2016. július 9., szombat

18. fejezet

Sziasztok!
Mikor elkezdtem írni ezt a részt, nagyon aggódtam, hogy alig lesz meg kétezer szó, de aztán mire befejeztem a háromezret is túlszárnyaltam.:D 
Szeretnék a következő fejezetekkel sietni, ugyanis a tizenkilencedik és a huszadik rész előreláthatólag a kedvenceim lesznek, és remélem nektek is! :3 Szóval, szurkoljatok, hogy hamar végezzek velük. Ja, és remélem látjátok, azt az ötvenes számot ott a feliratkozóknál. Mert én látom, és el vagyok ájulva.💕
Jó olvasást!




Nicole







I’m a wanted man
I got blood on my hands





Arcomat hideg levegő mardosta, szinte égetett az érzés, de szememet nem mertem kinyitni. Továbbra is a korlátba kapaszkodtam, mintha az megvédene bármitől, ám amikor a felém közeledő lény megragadta az ingemet, lábam megremegett, kicsúszott a talpam alól a talaj. Erős mozdulattal megrántott, mintha befelé húzott volna. A fejembe vésődött, ahogy szürke szemével szinte a lelkemig látott. 
- Szívesen. - Hallottam egy hangot, ami egyáltalán nem volt ismerős. 
Szemem óvatosan kinyílt, a hirtelen jött világosság nem esett valami jól, de ekkor ez volt a legkisebb bajom. Azt hittem nem jól látok, mikor kirajzolódott előttem egy nő alakja. Megmertem volna rá esküdni, hogy az előbb még másképp nézett ki, de tudtam, hogy ő volt az, aki kikergetett az erkélyre. A sebesülések az arcán elárulták, hiába nézett már ki kevésbé rémisztően. Arca sokkal jobban kivehetőbbé vált, szürke szeme fáradt, könnyes volt, míg piros ajka egy egyenes vonallá alakult. Szeplők borították, sokkal jobban, mint engem, ami nem is csoda, ugyanis haja vörös volt. 
- Hogy lehettél ennyire ostoba? - Újból hallottam a lágy, selymes hangot. Ekkor rájöttem, ő az, aki beszél, ám mégis olyan távolinak tűnt, mintha nem is előttem állna. - Hallod, amit beszélek? - kérdezte kissé ijedten. 
Lassan bólintottam. 
- El se hiszem - mosolyodott el őszintén. 
Sápadt bőre kivirult, de csak egy pillanatig, ugyanis kénytelen voltam elrontani az örömét. 
- Ha most kisétálsz innen, akkor nem hívom a rendőröket. 
Hangon a szokásosnál is határozottabb volt. Egyre több düh gyülemlett fel bennem. Rám ijesztettek a saját otthonomban, nem is először. Eszembe jutottak Damien szavai, mikor arról beszélt, hogy mit keresett itt a házamban a beköltözésem napján. A barátait emlegette, talán ez a nő is közéjük tartozhatott. 
- És ez a többi barátodra is vonatkozik - folytattam, és tettem felé egy lépést. - Megmutassam a kijáratot? 
Közeledésemtől megrémült, hátralépett, és kezét maga mögött összekulcsolta. 
- Te meg miről beszélsz? - Értetlenül állt előttem, és továbbra sem tűnt úgy, mint aki félne a tettei következményeitől. Kedves volt velem, ami még jobban feldühített. - Megmentettelek. 
- Mégis mitől? 
- Nem szabadott volna odamenned, ha már egyszer végre előhívtál bennünket - mutatott ki az erkélyre. 
- Előhívtalak? - Próbáltam nem kiakadni, de nem igazán sikerült visszatartanom tomboló érzéseimet. - Mi ez, valami szekta? Csak hogy tudd, nem léptem be semmi ilyesmibe. Félre informáltak. És, ha most megtennéd, akkor távoznál? - végig néztem rajta, ruhája szakadt volt, és a szobalányok által hordott öltözetre emlékeztetett. - Sőt, még álarcos buli sincs. 
- Sejtettem, hogy így fogsz reagálni - mosolygott továbbra is. - Hidd el, szívesen elmennénk innen, ha lehetne. De nem tehetjük. 
- Miért nem? 
- Nem hinnéd el, ha elmondanám. 
- Tégy próbára - tártam szét karomat, mire halkan kuncogott. 
- Igazad van. Talán tényleg sikerülne, ha már bennünk is hiszel. 
- A jelmezes betolakodókban? Miért is ne hinnék? - Ezen újból felnevetett, majd megrázta a fejét. - Ti szedtétek szét múltkor a nappalim? 
Bólintott. 
- Sajnáljuk a károkat, de először nem értettük, miért vagy itt. 
- Talán engedélyt kellett volna kérnem? 
- Nem szoktuk meg az új arcokat itt. De örültünk, így legalább ő távozásra kényszerült. 
Nem tudtam követni, hogy mit beszél. Annyi kérdésem lett volna, hirtelen nem is tudtam, melyiket tegyem fel először. Ekkor azonban Szellem sétált be az ajtón, amit az idegen lány is észrevett. Felé fordult, majd egy önfeledt mosoly kíséretében leguggolt, macskám pedig örömmel dörgölőzött hozzá. 
- Szegénykém - suttogta a lány, és nem tudtam eldönteni, kihez beszélt. 
- Hányan vagytok? - érdeklődtem egy fokkal nyugodtabb hangnemben. 
- Hatan - nézett vissza rám, majd kiegyenesedett. 
- És mit csináltok itt? 
Egy pillanatra elgondolkozott, majd válaszra nyitotta ajkát. 
- Jelenleg téged próbálunk megóvni. 
- Mitől? 
- Nem mitől - mondta nyomatékosan, és megindult felém. - Hanem kitől. 
Kezét arcomra helyezte. Éreztem, amint szívverésem felgyorsul, és ahogy lever a víz. Újból belenéztem szürke szemébe, ami hirtelen vörösleni kezdett, és arca újból eltorzult vérző sebeitől. Sikoltottam, de ez nem mulasztotta el azt a rettegést, ami hirtelen összegyűlt bennem. 
Feketeség. 
Ez volt, amit először láttam. Lábam elzsibbadt, és fáztam. Beletelt pár másodpercbe, míg kinyitottam pilláimat. Rögtön szembe találtam magam Szellemmel, aki békésen szunyókált az ágyamon. Én mellette feküdtem, bár lábam félig-meddig lelógott az alvóhelyemről, még a takaróm sem volt rajtam. Pontosan ugyanúgy feküdtem, mint mikor hazaértem a munkából, és levetettem magam a párnák közé. A különbség csak annyi volt, hogy az órám hetet mutatott. Reggel hetet. 
Szinte kidobott magából az ágy, ahogy ráeszméltem, igencsak elfogok késni a munkámból, ha nem sietek. 
Bár a gondolataim jobban szerettek volna az esti álmom felé kanyarodni, nem hagyhattam, hogy elvonja a figyelmem a vezetéstől a már-már szokássá vált abszurd események sokasága. Mikor beértem a pékség parkolójába, nyugodt lélekkel konstatáltam, hogy rekordidő alatt sikerült beérnem, mindössze háromnegyed nyolc volt, mikor besasszéztem az épület ajtaján. Odabent finom illatok fogadtak, és a klíma már ment, nehogy a hőség elrontsa bárki kedvét a falak között. Meglepett, hogy a pult mögött ott állt Olivia, a kolléganőm, aki előzőnap még betegség miatt az ágyat nyomta. 
- Jobban vagy? - kérdeztem kedvesen, mialatt besétáltam hozzá.
 A sütemények már ki voltak pakolva, készen arra, hogy a vendégek elfogyasszák őket. Egyel kevesebb munka mára.
- Nem, meghaltam párszor - sóhajtotta.
- Látszik - somolyogtam, majd belibbentem a hátsó helyiségbe, ahol a még-az-öreganyáink-se-vennék-fel stílusú kötényt tárolták, amit sajnos muszáj viselni minden alkalmazottnak. 
Mikor megnyitottuk az üzletet, sokáig nem jött be senki, ám ahogy teltek a percek egyre több ember tévedt be hozzánk. A legnagyobb meglepetésemre a műszakom végéhez közeledve, egy nő megrendelésre majdnem az egész pékség sütemény felhozatalát kifizette, és kérte, hogy szombatra szállítsák ki neki. Mivel ezalatt Olivia hátul volt, alig vártam, hogy visszatérjen, és elmeséljem neki, micsoda profi eladónő vagyok, amiért ennyi pénzt kerestem öt perc alatt. 
- Szombatra kell neki? - kérdezte, miközben én neki dőltem a pultnak, és bólintottam egyet. - Akkor a város alapító ünnep miatt kell. - Felvont szemöldököm láttán, egy kisebb történelem órát hallgathattam végig. - Körülbelül száz milliárd évvel ezelőtt, június tizenegyedikén költözött be az első itt élő család. Azóta azt a napot tartják Silvermead kezdetének.  A csávót, akit az első polgármesternek is emlegetnek Matt… vagy Matthias Silvermeadnek hívták, azt hiszem.
- Hát ez óriási. - Lelkesedésem hallatán kuncogni kezdett. 
- Tudom, engem sem izgat igazán, de illik rá elmenni. Mindenki ott lesz.  
- Ez így igaz. - Hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. 
Megfordultam, és szemben találtam magam Nicole-lal. Általában mikor barátnőmre pillantok, mindig elcsodálkozom, hogy milyen energikus és élettel teli. Ekkor viszont sokkal inkább tűnt kimerültnek és bágyadtnak, mintsem fittnek. Tekintete hasonlított az álmomban látott vörös idegenhez. Mikor Olivia is megpillantotta Nicole-t, a szemem sarkából mintha azt láttam volna, hogy motyog valamit az orra alatt, majd mindenféle előzmény nélkül betrappolt az épület hátsórészébe. 
- Kérsz valamit? - mosolyogtam rá, mire megrázta a fejét. 
- Mikor végzel? 
Az órára pillantottam, ami szerint mindössze tíz perc kellett a következő dolgozó páros érkezéséhez. 
- Még negyedóra. Megyünk valahova? 
- Igen, segítesz nekem kiválasztani a szombati ruhámat. 
- Ó, szóval ezt már így eltervezted - nevettem. - Nincs menekvés?
- Szükségem van a segítségedre, ugyanis muszáj jól kinéznem. 
- Ha divatszakértővel akarsz beszélni, akkor rossz helyen jársz. 
Sosem követtem a divatot, jobban szerettem azokat a ruhákat, amiben jól érzem magam, nem pedig azokat, amikben mások jól néznek ki, szóval nekem is azt kellene hordanom. 
- Most a barátnőm megérzésére van szükségem, ami minden divatszakértőt felülmúl. - Bókja megmelengette a szívemet, tehát semmiképp nem hagyhattam cserben. - Élet-halál kérdése. Ugyanis - közelebb hajolt hozzám -, a polgármester után én is beszédet fogok mondani. 
- Minek? - csodálkoztam el. 
- Jövőre újból választás lesz, és…
Ekkor esett le barátnőm minden eddigi tette. A sok önkénteskedés, hogy jóban van szinte mindenkivel, a beszédek. Polgármester akart lenni! 
- Mióta vannak neked ilyen hatalomra törekvő vágyaid? Azt hittem, tanár akarsz lenni. 
Bár, ahhoz kétség sem fért, hogy barátnőm igazi vezető egyéniség, mégis meglepett ezzel a tervével. 
- Így van! De szívesen venném kézbe az irányítást a város felett. 
- Hát, sok szerencsét hozzá! Egy szavazód már biztosan van. 
Tudtam, hogyha tényleg elakarja érni a célját, akkor sokkal több mindent kell még ahhoz tennie, hogy megválasszák őt, de bíztam a sikerében. Ha az emberek meggyőzéséről volt szó, abban Nicole volt a király. Titkon mindig is irigyeltem, hogy ilyen jól megy neki, ugyanis néha én még magamat se tudtam meggyőzni egy-két dologról, nemhogy egy egész várost. 
Mikor megérkezett a minket leváltó két alkalmazott, mintha Olivia direkt kerülné barátnőm társaságát, gyorsan felszívódott. 
Az enyhe szellő, mely simogatta arcomat odakint, jól esett ebben a kánikulában. Legszívesebben megmártóztam volna a medencémben, de mivel mindössze egy szökőkút mellett haladtunk el Nicole-lal, a fürdőzés ötletét elvetettem. Az emberek ide-oda mászkáltak, az utak az autók zajától voltak hangosak és a közeli általános iskola gyerekzsivajától. Kellemes virágillatot éreztem, ahogy áthaladtunk a főtéren, be a plázába, ahol újra hálát adhattam a légkondi feltalálójának. Természetesen Nicole kedvenc boltjába kellett bemennünk, ahol szerintem egyáltalán nem fiatalos ruhák voltak, hanem inkább öreg néniknek valók, de rábíztam a dolgot. Míg ő inkább az elegánsabb öltözékek felé vette az irányt, én a sima felsőknél próbáltam szerencsét, de egyből elborzadtam, ahogy megérintettem az egyik pólót. Még az anyaga is olyan volt, mint amit a huszadik században viselhettek. Hamar feladtam a keresgélést, így inkább visszamentem Nicole-hoz, aki már jó pár ruhát összegyűjtött magának. 
- Ezeket most felpróbálom, ne szökj el - lépkedett a próbafülke felé. 
- Ha meglátok még egy bubigalléros felsőt, lehet, hogy elszököm. - Felnevetett, majd belibbent a fülkébe. 
Rövid időn belül már ki is lépett az egyik ruhában, amit magával vitt. Hogyha magamból kellett volna kiindulnom, tuti azt mondom, kukába vele. De mivel a barátnőm ízlését néztem, másképp kellett vélekednem a viseletéről.
- Nem rossz, de ez a szín nem igazán illik hozzád. 
A zöldeskék ruha tényleg passzolt az alakjához, de a színével nem tudtam kibékülni. Úgy tűnt, Nicole is egyetért velem, mivel visszavándorolt a fülkébe, hogy egy újabb darabot mutathasson be. Kisvártatva egy piros színű ruhában jelent meg előttem, ami már sokkal jobban tetszett nekem is. Nem volt túl kivágott, sőt még a válla is el volt takarva, tehát senki nem mondhatta azt, hogy barátnőm az adottságaival szeretné elcsábítani az embereket. Derekát egy fekete öv díszítette, ami feldobta az egyszerű ruhát.  
- Ne is próbálj másikat, ez lesz a nyerő - állapítottam meg. 
- Tuti? 
- Ezer százalék. Ezt még én is felvenném. 
- Remek! - örvendezett, majd visszafordult a fülke felé, de hirtelen megtorpant. - Te mit fogsz viselni? 
- Szombaton? Valószínűleg a bikinimet a medencében. 
- Dehogyis! Neked is jönnöd kell. Mindenki ott lesz, szóval ez egy remek lehetőség, hogy megismerkedj a többiekkel is. 
- És, ha én nem akarok ismerkedni? - tettem fel félve a kérdést. 
- Miért ne akarnál? 
Megrántottam a vállam. 
- Nem sok jót hallottam róluk. 
- Mégis kitől? - Meg se kellett válaszolnom ezt, rögtön leesett neki, hogy az egyetlen olyan személyről beszélek, akit közel engedtem magamhoz az elmúlt másfél hónapban. - Mit mondott? 
- Hát, nem akarlak megbántani, de azért utálni valakit, mert nem egy közösségi ember, és vannak tetkói, elég hülyeség. 
Eléggé meghökkent arcot vágott ahhoz, hogy tudjam, végre sikerült rávennem a nagy beszámolóra Damiennel kapcsolatban. 
- Szóval, azt mondta ezért nem szeretik? - tette csípőre a kezét. Bólintottam. - Akkor a legjobb részt kihagyta. 
- Milyen legjobb részt? - Nem válaszolt rögtön, ugyanis visszament a próbafülkébe. 
Gyomrom összezsugorodott az izgatottságtól, és talán egy kicsit a félelemtől is. Nem akartam, hogy romba dőljön a Damienről alkotott képem, de azért kíváncsi voltam már rá nagyon, hogy mi az, amit még ő is elhallgat előlem. Mikor barátnőm kilépett a függöny mögül, felhelyezte egy állványra a ruhákat, melyeket fel sem próbált, a pirossal pedig megindultunk a pénztár felé. 
- Elmondod még ma? - nyaggattam őt séta közben. 
- Majd, ha kiértünk - suttogta, aztán odanyújtotta a ruháját a pénztárosnak. 
Amint megvolt a fizetéssel, alig vártam, hogy kiérjünk a plázából, tudni akartam végre az igazat. Egy közeli padhoz vezetett, ami közvetlen a szökőkút mellett volt elhelyezve. A víz hangos csobogása szerencsére nem zavart abban, hogy tökéletesen halljam barátnőm szavait. 
- Akkor kezdem az elején. Ugye, mikor végeztünk a gimiben, Jamie és én összeköltöztünk. És utunk ide vezetett, Silvermeadbe. Két évvel ezelőtt a templom, amiben már te is jártál, romokban hevert. Hamar kiderítettük, hogy pont az alapító ünnepen valaki felgyújtotta azt a helyet. Rettenően sok pénzbe került volna felújíttatni, de mivel a város múltja nagyban kapcsolódik hozzá, az emberek összefogtak. De ez sem volt elég. - Hangja itt egy kicsit elcsuklott, én pedig kezdtem egyre idegesebb lenni. Nagyon reméltem, hogy nem az lesz története vége, amire gondoltam. - Ezért fogtam azt a pénzt, amit az évek során összespóroltam, és kifizettem a maradék felújítási költségeket. A dédnagymamám örökségéből is elvettem egy keveset, hiszen ő is itt élt egykoron, biztos szerette volna épségben látni a templomot. 
Bár szívmelengető sztorinak indult, sejtettem, hogy az igazi rossz csak ezután jön. Féltem, mit fog mondani, de ekkor már nem állíthattam le. 
- És mi köze ennek Damienhez? 
- Mint mondtam, mindenki hivatalos az alapító ünnepre. Az egész város ott volt, kivéve egy személyt. 
- De ez nem bizonyít semmit - szálltam szembe a vádjaival. 
- Tudom. De a kamera felvételek igen. 
Nem akartam, de egy világ omlott össze bennem. Damien is ugyanolyan ember lenne, mint az, aki megfosztott a családomtól? 
- Milyen kamera felvételek? - kérdeztem, mielőtt még elbőgtem volna magam. 
- Igaz, az arca nem látszik, de az alakjából kivehető, hogy ő az. 
Ekkor azt hittem, fejest ugrok a szökőkútba. De hirtelen nem tudtam eldönteni miért. Azért, mert az emberek olyan eszeveszettül utálják Damient, hogy már egy árnyékból megállítják, ő volt a gyújtogató, vagy pedig azért, mert a férfi, akit az elmúlt idő során ennyire megkedveltem, nem egy piromániás köcsög? Talán mindkettő miatt. 
- Csak hülyéskedsz, ugye? 
- Nem! Ő volt az egyetlen, aki nem volt az ünnepségen, csak neki nincs alibije. 
- Na, és a több milliárd embernek, aki még él a Földön? - nevettem fel kínosan. 
- Nekik mi okuk lett volna rá? 
- És Damiennek? - Nem akartam veszekedni a barátnőmmel egy srác miatt, de ezzel az abszurdommal, nagyon kihúzta a gyufát. - Talán azért gyújtotta fel, mert az emberek ilyenek vele. Tudod, mit? Még ha ő is volt, nem érdekel - pattantam fel a padról. - Én is ezt tettem volna, hogyha páriaként bánnak velem. 
Mielőtt még válaszolhatott volna bármit is, hogy a beszélgetésünk igazán drámai legyen, elsétáltam tőle, hadd gondolkodjon el azon, amit mondtam neki. Hamar rájöttem, igazából céltalanul kezdtem el bolyongani a városban, így annak érdekében, hogy ne tévedjek el, elindultam az egyetlen biztos pont felé, amit ismerek. 
Az ajtó előtt toporzékoltam, nagyon elegem volt már a melegből és az emberekből, így szinte imádkoztam azért, hogy otthon legyen. Nem akartam elhinni, hogy a barátnőm ilyen lett. Utálni valakit amiatt, mert nem ismerjük, számomra eléggé undorító cselekedetnek számított. Nicole nem ilyen volt. Legszívesebben megkérdeztem volna az összes lakótól, hogy mégis mit érezne, ha velük történne ilyen, de szerencsére Damien ajtót nyitott, még mielőtt tömegmészárlásba kezdtem volna. Mikor észrevette rajtam, hogy egy kicsit talán mérges vagyok, elővette azt a lehengerlő vigyorát, aminek nehéz ellenállni. 
- Látom, valaki nagyon ideges.
- Az nem kifejezés. 
Nem kérdezte mi a bajom, egyszerűen csak magához húzott, és karjába zárt. Annak ellenére, hogy így még jobban melegem lett, egyáltalán nem bántam. Arcát a hajamba fúrta, és puszilgatni kezdte fejemet. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy az előbb még kiakartam robbantani a harmadik Világháborút. De aztán eszembe jutott. 
- Miért hagyod, hogy így bánjanak veled? - kérdeztem, miután elhúzódtam tőle, és becsuktam magam mögött az ajtót. 
- Kicsodák? - érdeklődött nyugodt hangon, majd beljebb tessékelt a lakásban. 
- Az emberek. Nem szabadna hagynod, hogy ilyeneket pletykáljanak - ültem le a kanapéra. 
- Figyelj, biztosíthatlak róla, hogy nem vagyok beteg. Nem tudom, honnan szedték, de…
- Várj, mi van? - vágtam közbe. - Milyen betegségről beszélsz? 
- Egy időben azt mondták rólam, hogy a felelőtlen életmódom miatt beteg lettem. Így nem célszerű semmiféle kapcsolatot létesíteni velem.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen. Eszembe jutott, amit még Jamie mondott egyszer Damienről. Vigyázzak, nehogy elkapjak valami betegséget. 
- Nyugi, nem erről van szó. - Látszólag megkönnyebbült, de a szemében ott csillogott a félelem, hogy mi fog következni. - Hanem a templomosról. Hogy te gyújtottad fel - egy kis szünetet tartottam -, állítólag. 
- Oh, szóval az - dőlt hátra a garnitúrán. Végig nézett rajtam, talán azon gondolkodhatott, hogy mi a véleményem erről a pletykáról. - Ugye, nem hiszed el? 
- Szerinted itt lennék akkor? - Közelebb bújtam hozzá, mire elvigyorodott, de mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen komollyá változott a tekintete. 
- És, ha tényleg én voltam? - tette fel a költői kérdést. - Ha valóban, egy igazi gyújtogató vagyok, aki imád a tűzzel játszani? 
- Ehhez kétség sem fér - mentem bele a játékába, a legnagyobb meglepetésére, és finoman ráhelyeztem a kezemet a vállára, lábamat pedig félig az övéjére helyeztem. - Hiszen engem már feltüzeltél. Pokolian. 
Egy szekundomig egymás szemébe bámultunk, szinte éreztem, ahogy pattog közöttünk a szikra. Az az egy másodperc rettentően hosszúnak tűnt és fájdalmasnak. Ám, amikor megragadta a lábam, és teljesen az ölébe húzott, hogy száját az enyémre tapaszthassa végleg elfelejtettem, miért is volt kiakadva az előbb. Valami másik univerzumba ránthatott ilyenkor, csak az övé voltam, ő pedig az enyém. Mellkasunk szinte összeért, olyan közel voltunk egymáshoz, és éreztem, hogy sokkal másképp csinál mindent, mint eddig. Eltökéltebb volt. De én nem. Hiába élveztem annyira ezt az egészet, valamiért nem találtam alkalmasnak az időpontot. Nem akartam még jobban megőrjíteni, így ahelyett, hogy viszonoztam volna csókjait, szépen lassan elhúztam tőle a fejemet. 
- Mi a baj? - kérdezte aggódva, majd megsimította az arcom. 
Már csak a sima érintéstől is égni kezdett az arcom és a testem többi pontja, de nem hagyhattam eltéríteni magam. 
- Sajnálom, én csak…- kezdtem bele, de nem igazán jutott eszembe az igazságnál jobb kifogás. 
Lehuppantam róla, és kissé összehúzódva bámultam magam elé. Győzködtem magam. Elakartam neki mondani, hogy bár jó móka ez az egész rosszfiús szerepjáték a részéről, de nem pont a tűzzel kapcsolatban. Magamra is mérges voltam, amiért képes voltam ezzel viccelődni.
Eltelt egy év, ideje lenne túllépni rajta. Nem hagyhatom, hogy mindenről a baleset jusson eszembe, ezzel beárnyékolnám a mindennapjaimat, és az ilyen csodás pillanatokat. 
- Nekem elmondhatod - tette kezét az enyémre, és finoman megszorította azt. 
Ránéztem, egy pillanatig vacilláltam mi legyen, de végül megadtam magam. Ideje volt kiönteni a lelkem valakinek, hátha ezzel megszabadulok a tehertől. 
- Tudod, miért nem hoztam még el az összes cuccom a raktárból? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. - Mert, félek, hogy nem tudnék együtt élni vele. 
- Mivel? 
Nagy levegőt vettem. 
- A tudattal, hogy ők nincsenek velem. 
Nem mondott semmit, de én mégis megéreztem a feszültséget, ami benne tombolt. 
Nem sírhatod el magad! Nem sírhatod el magad! 
- A családom - kezdtem újra, remegő hangon, de a szavamba vágott. 
- Amanda…- megpróbált leállítani, kevés sikerrel. 
- A házunkban, ami Dalton cityben van…
- Hé! 
- Csak úgy leégett. És én nem voltam ott, hogy segítsek. 
Nem sírhatod el magad! 
- És ők már nincsenek velem. Itt hagytak - Nehezen, de sikerült visszanyelnem a könnyeimet. - Ott kellett volna lennem… 
Eddig észre sem vettem, de odakint sötétebb lettem. A levegő is lehűlt, arra gondoltam, egy újabb záporral lesz dolgunk. Nem tévedtem. Patakokban folyt az eső, csak úgy, mint az eddig visszatartott könnyeim. 
- Nem - mondta halkan, alig hallhatóan, és ujjával letörölgette arcomat. - Nem kellett ott lenned! - jelentette ki határozottabban, de nem igazán sikerült megnyugtatnia. 
Villámlott, majd egy hangos mennydörgés rázta meg a lakást, viszont én csak sírtam, sírtam, és sírtam. 

8 megjegyzés:

  1. Elsőő komizóóó����
    Na ez aztán jó kis fejezet volt O.o Nagyon kiváncsi vagyok, hogy ki vagy mi volt az a nő, meg hogy kitől akarják megvédeni Amandát! Ééés tudtam, hogy valami gyújtogatás miatt utálják Damient... valahogy éreztem, vagy nem tudom:D
    Már várom a kövi fejezetet;)

    Ölel: Renee:3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az én kedvenc szereplőm a nő a fejezet elejéről.:3 (persze csak Damien után:D) Akkor ezek szerint elmehetsz jósnőnek, ha így megjövendölted, hogy miért utálják szegény srácot. Kezdem félteni a további rejtélyeimet.:O

      Törlés
  2. Erre csak azt tudom írni, hogy: ÓMÁJGÁD! De óriási!
    És ezzel szerintem mindent el is árultam 😂
    Megsirattál ezzel a résszel, szegény Amanda:(( Eddig csak ijedeztem, de mostmár el is érzékenyülök rajta... 😊
    És fhuu de imádom, te jó ég ❤❤😂
    Millió puszi! 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :OO Akkor nem csak én könnyeztem. Most megnyugodtam! Mikor írtam a végét én is elérzékenyültem.:O
      A történet is és én is imádunk!*-*❤

      Törlés
  3. Eeej ilyet... Az elején még a takaró alá bújok félelmemben... Igen félős vagyok xd... A végén meg már zsepiért kell nyúlnom?! Ilyet...
    Mint már mondtam imádom a blogot ez most is így van. Mindenegyes fejezettel egyre jobban 😁 Na de rátérve erre a bizonyos 'Ő'-re. Miért érzem azt hogy Nicole lesz az?! Nagyon fura egy emberke, lehet nem véletlenül kerülte el Olivia is. Valami nem stimmel vele.
    Damien még mindig iszonyatosan szexi. Imádooooom😍😍
    Nagyon-nagyon várom az új részt.
    Öleln Yana

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ismerős érzés.:D Én is szoktam félni, miközben írok, és a végétől is elérzékenyültem.
      Sokan gondolják, hogy Nicole valamit rejteget, nem is tudom, hogy Damient vagy inkább őt tartják többen gyanúsnak.:D
      És igen, Damien hozza a Mr. TitokzatosanSzexy modorát.:3

      Törlés
  4. Hmm.... Vajon ha Damient leütnénk egy felszentelt feszülettel, akkor az nyomot hagyna rajta?
    Meg vajon mire hasonlít ennyire a neve? (Hmmmm....)
    😈
    Jár neked a keksz :D ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem, ha azzal leütnénk bárkit is, nyomot hagyna rajta.:DD
      Nekem először Demóna jutott eszembe a nevéről.:D

      Törlés