelen felé fordultam, és elég közel hajoltam hozzá ahhoz, hogy hallja, amit mondok neki. 

- Szóval, így játszunk? - Mintha nem értené, miről beszélek, ártatlanul pislogott rám. 

A szám felénél járhattunk, így volt még egy kis időm, ahhoz, amit elterveztem. Újból hátat fordítottam neki, majd megfogtam mindkét kezét. A derekamra helyeztem őket, és a zene ritmusára rázni kezdtem csípőmet. Amennyire csak tudtam, közelebb léptem hozzá, egészen addig, míg ágyékához nem értem. Látnom sem kellett ahhoz, hogy tudjam, milyen arcot vág. Élveztem az irányítás édes ízét, de Damien sem panaszkodhatott, hiszen lassan elkezdtem felfelé tolni a kezét, a derekamtól a hasam felé. Szinte éreztem, amint felgyorsult a lélegzetvétele. Keményen kellett harcolnom azzal, hogy ne nevessem el magam. Aztán rájöttem, hogy nem ez az egyetlen olyan dolog, amit keménynek érzek. 

Megfordultam, hogy megcsókolhassam, ám leállított. Meglepődtem, és talán egy kicsit meg is ijedtem, hogy lehet túl messzire mentem. 

- Ha most megcsókolsz, akkor a mosdóban fogunk először szeretkezni.